Keresd a valótlant!;)

2014. június 18., szerda

Bloodlust: 6. fejezet

A múlt árnyai
Kora reggel ébredtem, odakint még csak szürkült. Kilestem az ablakon, a hold éppen most veszett bele a szürkeségbe. Tekintetem az erdő legközelebbi részére esett. Mintha a fák között elsuhant volna valami, egy szürke árny. Kezdett furdalni a kíváncsiság – ki vagy mi, vagy valójában?
Elhatároztam, hogy még ma megtudom erre a kérdésere a választ. Gyorsan átöltöztem és elhagytam a szobát. Vígan szökdécseltem le a lépcsőn, fokról-fokra.
- Hogy tehetted ezt velem?! – anya a lépcső előtt állt és megvetően nézett rám.
Én meg csak értetlenül néztem le rá, a lépcsőfordulóból.
- Miért, mit csináltam?
De anya nem válaszolt, inkább elsétált a konyha irányába, utána mentem.
Mikor utolértem éppen töltött magának egy csésze kávét.
- Anya! – kérleltem; azonnal tudni akartam, mit tettem, amivel ennyire magamra haragítottam.
De ő még most sem szólt hozzám, sőt igyekezet tudomást sem venni rólam. Ennek ellenére tovább nyüstöltem. – Legalább megbeszélhetnénk, mert ez így nem igazán világos számomra. Tudod, még nem sikerült elsajátítanom a gondolatolvasás tudományát…
- Jól van, ülj le. Te nyertél, elmondom.
Anya beletörődött sóhaja és fáradt tekintete semmi jót nem ígért.
- Igazából nem csináltál semmit, csak emlékeztetsz rá – mielőtt megkérdezhettem volna, hogy kire, folytatta. – A húgomra. Tudod, nagyon hasonlítasz hozzá, sokszor olyan, mintha nem is a lányommal állnék szemben, hanem vele. Ő a kiköpött másod volt.
Elgondolkodva hajtottam oldalra a fejem, mint ahogy a kutyák teszik, ha igazán fülelnek. Anyának ezúttal sikerült meglepnie, ugyanis ez egészen idáig titok volt előttem.
Anya kérés nélkül mesélt tovább. – Most biztosan azon gondolkozol, hogy miért hallgattam ezt el előled. Nos, azért, mert ő más volt. Emma a féltestvérem volt. S anya őt szerette jobban, bár ezt sosem mondta, mindig is éreztette velem. Én pedig évről-évre megutáltam őt, annyira, hogy az hamarosan gyűlöletté vált. Majd egy nap…
De nem fejezte be a mondatot, mintha a feltörő emlékek egyszerűen belé fojtották volna a szót.
- Mi történt azon a napon? – kérdeztem, és bátorítóan megszorítottam a vállát, mintha én lettem volna az idősebb és nem az anyámmal beszélgettem volna.
- Én akkor nem gondolkodtam, teljesen bekattantam. Addig bírtam, akkor viszont elegem lett az elnyomásból, hogy kevesebb figyelemben részesülök, mint ő. – anya hangja megtelt haraggal, tekintete parázslott a gyűlölettől; egy pillanatig azt hittem, hogy nekem támad, mert a testvérét látja bennem. – Ezért én…
- Folytasd. – biztattam.
- Késő éjjel volt már, amikor megpillantottam a hold telt alakját az égen. – úgy beszélt, mintha újra megélné a cselekményt, teljesen átszellemült. – Gyönyörű volt és csodás ötletet adott. Még aznap éjjel kicsaltam Emmát az erdőbe. Ugyanis ismertem a mesét.
Elmosolyodott, kétségtelen, hogy élvezte azt, amit akkoriban elkövetett, bármi is volt az.
- Tudtam az erdő szelleméről, legalábbis akkor még úgy gondoltam, hogy egy szellem. Később viszont rájöttem, hogy fogalmam sincs róla micsoda valójában az az árny a fák között. Azon a napon pont telihold volt és én egyre beljebb és beljebb vittem őt, míg egy tisztásra nem értünk, akkor felszívódtam. Egyszerűen ott hagytam – hát mond, milyen testvér az ilyen?
Hát, az igazat megvallva mindenre számítottam, csak erre nem. Nem is tudtam mit mondhatnék, amivel nem haragítanám magamra, de úgy tűnt nem is kell, mert ő folytatta.
- Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de soha többé nem láttam és anya a mai napig haragszik rám. Főleg, ha veled együtt lát, hiszen őt is rá emlékezteted. És amikor a lépcsőn álltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő az. Hogy Emma visszatért és bosszút áll, azért amit tettem.
- Ugyan már, ne feledd: én nem ő vagyok, hanem a lányod.
Ám sehogy sem sikerült meggyőznöm őt, továbbra is kétkedve nézett rám, amíg Nagymama be nem lépett a konyhába.
- Jó reggelt, Magen! Nem láttad véletlenül Morzsát?
Nyeltem egyet, ugyan mit mondhatnék erre? Lázasan kutattam a megfelelő válasz után, bármennyire is utáltam hazudni.
- Nem, sajnos nem.
- Hm…ez különös. Amikor hívom, mindig az első füttyre jön, most meg ide sem dugja az orrát. – az idős asszony kétségbeesett kék szemei áthatóan fürkészték az arcom, talán tudja, hogy nem mondok igazat?
- Biztosan itt van valahol, de most megyek. Hátha kell apának valami segítség.
Alighogy ezt kimondtam, tűztem is ki. Az előszobában magamra kaptam a kabátom és felhúztam a csizmám. Amint leléptem a verandáról belesüllyedtem a mély hóba.
Apára a fészer környékén találtam rá, éppen a korhadt deszkákat feszegette le az öreg épület ablakairól.
- Szia! Mi jót csinálsz? Segíthetek? – kérdeztem apát.
- Hm…Hát ebben nem igazán tudsz a segítségemre lenni, és gondolom az erdőbe nincs kedved bemenni, ugye?
- Jól gondolod, de miért akarod, hogy oda menjek?
- Azért, mert ma reggel elpusztult Morzsa és kellene neki egy sírhely. Gondoltam kereshetnél egyet az erdőben, még mielőtt Nagymama észrevenné…
Bár számítottam erre, mégis úgy tettem, mint akit teljesen váratlanul ért a dolog.
- De apa, az erdő talaja fagyott és valószínűleg odabent is mély a hó. Hogy gondoltad az elásását?
Természetesen mélyen hallgattam az erdő szelleméről, mert ő úgyse hinne nekem. Apa sosem hitt a természetfelettiben, nem mintha én az ellenkezőjét tartanám valósnak, de azok a dolgok, amik az utóbbi időben történtek kezdtek kétségeket vonni józan ítélőképességem köré.
- Akkor nem temetjük el, csak bevisszük az erdőbe. Itt nem maradhat!
Megértően bólintottam – Jól van, akkor megyek.
Megadóan emeltem fel a kezem, majd eltűntem az erdő irányában. Már előre rettegtem attól, ami a fák között várt rám.
***

Félve néztem körbe, fogaim össze-összekoccantak, annyira fáztam. Most mintha még hidegebb lett volna itt, mint eddig bármikor. Vacogva meneteltem a mély hóban, mely csak úgy ropogott a talpam alatt. Még jobban összehúztam magamon a kabátot, de ugyanúgy fáztam.
Eltökéltem magamban, hogy elnyomom a félelmemet, ami kezdett átmenni rettegésbe.
Hamarosan rá kellett ébrednem, hogy eltévedtem. Hirtelenjében miden túl egyforma volt és semmit nem láttam, ami ismerős lett volna. Éreztem amint elönt a kétségbeesés.
Kit látnak szemeim? Hopp, egy Magen. Hát te tényleg ennyire szeretsz játszani az életeddel?
A mély hang valahonnan a magasból jött, legalábbis úgy véltem, de megint csupán a fejemben szólt.
Megtörten a térdemre zuhantam. Úgy éreztem magam, mint akit rajta kaptak. A hó szinte azonnal eláztatta vastag nadrágomat, melyről az árus egykoron azt állította, hogy vízálló. Nos, megbizonyosodhattam az ellenkezőjéről. De nem is ez volt a legnagyobb bajom, hanem az, ami most következett.
Van kedved játszani?
- Mit akarsz már megint? – csaptam indulatosan az előttem heverő hókupacba. – Miért kínzol?
 Egyszer csak úgy éreztem, hogy figyel valaki, mintha egy mély, fagyos szempár szegeződött volna rám. Úgy éreztem valósággal odaszegez a földhöz, mintha fojtogatott volna.
- E…eressz el, ha…hallod?! – krákogtam, miközben levegőért kapkodtam. A torkomat szorongató jeges kéz szorítása hirtelen engedett. Amikor felültem forogni kezdett velem a világ és percekig mindent csak homályosan láttam. Az arcomra szorítottam a kezem és behunytam a szemem, úgy szédelegtem. A szédülés hamarosan abba maradt és a látásom is kitisztult. De ekkor a körülöttem lévő táj megváltozott. Az erdő egészen más arcát mutatta, annak ellenére, hogy a fák ugyanolyan csontszerűek és búskomorak voltak.
- Hol vagyok? – kérdeztem, de a kérdés még egy jó darabig megválaszolatlanul lebegett a levegőben. Végül a már ismerősnek mondható idegen lény hangja ütötte meg a fülem.
Az erdőben, hol lennél? Tudod, kénytelen vagyok bevallani, hogy…Nehezemre esik ezt elmondanom.
Szóval: kezdelek megkedvelni, ami nagy hiba, de nem tudok ellene mit tenni.
- Na, de jó nekem! Azért elmondhatnád, mi az igazi célod ezzel?!
Hát szórakozni!
- Akkor ezért hoztál ide?
De hát nem vittelek én sehova. Ha nem vetted volna észre, még mindig ugyanott vagyunk.
Furcsa volt így beszélgetni, szinte magamban beszéltem, mert az ő hangját még mindig csak a fejemben hallottam.
- Meg akarsz ölni?
Nem, téged még nem. Azt akarom, hogy ismerd a mesét…
- De hát ismerem – vágtam közbe.
Az, amit te ismersz, drága prédám, semmi. De most megtudhatod az igazat, vagyis egy részét.
Értetlenül emeltem az ég felé tekintetem. Ugyan mit akarhat ez tőlem? Bármi is legyen…
- Akkor mond!
Inkább megmutatnám. Csak dőlj hátra és nézd!
S ezzel a hang a fejemben elhallgatott, helyette pedig képeket láttam. Valós képeket, aztán minden olyan gyorsan történt, mintha filmet néznék. Mégis annyira valóságos volt, akárha magam is ott lennék. Az idegen nagyon jól össze tudta kuszálni a gondolataimat.
Az erdő egyik olyan részén voltunk, amely nem tartozott az általam ismert terephez. Minden fa, hóbucka és kavics, maga volt az ismeretlenség. Kétségbeesetten néztem körül. De hiszen, ugyanott vagyok és mégis minden olyan más! – ugrált egyre csak a fejemben.
Hirtelen valami zajra lettem figyelmes. Csobogás volt, mintha víz csobogott volna valahol a közelben.
- Mi ez? – leheltem, bár nem akartam tudni.
Hát a folyó.
- Micsoda?
Egy különleges folyó, aminek sötét titka van.
- Milyen titok? Mond el!
A farkas felmordult. Miért kell mindig mindent tudnod?! Na, jó…elmondom. Úgysem hagynál békén.
A folyó vad hullámai valamikor vértől vöröslött, sőt merő vér volt az egész. Valamennyi környékbeli ott végezte, mind az én áldozatom volt…
- Még ő is? – vágtam közbe.
Sajnos igen.
- Te gyilkos! – sziszegtem.
Ha nem haragszol, ezt bóknak veszem. Sajnálatom akkoriban nem bírtam megállni, ő tette ezt velem.
- Ki?
Majd te is rájössz, idővel. De most menned kell! Meg kell ismerned a mesét!
- De, hát ismerem!
Az anyukád sem ismerte, ahogy a húga sem, már miért is ismernéd? A nagyanyád viszont, benne még nem vagyok olyan biztos, hiszen legalább olyan idős, mint én.
Most pedig bocsáss meg, de ezt muszáj lesz, ha már a szép szóból nem értesz.
Lelki szemeim előtt láttam amint ördögien elmosolyodik, aztán egy erős ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétült. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése