Keresd a valótlant!;)

2014. június 17., kedd

Bloodlust: 4. fejezet

4.
Versenyfutás az id
ővel
Lélekszakadva robbantam ki az erdőből; a csontszerű, kopasz fák vendégszeretettel nyúltak utánam horgas ujjakra emlékeztető ágaikkal.
Fejemben egyre csak egyetlen gondolat cikázott: meg kell előznöm őt!
Az, hogy különféle rémképek kezdtek megjelenni lelki szemeim előtt, még több erőt adott. Egy mély levegővétel után minden erőmet megfeszítve rohanni kezdtem a ház felé.
- Nagymama, anya, apa! – kiabáltam már messziről. – Vigyázzatok, a…!
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert nem voltam képes megnevezni azt, ami úgy incselkedett velem az erdőben. Felérve a verandára már ugrottam is az ajtóhoz, miközben tovább kiabáltam családtagjaim után. De hiába feszegettem, a vastag tölgyfaajtó nem engedett.
Elkéstem, gondoltam. Úgy tűnt már túl késő. De még nem adtam fel, megkerültem a házat, végignézve valamennyi földszinti ablakot, de nem volt szerencsém. Egyik sem volt nyitva.
Kétségbeesetten kapkodtam levegőért, amikor visszatértem a verandára.
- Hahó! Valaki! – dörömböltem az ajtón, ám az még csak meg se moccant. Odabentről pedig egyetlen hang sem szűrődött ki. Addig ugrándoztam az ajtó előtt, neki-neki koppanva vállammal, míg az meg nem adta magát. Abban a pillanatban, hogy engedett erőlködésemnek, bezuhantam az előszobába. Gyorsan felkászálódtam és körül jártattam az ismerős falakon a tekintetem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, minden annyira más volt. Az előszoba padlóját vércseppek borították, egymás után cseppenhettek a földre, úgy, mint egy másik ismert mesében az útra vetett kenyérmorzsák. Kezdett liftezni a gyomrom. A nyomokat követve eljutottam egészen a konyháig, ott azonban egy óriási vértócsára bukkantam. Az alvadt vér alkotta terjedelmes tócsa közvetlen az asztal alatt alakult ki, s onnan indult el a nappali irányába. Hogy miért éppen indult, mintha lába volna? Azért, mert bármi is volt az asztal alatt, elvonszolta onnan magát, vagy ha úgy tetszik valaki vonszolta el azt, ami ott volt. Most fogott csak el az igazi rettegés – ő volt a gyorsabb, elkéstem.
Továbbra is követtem a nyomokat, a nappaliban kisebb felfordulásra lettem figyelmes. A szoba közepén álló asztalka a feje tetején állt, ahogy a sarokban álló lámpa is. Egyébként pedig szinte mindent vér borított; a padlótól kezdve, a plafonig. A falakon a képek ferdén lógtak, s úgy tűnt a lélek tartja őket. Ez az egész maga volt a káosz. Közelebb lépve a lépcsőhöz, ami felvezetett az emeletre még több vérfoltra bukkantam. Többnyire hatalmas mancs nyomaira emlékeztettek, tudtommal csak a farkasoknak van ilyen nyoma, de ezek sokkal nagyobbak voltak annál. Azon kívül találtam még egy másféle lenyomatot is, ez egy kisebb állaté lehetett, és szintén véres. Mintha a nagyobb lény a kisebbet üldözte volna, amíg meg nem ölte. Ha jól emlékeztem Nagymamának van egy kiskutyája, egy idősödő szálkás szőrű tacskó. Elborzadva gondoltam szegény kis jószágra, miközben tovább mentem. Felérve a lépcsőfordulóba még több vérre bukkantam. Mintha az egész odafent kezdődött volna és nem lent, ahogy ezt korábban gondoltam. Az emeleti folyosóra jutva valamennyi ajtót feltéptem. Ám egyik szobában sem találtam semmit, míg a sajátoméhoz nem jutottam. Ott egy üzenet várt.

„Kedves Magen!
El kellett mennünk a kereszt szüleidért, mert lerobbantak, hamarosan visszajövünk. Addig kérlek, rakj egy kis rendet.”

Azonnal felismertem anya kézírását és kényszeredetten elnevettem magam. Tegyek rendet? Mégis hogyan? Amikor ez itt, maga a pokol!
Elkeseredve a zsebembe gyűrtem a cetlit, aztán folytattam a keresést. Mivel a szobámban, illetve az emeleten semmit sem találtam, amit követhettem volna, visszamentem a földszintre.
Ám odalent sem volt semmi, azon kívül, amiről már egyébként is tudtam. Újból magamra kaptam a kabátomat és kimentem. Odakint fagyos szél fújt, csontig hatoló hideget fújva az arcomba. Mintha maga az erdő, vagy annak titokzatos lénye leheletét éreztem volna a bőrömön.
- Miért szórakozol velem?! – kiáltottam a levegőbe. Ám semmi válasz, csak a kérdésem visszhangzott az erdő csendjében.
Hamarosan újabb vérfoltokat találtam, ezek már kivehető mancsnyomok voltak, s egyértelműen egy farkastól és a kiskutyától származtak. Igaz, hogy már egy jó ideje nem láttam a kutyust, talán ezért is gondoltam úgy, hogy eljárt felette az idő, de úgy látszik tévedtem. Ezek a nyomok összetéveszthetetlenek voltak. S egyre csak belém költözött az a balsejtelmes gondolat, miszerint a tacskó végleg távozott az Örök Vadászmezőkre.
A vérnyomokat követve a régi fészer mögé jutottam, ahol egy aprócska testre találtam. Közelebb érve ráébredtem, hogy mivel is állok szemben. Nagymama kutyája élettelenül hevert a hóban. Közelebbről is megvizsgálva arra jutottam, hogy bármi is ölte meg, kegyetlen gyilkos.
A tacskó teste kezdett összefagyni a hidegben, ezen kívül úgy tűnt, mintha minden csontja össze lenne törve, s az oldalán egy mély harapásnyom húzódott. Bizonyára ez volt az a sérülés, ami a halálát okozta, ha a törött csontokat nem veszem figyelembe.
- Szegény kicsi, Morzsa.
A csokoládészínű kutyus üveges tekintete rettegve meredt az erdő felé. Én is arra néztem, s mintha egy nagy, szürke árny suhant volna el a fák között. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése