Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Diary - a múlt árnyai: 10. fejezet

Remegő kézzel nyitottam ki a könyvet, melyet sikerült feltűnés nélkül magammal hoznom a házamból – milyen fura volt a „házam” szó, annyira idegen.
- Van egy jó hírem – jött be a doktor a kórtermembe, riadtan csuktam be a könyvet és rejtettem el a párna alá. –, teljesen egészségesnek tekinthetjük magát, viszont a maga érdekében még nem hagyhatja el a kórházat.
Értetlenül néztem az orvosra, mire a férfi folytatta. – Tudja, nincsenek emlékei, így nincs tudata saját magáról, ezért veszélyt jelentene saját magára és ugyanakkor másokra is.
Valamiért erről teljesen megfeledkeztem és most, hogy szembeültem az egyetlen dologgal, ami még itt tartott, elkeseredtem.
- De, ha lesznek emlékeim, akkor elmehetek? – kérdeztem reménykedve, de az orvos szavai aligha kecsegtettek szép jövővel. – Amennyiben lesznek, de értse meg, hogy erre kevés az esély, bár nem sérült sem a rövid, sem a hosszú távú memóriája. Az is lehet, hogy valami rejtett betegsége van…
- Azt hiszem, most pihennem kellene, ugye, jól gondolom? – vágtam közbe és egyértelműen az értésére adtam, hogy jobb, ha most magamra hagy. Hát minden orvos ilyen? Nem tudnak semmi jót mondani? Márpedig én bizonyítani fogok, megmutatom nekik, hogy emlékek nélkül is tudok élni!
Miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs a közelben előszedtem a könyvet rejtekhelyéről és újra kinyitottam. Az első oldalon egy névsort találtam, végigolvastam és hamar rájöttem, hogy ezek az emberek mind közel álltak hozzám valamikor. Ők voltak a családom, a rokonaim, a barátaim és mindenki, aki valaha is számított nekem valamit. Az egyik név pirossal volt kiemelve, vagy vérrel?
„Mary Dove – az utolsó vadász (1972-1998)”
Elgondolkodva ismételgettem magamban ezt a nevet, aztán beugrott: ő a nénikém.
De mit jelenthet, hogy „az utolsó vadász”? Ekkor rémlett fel előttem a balesetet megelőző esemény, fegyverek voltak nálam. Tehát nincs mese, akárhogy is nézem, gyanúba keveredtem.
Amikor lapoztam egy aprócska boríték csúszott ki az oldalak közül. Meglepetten kaptam az éppen lehulló levélke után. Az utolsó pillanatban kaptam el, s vigyázva széthajtogattam a levélpapírt.
„Kedves Rachel!
Mikor ezt a levelet olvasod, én már valószínűleg nem leszek az élők sorában.
Sajnos a vadásznak ez a sorsa: vagy ő öl, vagy őt ölik meg, de azt hiszem ezzel te is tisztában vagy.
Minden bizonnyal megkaptad már a naplót, neked kell folytatnod, hiszen te vagy az új vadász.
Tudom, hogy ez most hihetetlenül hangzik, de így van. S bevallom hibát követtem el, mivel nem segítettem neked, amikor még lehetett. Nem készítettelek fel a vadászok kegyetlen, megpróbáltatásokkal teli életére. Azonban még reménykedem, hogy ez a napló majd segít. Minden benne van, amire csak szükséged lesz, de ne feledd: ezek csak alapok! Ahhoz, hogy minden fenevadat kiismerj, részletesen utánuk kell olvasnod és ne csak az őseink feljegyzéseire hagyatkozz!
Már azt korábban is megbeszéltük, hogy a Napló egy „útmutató” a különféle lények megölésére, de ezek az adatok idővel már nem olyan pontosak, mert akár tetszik, akár nem: ők is fejlődnek, sőt újabbak is kialakulnak. Tudod manapság nagyon kevés a tisztavérű lény, egyre elterjedtebbek és ellenállóbbak a keveréklények és ők jelentik a legnagyobb veszélyt ránk, emberekre.
Kérlek szépen, védd meg a várost tőlük és vigyázz magadra!
Szeretettel üdvözöl: Mary nénikéd”
Még egyszer át kellett futom a kusza sorokat, hogy megértsem a levél mondanivalóját.
Szóval egy vadász, mi? – kérdezte egy kétkedő hang lelkem mélyéről. – Én, mint gyilkos?
Valamiért sehogy sem tudtam elképzelni.
Visszatettem a levelet a borítékba, majd becsúsztattam a helyére. Ezen a két oldalon jóformán semmi sem volt, csak rajzok, így hát lapoztam is tovább. Ám a következő oldalba alighogy beleolvastam, nyílt az ajtó. Az az ápoló jött be, aki korábban segített nekem, amikor még nehezemre esett a járás.
Gyorsan összecsaptam a könyvet és megint csak a párnám alá rejtettem.
Zavartan mosolyogtam a fiatal férfira, ezúttal is nagyon ostobának éreztem magam.
- Elnézést, ha megzavartam, de az orvos küldött. Amúgy, hogy érzi magát?
Bár legszívesebben elmondtam volna neki az igazat, végül mégiscsak annyit mondtam: – Köszönöm, jól vagyok! Ugye nem egy újabb vizsgálat?
Elkeseredésemben vágtam egy grimaszt, mire a jóképű ápoló elmosolyodott.
- Igazándiból Dr. Smith beszélni akar magával. Talán vannak jó hírei, esetleg, ha emlékszik valamire…
A szavak úgy elúsztak a fülem mellett, hogy talán sosem tudom meg, mire akart kilyukadni, de ettől függetlenül vele mentem, hogy beszélhessek az orvossal.
Az orvos kissé meglepetten fogadott, viszont készségesen válaszolt a kérdéseimre.
A helyes ápoló azonban úgy felszívódott, mintha a föld nyelte volna el.
¤¤¤

Mikor visszaértem a kórtermembe nem kis meglepetés fogadott. Döbbentem álltam az ajtóban és csak néztem azt a felfordulást, ami odabent volt. Hát itt meg mi történt?
Amint észbe kaptam, az ágyhoz ugrottam és felkaptam a párnát. A naplóm nem volt alatta, nincs a rejtekhelyén! – sikoltotta egy hang ébredező tudatomban.
A párnát dühömben a falhoz vágtam, aztán kétségbeesetten kutatni kezdtem az életet és a reményt jelentő könyv után. Hogy tűnhetett el? Hiszen senki sem tudott róla!
Addig pakolásztam, amíg a kupiból még nagyobb nem lett. Mintha egy tornádó vonult volna végig a helyiségen. Lelkem egyre vészesebben háborgott, akár a tenger.
Többször is átnéztem a kórtermet, de nem találtam meg. Végül leültem a kényelmetlen ágyra és szabad folyást adtam a könnyeimnek. Hát nem vigyáztam eléggé! Elveszítettem az egyetlen lehetőséget, ami megadhatta volna a reményt egykori életem folytatásához. Bár már abban sem voltam annyira biztos, hogy szívesen éltem volna a régi életemet. Vajon milyen lett volna vadászként? Most pedig úgy tűnt, hogy sosem fogom megtudni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése