Keresd a valótlant!;)

2014. június 18., szerda

Bloodlust: 9. fejezet

Vérszomj
Aznap éjjel minden csendes volt. Odakint álltam, a pajta előtt és azt vártam, hogy valaki végre szóljon hozzám. Amióta apa és kereszt anyu visszatértek a vásárlásból minden megváltozott. Még Nagymama is csak megvetéssel tudott rám nézni. Mintha én tehettem volna az egészről, amikor olyan egyértelmű volt, hogy valami baj van anyával és most meg az egésznek ez lett a vége.
Tehetetlenül a földre rogytam, sehogy sem tudtam elfelejteni a gyilkos fenevadat, mely végzett vele.
Még most sem tudtam, hogy micsoda pontosan. Bizonyára egy farkas, legalábbis annak alakjában láttatja magát, de valami másnak kell lennie. Hiszen sokkal nagyobb egy farkasnál és, ha igaza van Nagymamának, akkor itt már nem élnek farkasok. Meg hát mégis melyik farkas képes a gondolataival beszélni?
A hirtelenjében feltámadó jeges szél az arcomba csapott, fogaim vacogva koccantak össze. Mégsem mozdultam, nem akartam bemenni a házba – inkább megfagyok, minthogy lássam szeretteim csalódott arcát, határoztam el. Ám hamarosan megtörtem, bármilyen erős is volt az akaratom. De nem a hívogató házikót választottam, hanem a rideg pajtát, ahol már annyi szörnyűség történt.
Alighogy beléptem az épületbe, az ajtó nagy nyikorgások közepette bezárult mögöttem. Odabent teljes lett a sötétség, semmit sem láttam. Kellett néhány perc, hogy a szemem hozzászokjon  - a pajta résein keresztül alig áradt be valami fény. Pedig odakint csillagos volt az ég és még a hold is bevilágította a tájat. Már egészen telt alakja volt, de még nem telihold, ez pedig emlékeztetett az erdő szellemére. Vajon mit fog elkövetni azon az éjszakán? Hát nem volt elég az, amit eddig tett? Nem kínoz engem eléggé?Sorjáztak egyre a kérdések a fejemben, amiket annyira szerettem volna a tudatom legmélyére süllyeszteni. Újra, meg újra elfogott a hányinger valahányszor a hullákra gondoltam, vagyis a maradványaikra. A farkas – vagy mit tudom én, hogy mi ez a lény – mindenkit a felismerhetetlenségig szétmarcangolt, akivel csak végzett. Én pedig vele akartam végezni. Igen, már csak tiszta gyűlöletet éreztem iránta, semmi mást, mint eddig.
Odakint még jobban feltámadt a szél, viharos erejének hála gond nélkül keresztülfújt a szúette léceken, melyekből valamikor a fészer épült.
Fázósan összehúztam magamon a vékonyka kabátot, melynek piros színe valósággal vöröslött a sötétben. Majd behúzódtam egy biztonságosnak tűnő helyre. Amint lekuporodtam a földre, mintha valami zajt hallottam volna. Hallgatóztam. Hamar kétségtelenné vált számomra, hogy nem vagyok egyedül, illetve, hogy ez a zaj csakis valamilyen állattól származhat. Egy farkas, cikázott egyre kétségbeesettebben a gondolat a fejemben. Elkeseredetten húztam össze magam. Minél kisebb vagyok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem vesz észre. Tévedtem.
A kaparászás néha hangosabban, máskor pedig halkabban jutott el hozzám. Tehát bármi is legyen odakint: mozog. Reménytelenségemben behunytam a szemem és a térdemnek támasztottam a fejem, miközben két kezemmel átkaroltam a térdeim. Ott gubbasztottam hát a sötétben, egy polc alatt, tőlem jobbra egy mozdíthatatlannak tűnő asztal terpeszkedett. Balra pedig semmi. Nem a legtökéletesebb búvóhely.
Hirtelen nagy robaj törte meg a csöndet, mely abban a pillanatban darabjaira hullott. Ha lehet, még jobban összehúztam magam, megbújva a sarokban vártam az elkerülhetetlen találkozást.
A csattanást követően mindent elárasztott a holdfény. Az ezüstös ragyogás sejtelmesen vonta be a körülöttem lévő kacatokat. Félve pillantottam fel, a bejárat irányába, ahol egy árnyat láttam kibontakozni a holdfény alkotta homályból. Éreztem amint elönt a pánik. Aztán meghallottam.
Zihálás, majd mély, fenyegető morgás. A hangok eltorzultak voltak, nem e világiak.
Bár legszívesebben elfutottam volna, nem tettem semmit, csak maradtam ott, ahol voltam. Rejtekhelyem egyáltalán nem volt biztonságos, sőt egyetlen fegyvernek használható tárgyat sem láttam a közelemben, a szörnyeteg egyre közeledett. Éreztem és hallottam. Súlyos mancsainak léptei alatt megreccsentek a deszkák, míg a padlás nyikorgott a szél bolondos játékától.
Lehet, hogy ott nagyobb biztonságban lettem volna? Vagy egyáltalán nem kellett volna ide jönnöm?Most már mindegy volt, nem változtathattam meg a történteket, viszont még javíthattam a helyzetemen. Hallgatóztam még egy darabig, de nem hallottam semmi gyanúsat. Vettem egy mély levegőt és óvatosan mászni kezdtem a padlásra vezető létra felé. Az a hely volt az utolsó esélyem, ha élve meg akarom úszni ezt a kalandot.
Azonban nem voltam elég gyors, ugyan már majdnem elértem célomat, de még mindig hátra volt pár méter.
Hát megvagy! Ha tudnád, mennyire sajnálom a történteket, Magen. Ja, bocs, de hiszen tudod.A hatalmas farkas ott állt előttem, elzárva a padlásra vezető utat. Borostyánszín szemei barátságtalanul ragyogtak az éjszakában. S mintha elmosolyodott volna egy pillanatra. Torz, halovány mosoly volt ez, mely inkább vicsorgásnak tetszett.
- Mond, mit akarsz már megint? – suttogtam, de remegő hangom még így is elárult.
Hirtelen ötlettől vezényelve megpróbáltam másfele kúszni. De a bestiával való találkozást nem kerülhettem el. Az ordas utánam vetette magát. A hátamon landolt és földre kényszerített. Nagyokat szuszogott, a tarkómon éreztem a leheletét. A pofájából kiáramló meleg levegő borzongatva futott végig a bőrömön.
Hm…végezzek veled most, vagy várjak holnapig? Vagy van egy még jobb ötletem! Játszunk, jó?A szörnyeteg mély, baljós morgása elkeserített.
- Mit?
Már előre rettegtem a választól, s félelmem nem volt alaptalan.
A játék legyen fogócska. Kapsz egérutat is. Szóval...
- Micsoda? – értetlenül bámultam a borostyán szempárt. Aztán megpróbáltam lerázni magamról a farkast, mondhatom teljesen sikertelenül. Ő elmosolyodott, vélhetően tetszett neki, ha egy ember szenved.
„Ec-pec kimehetsz,
Holnapután bejöhetsz,
Cérnára-cinegére
Ugorj, cica az egérre
Fuss”

Zúgott a fejemben. Majd a szörnyeteg folytatta. Benn az ember, kinn a farkas…
- Hagyd abba! – üvöltöttem, de a bestia csak morgott tovább. Akkor fuss! Futottam is, egyenesen ki a pajtából, be a házba. Amikor felértem a verandára belestem az egyik ablakon. Odabent minden sötét volt és csöndes. Szóval észre sem vették, hogy nem vagyok a szobámban, ezek a kedves szülők, illetve már csak szülő! – ez a gondolat elkeserített, de hát nem tehettem ellene semmit. Azt, ami már megtörtént nem fordíthattam vissza.
Félve jártattam körbe a tekintetemet. A farkas az előbb még a nyomomban volt, tudom. Most viszont sehol se láttam. Mégis, hogy tűnhet el egy ilyen hatalmas lény csak úgy? Ez is igazolta azt a feltételezésemet, miszerint ez az állat nem e világi.
Lassan lenyomtam a kilincset, s visszafojtott lélegzettel léptem be az előszobába, mely meglepetésemre a megszokott képét mutatta. Bár a sötétben mindent nehezebb volt kivenni. Villanyt pedig nem mertem gyújtani, mert tartottam a látványtól. A sejtető sötét hiú reményekkel táplált.
A nappaliba érve elbotlottam valamiben. Valahogy sikerült átesnem a kis asztalon és most azt a szőnyeget szemléltem, ami az asztalka mellett hevert. A szőnyeg közepe táján mintha valami dudorodott volna. Odébb toltam az asztalt és felrántottam a földről a szőnyeget. Majd fuldokolva kapkodtam levegő után, annyi por szállt fel, hogy csak úgy ragyogtak a félhomályban. Egy kilazult deszka bukkant elő a rongyos szőnyeg alól. Hitetlenkedve néztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszedtem a megviselt padlódeszkát a helyéről. Egy kis mélyedés volt alatta, egy rejtekhely. Kotorásztam benne egy kicsit, mire a kezembe akadt valami. Egy kis, díszes doboz volt az, gyorsan végigtapogattam és hamar rájöttem, hogy kulcs nélkül nem tudom kinyitni. Még egyszer benyúltam a mélyedésbe, de csak egy aprócska szobrot találtam. Azt is megtapogattam, egy vonyító farkast formált. Megborzongtam. Jobban is megszemléltem a szobrocskát, mintha az aljával lett volna valami. Óvatosan beleillesztettem a dobozkán talált kulcslyukba, pont bele illett, aztán elfordítottam. A harmadik fordulatnál kattant egyet a zár és a ládika feltárult.
A belseje sötét volt, valamilyen bársonyos anyaggal bélelve. Keresve tapogatóztam benne, de a doboz üres volt. Ám amikor benyomtam az aljának közepét egy titkos rekeszre bukkantam. Abban már volt valami. Óvatosan emeltem ki a tartalmát. Egy nyaklánc volt az, s a medálja egy vonyító farkast ábrázolt. Éreztem amint elfog a félelem. A titkos rekesz aljában azonban volt még valami, egy levél. Azt is előszedtem, majd zsebre vágtam. Nem most volt itt az ideje, hogy elolvassam. Még mindig tartottam tőle, hogy ha felkapcsolom a villanyt olyan látvány tárul a szemem elé, amiről jobb, ha nem tudok.
Csendesen kiosontam a konyhába. Ugyanis volt ott egy spájz, úgy gondoltam ott majd biztonságban leszek. Hamar el is értem, ráadást gond nélkül. Legalábbis nem láttam semmit és nem is hallottam semmi olyat, ami gyanús lett volna. S az ő nyomasztó jelenlétét sem éreztem.
Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, mikor végre sikerült bezárkóznom a kis helyiségbe. Percekig kuksoltam a sötétben, nekitámaszkodva az ajtónak és hallgatóztam. Még levegőt sem vettem. De semmi nesz, kezdtem azt hinni, hogy teljesen egyedül vagyok a házban.
Kitapogattam az ajtótól jobbra, a falon, a villanykapcsolót és felkapcsoltam. Éles fény árasztotta el a teret, megvilágítva valamennyi befőttet és lekvárt, melyek a falak menti polcokon sorakoztak.
Bár eleinte nem mertem elmozdulni az ajtótól, hamar rájöttem, hogy ott nem éppen vagyok biztonságban. Ezért hát egy gyors mozdulattal átszökkentem a spejz másik sarkába. Itt még rejtve is voltam, hála a polcoknak.
Előszedtem a levelet a zsebemből. Gyűrött volt és megviselt. Finoman kisimítottam belőle a gyűrődéseket és megpróbáltam elolvasni a kusza kézírással íródott levelet.
„Kedves Emma! – a levél anya testvérének szólt, az én "hasonmásomnak"! Kíváncsian olvastam tovább.

„Kedves Emma!
Amikor ezt a levelet olvasod, még biztosan nem értesz semmit, de ezek után már talán minden világos lesz számodra. Nem is kertelek tovább, mert tudom, hogy benned bízhatok.
Én már sok éve élek itt és úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet. Akár vadász is lehetnék, de rosszabb vagyok annál. Nem vagyok egyszerű ember, hanem egy szörnyeteg. A nővéred, Alice azt hiszi, hogy én vagyok az Erdő Szelleme – azt hiszem jobb, ha meg is hagyjuk ebben a hitében.
Viszont te tudod, hogy én ki vagyok, csak te ismered az igazi arcomat. Te láttál azon az éjszakán és sajnálom, hogy el fogom követni azt a nagy hibát. A nővéred gyűlölete túl erős, jobb lenne, ha elmennél. Te nem ezt érdemled, nem azt a sorsot, ami rád vár. Térj jobb belátásra, kérlek!
Remélem, hogy olvastad levelem, ezeket a sorokat figyelmeztetésnek szántam és nem akarlak megijeszteni, de kérlek, szépen fogadd meg a tanácsomat, még mielőtt baj lesz.
Ölel: Caleb”

Tágra nyílt szemekkel meredtem a levélre. Egyszerűen nem értettem, hogy mi folyik itt, hogy valójából mivel is állok szemben. Most viszont egyetlen épkézláb ötletem volt, miszerint meg kell találnom a családomat.
T

Bátran kivetettem magam eddigi rejtekhelyemről és osonni kezdtem a sötétben. Először is szereztem egy zseblámpát, mert még mindig rettegtem a villany felkapcsolásától, az ugyanis a lebukást jelentette volna. Ezt pedig nem kockáztathattam meg, ha élve meg akartam úszni ezt a játékot. Félelmetes, már kezdek úgy beszélni, mint ő – fordult meg a fejemben. Zseblámpával a kezemben átmentem a nappaliba, s csak akkor kattintottam föl, amikor a hatalmas könyvespolc előtt álltam. Végigpásztáztam fényével a könyvektől roskadozó polcokat. Amíg meg nem találtam azt, amit kerestem. Kicsit nehézkesen emeltem le a vastag könyvet, s lekuporodtam mellé. Gyorsan átlapoztam, majd feltűnt, hogy az egyik lapja ki van tépve. Talán pont az, amelyikre szükségem van. Elkeseredésemben elhajítottam a könyvet, mely szép ívben keresztülrepült a szobán és nekicsapódott valaminek.
Ezt keresed? – a mély morgást halva egy szempillantás alatt megdermedtem.
Ugyanis a könyvet akarva-akaratlanul sikerült az erdő szelleméhez vágnom.
- Te vagy Caleb?
Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. Éreztem amint elmosolyodik, ezzel választ is kaptam kérdésemre.
- Hol van a családom?! Mit tettél Emmával? Mit akarsz te tőlem?
Túl sok a kérdés és kevés az idő, hamarosan telihold…A hang a fejemben elnyúlt, majd semmivé lett és a farkas is eltűnt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése