Keresd a valótlant!;)

2014. június 17., kedd

Bloodlust: 3. fejezet

Piroska és a farkas

Ekkor már mindenki úgy nézett rám, mint egy bolondra. Így hát megismételtem a kérdést.
- Ismeritek a mesét?
Semmi válasz. A mély csöndet végül Nagymama törte meg.
 - Ezt a mesét mindenki ismeri. Elmesélhetem neked, ha már édesanyád nem tette meg annak idején. – s vetett egy rosszalló pillantást a lányára, majd mesélni kezdett. – Volt egyszer egy aranyos kislány, mindenki szerette, aki csak látta, de legjobban mégis a nagymamája…
Feszült figyelemmel hallgattam az idős asszony szavait, mintha újra csak hat éves lettem volna.
A mesedélutánnak apa vetett véget.
- Magen, ne hagyd, hogy Nagyanyád ilyen ósdi történetekkel traktáljon. Tudod, te is, hogy ebből semmi sem igaz és, hogy ezt a mesét is csak azért találták ki, hogy megfélemlítsék az embert. Például így a gyerekek már nem mernek az erdőbe menni. Na de neked vissza kell menned, mert a kosárkát gondolom ott felejtetted, ugye?
Én csak igenlően bólintottam, majd beletörődve magamra kaptam a piros köpönyeget és felrángattam lábamra a csizmámat. Bizonytalan léptekkel mentem vissza az erdőbe, már előre rettegtem attól, mi fog történni.
Ám az erdő csendes volt, talán túl csendes. Csak a szél fütyült a kopasz fák égbe meredő ágai között, a hó pedig ropogott a lábam alatt. Tekintetemet riadtan jártattam fáról-fára, de sehol se láttam az árnyat. Már kezdtem bebeszélni magamnak, hogy az egészet csak képzeltem, amikor megpillantottam a kiborult kosarat a hóban. Miért is kellett elesnem benne?!
Miközben magamban dühöngtem igyekeztem minél gyorsabban összeszedni a gallyakat, mert minél hamarabb el akartam tűnni innen.
Hát visszajöttél? Talán nem voltam elég világos? Vagy csak nem akarsz már élni?
A hang hirtelen és a semmiből tört rám, magával hozva a rettegést. Mert abban a pillanatban, hogy meghallottam elkezdtem félni és tisztában voltam vele, hogy ezt ő is megérezte.
Félsz?! Ez jó, a rettegéstől felgyorsul a szívverésed és gyorsabban pumpálja a vért, amitől az még édesebb lesz. De még adok neked egy esélyt a menekülésre…
Ijedten néztem körül, de sehol se láttam semmi gyanúsat. Még azt sem igazán tudtam megállapítani, hogy a hang honnan érkezik felém.
- Ki vagy? Miért borzolod az idegeimet ilyen kitartóan? Mit akarsz tőlem?
Remegő hangom csak még jobban elárulta mekkora pánikban is vagyok, mert ekkor már rájöttem, hogy az idegen az elmémen keresztül szól hozzám.
Nem ki, hanem mi…Drága prédám. Hogy miért? Mert élvezem, és most azt akarom, hogy menj el!
Rettegve néztem az ég felé, attól tartva, hogy ez a valami odafentről les rám.
- El-elmegyek, amint összeszedtem a kosár tartalmát, rendben?
A hang tulajdonosa kezdett egyre dühösebbé válni, ezt azonnal tapasztaltam.
Nem, nincs rendben! Ez az én erdőm és, ha én azt mondom most, akkor most! Ha pedig ezt nem tudod felfogni, akkor más dolgokhoz kell folyamodnom.
Immár nem törődve a hanggal lehajoltam néhány gallyért és belepakoltam őket a kosárba.
Velem senki sem szórakozhat, Magen Wolsey!
- Honnan tudod a nevem? – kaptam fel a fejem, de még ekkor se láttam sehol senkit.
Én mindig mindent tudok leendő áldozataimról…
Akármi is beszélt hozzám, egyre vészjóslóbb lett. Akarva-akaratlanul, de sietni kezdtem. Mivel egyre jobban kapkodtam több gally is a kosár mellé esett. Végül csak sikerült bele pakolnom korábban kiömlött tartalmát. Ám alighogy felegyenesedtem, már zuhantam is vissza a földre. Ugyanis valami durván a földre lökött, de akármi is volt az, én megint csak egy szürke villanást láttam belőle.
Itt vagyok. – hallottam a hangot. Fordultam is volna az irányába, csakhogy az a fejemben létezett.
Mégis olyannyira valóságos volt, hogy azt hittem valaki tényleg beszél hozzám.
Mögötted, drága prédám. – egy röpke pillanat alatt megfordultam a tengelyem körül.
Á-á, már túl késő.
És valóban, akár mögöttem volt, akár nem – gyors mozgásának köszönhetően megint elkerülte a figyelmemet.
Apropó, jobb, ha futsz, még megteheted.
A hanglejtése most kötekedőnek tűnt, megfogadtam a tanácsát és menekülőre fogtam a dolgot.
Amennyire csak tudtam szedtem a lábaimat, csakhogy olyan csúszós volt a talaj, hogy ez nem ment könnyen. Össze-vissza bukdácsolva, félig-meddig négykézláb tettem meg jó néhány métert, de nem jutottam messzire. Akármi is üldözött, kárörvendő nevetése egyre csak ott visszhangzott a fejemben. Kezdtem azt hinni, hogy megbolondultam. Bármi is volt az erdőben, kétségtelen, hogy az őrületbe akart kergetni. Hamarosan kénytelen voltam feladni, mert ráébredtem, hogy innen ugyan nem menekülhetek. Reményvesztetten térdre estem és ott is maradtam, egyáltalán nem érdekelt, mennyire fagyos a talaj, vagy, hogy az az akármi üldöz. Feladtam, végleg – hiszen eltévedtem. Igaz ezt csak most vettem észre; hirtelen minden fa és bokor egyformának tűnt.
Csüggedten tenyerembe temettem az arcom, így próbálván eltitkolni gyengeségem, mely egyre nyilvánvalóbbá vált könnyeimnek hála.
- Mit akarsz igazából? Mond! – kértem elhalló hangon, még jobban elárulva magam.
Most már ismered a mesét. Piroska és a farkas meséjét, már tudod mit érezhetett az a piros köpönyeges lány, de vajon mit érzett a farkas vagy a nagymama?
- Meg-megölted, mint a mesében?
Ha lehet még jobban elfehéredtem, szinte az összes vér kiszaladt az arcomból. Ez pedig még jobban tetszhetett a furcsa lénynek, mert mintha elmosolyodott volna. Bár nem láttam őt, annak ellenére úgy éreztem, hogy nagyon is jókedve van.
- Te rajtam nevetsz? Élvezed, mi? – igaz, hogy hangom remegett, akár egész lelkem, mégis szembeszálltam az erdő lényével. – Ezt akartad hát? Az őrületbe kergetni? Vagy a mese az, ami ennyire megtetszett neked? De akkor van egy kis bökkenő, a forrásod nem pontos.
Egy pillanatra elakadt ördögi nevetése, aztán még erősebben visszhangzott a fejemben, illetve már körülöttem is. Akárha az erdő nevetett volna rajtam.
Ha lehet még jobban összegörnyedtem, igyekeztem minél kisebbnek tűnni, de ez nem volt egyszerű, hiszen piros kabátom könnyűszerrel elárult.
Hm…megölni azt a kedves hölgyet? Nos, még nem gondoltam rá, de most, hogy mondod. Remek ötletnek tűnik. Tudod, mi legyen? Versenyezzünk! Ki ér oda a házikóhoz előbb? Én vagy te? A tét pedig legyen a Nagyanyád élete.
- Hogy te milyen aljas vagy!
Jaj, drága prédám – máris elfelejtetted?! Nem ki, hanem mi. De majd szépen megtanulod, teszek róla. Most pedig fuss, telik az idő!
Azonnal indultam egy irányba, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt róla hol vagyok.
Hosszas bolyongást követően, levegőért kapkodva eljutottam oda, ahol korábban a kosarat hagytam. Innentől ismerőssé vált a terep. Ám az idegen hangját már egy jó ideje nem hallottam és ez baljós gondolatokat ébresztett bennem, eloltva a remény fényét. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése