Keresd a valótlant!;)

2014. június 18., szerda

Bloodlust: 5. fejezet

Erdei vendégszeretet
- Magen, merre vagy? – apa és anya hangja a veranda felől érkezett. Kétségbeesetten csúszkáltam oda hozzájuk. Nem akartam, hogy lássák, aminek korábban szemtanúja voltam. Hiszen Nagymama biztosan szívbajt kapna, ha látná a házát. Azt a sok vért és felfordulást. De vajon tényleg mind a kutyusé? – miközben ezen rágódtam kis híján anyának ütköztem. Riadtan eszméltem fel.
- Bocsánat, nem akartam.
Anya tekintete tele volt aggodalommal, míg apa a mi autónk mellett parkoló járműből pakolt ki.
- Segítenél?
- Persze. – egyeztem bele és már ugrottam is a kocsihoz. Azt amúgy sem akadályozhattam meg, hogy ne lássák, ami odabent várja őket, mivel Nagymama pár perce eltűnt az ajtó mögött. Akkor lepődtem meg igazán, amikor az idős asszony vidám hangja ütötte meg a fülem.
- Ó, Magen! Hogy te milyen szép munkát végeztél! De elég lett volna, ha egy kicsit összepakolsz, nem kellett volna mindent alaposan kipucolnod. Nagyon szépen köszönöm, drága unokám!
Most aztán igazán értetlenül nézhettem a szüleimre, mert váratlanul anya kérdő tekintetével találkoztam. Jobbnak láttam, ha bele megyek a játékba.
- Hát, Nagymama…Örülök, hogy segíthettem. – mosolyogtam kicsit bizonytalanul, s habozva beléptem a díszes tölgyfaajtón. Odabent a megszokott látvány fogadott, nem az, amivel nemrég szembesültem. Sőt, mintha egy kicsit minden csillogott volna, kétségtelen: ez mind szorgos kezek munkája. De hát ez meg….hogy lehet? – kérdezgettem egyre csak magamtól.
Ha nem láttam volna korábban azt, ami itt volt, akkor most talán én is olyan büszkén álltam volna ott, a küszöbön. De én láttam, vagy mégsem?
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy az a sok vér, ami mindent beborított, csak úgy képes volt eltűnni. Kezdtem azt hinni, hogy a képzeletem űz velem ilyen csúf tréfát.

***

- Bocsánat, de nagyon fáradt vagyok. Jobb, ha most megyek.
Elnézést kérve a többiektől, felálltam az asztaltól és nagy ásításokat színlelve kisétáltam a konyhából. A családom – mert hát csupa rokonnal voltam körülvéve – megértő volt velem és elfogadták, hogy olyan hamar távoztam az asztaltól, a vacsorát követően. Ám velük ellentétben én nem tanúsítottam senki és semmi iránt sem megértést, egyszerűen nem voltam rá képes.
Felérve a szobámba elhevertem az ágyon. Nos, az igazat megvallva egyáltalán nem voltam fáradt vagy álmos, sokkal inkább ébernek éreztem magam. Csak feküdtem, s a plafont bámultam, míg tekintetem ki nem tévedt az ablakon. A holdból már egy jól kivehető karéj látszódott, a búskomor égen; nem olyan, mint a tegnapi.
Sok gondolkodást követően a hátamra fordultam. Bár utáltam háton aludni, ezúttal mégis megtettem. S kellemeset csalódtam, mert egész kényelmes volt, talán az ágy miatt – hunytam le a szemem. Pár órával később arra riadtam, hogy odakint feltámadt a szél, és farkasüvöltést hozott felém a távolból. Azonnal mozdulatlanná váltam, csupán annyi életjelet mutattam, hogy egyik kezemmel a takarót markolásztam, míg levegőt is csak nagyon halkan mertem venni.
Feszülten figyeltem. Semmi, odakint mély csönd. Majd amikor már lankadt a figyelmem újra meghallottam a keserű dalt, mely a holdat dicsőítette.
Lassan kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem. Elhúzva a sötétítőt tekintetem a kísértetiesen világító holddarabra esett, ami még aligha volt negyednek nevezhető. Amikor megint meghallottam a farkas üvöltő dalát azt hittem megáll bennem az ütő. Csak álltam ott és a havas tájat kémleltem.
Az erdő közelebbi fái között mintha elsuhant volna valami, egy szürke árny. Akár farkas is lehet, tűnődtem. Hirtelen, a lelkem mélyén megszólalt a vészcsengő. Úgy éreztem valaki figyel.
Legszívesebben elmenekültem volna, de nem akartam megadni az erdő vérszomjas árnyának ezt az élvezetet. Azt akartam, hogy erősnek lásson, és méltó ellenfélnek tartson. Sajnos, erről nem igazán tudtam meggyőzni, mert meghátráltam. Amikor a farkasüvöltés egészen közelről jött, szinte az ablakom alól – az ajtó felé vetődtem. Megpróbáltam kinyitni, de nem ment.
Remek, ez is jókor tud beragadni!
Fortyogtam magamban, annak ellenére, hogy ezzel ugyan nem oldottam meg semmit. Dühösen rángattam a kilincset, még bele is néztem a kulcslyukba: üres volt és a zár sem volt ráfordítva. Tovább kukucskáltam, de az ajtó előtt sem állt senki vagy semmi, ami zárva tarthatta volna.
Kétségbeesetten vetődtem neki az ajtónak, vállamat használva faltörő kosnak. De az nem engedett.
- Mond, miért szórakozol velem?
Kérdeztem, mikor már felhagytam a próbálkozásokkal és egyszerűen lecsúsztam az ajtó mellett. A földre érve tekintetem a holddal találkozott, s akkor újra meghallottam a farkast, mintha a házból szólt volna, de hogy juthatott be?
Na, mi van drága prédám? Rettegsz, ugye? Ne is tagadd, mert ide érzem, ahogy a szíved hevesen pumpálja a vért az ereidben. Annyira lüktet, ahogy pezseg…– a mély hang most is csak a fejemben szólt, mint korábban; mégis úgy hallatszott, mintha a ház ontaná magából. – Képzeld, alig bírom visszafogni magam…
Remegő hangon kérdeztem az idegent.
- Te ölted meg a kutyát?
Erre mintha élvezettel elmosolyodott volna.
Igen. Tudod, ahogy közeledik az idő, egyre nagyobb a kísértés és nem bírom kordában tartani magam. Na, de egyszer majd elmondom, feltéve, ha élni fogsz, még akkor…
Megborzongtam. De az, amit ezután mondott öntött el igazi rettegéssel.
Szerinted ki legyen a következő? Vagy vártok még valakit?
- Neeem! Ne árts senkinek, inkább ölj meg engem és hagyd békén a családomat.
Téged? Hm…Megfontolom. De addig is élvezd a vendégszeretetemet. Jó éjt, Magen!
Sokáig ücsörögtem még az ajtó mellett, mélyen a gondolataimba merülve. Az elmúlt napokban és a most történteken tanakodva. Aznap éjjel igen keveset aludtam, s szinte minden egyes zajra felriadtam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése