Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Diary - a múlt árnyai: 12. fejezet

Az elkövetkezendő napok nyugodtan teltek, talán túlságosan is nyugodt volt minden. Egy időre képes voltam megfeledkezni sötét gondolataimról, mik szinte egyfolytában az elveszett napló körül forogtak.
Többször is felidéztem magamban azt a beszélgetést, amit álmomban olyan valóságosnak véltem. Tehát most már tudtam a támadóm nevét, de azt nem, hogy micsoda. A másik két alakról meg aztán halványlila gőzöm se volt. Viszont, ha jobban belegondolok: az egyiket ismerem, döbbentem rá.
Hamar egyértelművé vált, hogy nem maradhatok itt, a kórház már nem biztonságos többé!
Ez a kétségbeejtő gondolat pedig napról-napra üldözött. Olyan szinten nem hagyott nyugodni, hogy kezdtem beleőrülni. Ez volt az „új hobbim”, hiszen a naplóm eltűnésébe már kényszeredetten ugyan, de beletörődtem.
Egy éjjel pedig minden félelmem beigazolódni látszott, de addig történt néhány furcsaság. 
Miután elvont gondolataim paranoiássá tettek, nem volt menekvés. Mindig úgy éreztem, hogy valaki figyel, pedig sehol sem volt senki. Valahányszor mentem a folyosón úgy véltem követnek, de mikor megfordultam, sosem volt mögöttem senki, képes voltam még azt is elhitetni magammal, hogy léptek zaját hallom. Különféle árnyakat láttam mindenfelé, de elsősorban valamennyi sarokban. De talán nem is ezek voltak a legrosszabbak, hanem az éjszakával együtt érkezett álmok. Lelki szemeim előtt folytonos volt az átláthatatlan sötétség, melyen csak egy párbeszéd hangjai szűrődnek át. Olyan volt ez, mint egy tömör fal: áttörhetetlen. Bár ez a szóváltás minden esetben ugyanazon személyek között zajlott, mindig közöltek benne valami újat, ami – reményeim szerint – még hasznomra lehet.
Tulajdonképpen ez adta azt az ötletet is, hogy kutakodni kezdjek. Tudom, hogy ez nem valami tisztességes dolog, főleg ha egy hivatali intézményben teszem, de egyszerűen nem tudtam megállni. Muszáj volt, hogy megtaláljam és az az ápoló itt dolgozik, vagy csak dolgozott? Mindegy is, az viszont biztos, hogy ha igen, akkor volt egy szekrénye és most én ezt akartam megkeresni.
Szóval egy éjjel kisurrantam a kórtermemből, s körülnéztem egy kicsit az alaksorban. Nos, nem volt olyan könnyű lejutni oda, de szerencsémre, ahogy haladtam lejjebb a szinteken, a szobákat és így a folyosókat is egyre kevésbé őrizték.
Az alaksorban végül sikerült rátalálnom arra a helyiségre, amit annyira kerestem. Azonban a szoba teli volt szekrényekkel és hiába volt mindegyiken név, én nem tudtam, hogy kinek a szekrényét keressem. Ezért hát szép sorjában minden férfiápoló szekrényét felfeszítettem egy baltával, amit egy üvegdobozban találtam. Valószínűleg vészhelyzet esetére tartogatták a folyosón, de reméltem, hogy nem bánják, ha kölcsönveszem egy kis időre.
A tizenhatodik szekrény után már nem számoltam, így ha kérdeznék, nem tudnám megmondani hányadikban találtam meg a naplót, de a tulajdonos nevét jól megjegyeztem: Dalton Brown
Boldogan, naplómmal a kezemben tértem vissza kórtermembe. Nem tudom, hogy csináltam, de szinte végig észrevehetetlen maradtam. Egyszer volt csupán, hogy kis híján elkaptak, de akkor még időben sikerült meglapulnom néhány szék mögött.
Mikor becsukódott mögöttem az ajtó izgatottan nyitottam ki a bőrkötéses könyvet és órákon keresztül valósággal ittam a megsárgult lapokon álló szavakat.

„Kedves Naplóm!
Arra a hírre érkeztem Shady-be, hogy a szüleim nincsenek többé. Ekkor még nem sejtettem, hogy a hagyatékuk legnagyobb kincse a hagyományuk, amit akarva-akaratlanul is örököltem. Ugyanis bennem megvolt az a képesség, ami olyan különlegessé és hírhedté tette a családom. Valahányszor bementem a város központjába, s hallottam a vezetéknevem értetlenül néztem arra, ki utánam kiáltotta. „Dove” – ugyan mi a különleges benne? Míg egy nap rá nem jöttem mindenre.
Láttam egy ilyen lényt, egy keveréket átváltozni a fene tudja minek a hatására. Akkor nagyon megijedtem, mert nem értettem. De most már tudom, hogy csak a vadász bír azzal a különleges képességgel, aminek köszönhetően láthatja ezeket a szörnyetegeket.”

„Kedves Naplóm!
Iszonyatos bűntudatom van, folyton kínoz. Álmatlanak az éjszakáim és egyre többet látok közülük.
Már egy hete, hogy öltem. Életember először és úgy tűnik, nem tudok megbirkózni a lelkiismeretemmel. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha mindent magam mögött hagynék, de nem vagyok képes elszakadni innen. Mintha kötne valami ehhez a városhoz, pedig nem élek valami régóta Shady-ben, mégis valami leírhatatlan erő maradásra bír.”

„Kedves Naplóm!
A lelkiismeret furdalásom nem múlt el, sőt újabb gyilkosságba hajszolt bele. Nem tudom, hogy mennyiben írhatom a javamra, de ez is egy keveréklény volt, akár csak az előző.
Azt viszont még most sem igazán értem, hogy mi a feladatom. Könyörtelenül ölni, ahogyan azt ők is teszik, vagy valami határt húzni közöttük és az emberek között, ahogyan azt elődeim írásaiból értelmezem?”

Ezeknek a soroknak a láttán újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Máris hallani véltem, hogyan dübörögnek a fejemben. Hatásukra és még pár oldalnyi bejegyzést követően úgy éreztem megtébolyulok, mert kezdtem elhinni azokat a szavakat, melyek oly kegyetlenül bizonygatták: vadász vagyok, ez az örökségem és akár tetszik, akár nem – el kell fogadnom!
Egy hirtelen ötlettől vezényelve fellapoztam az utolsó bejegyzést, amit én írtam még a baleset előtt.      
Újra átfutottam azokat a sorokat, mire az emlékek villámcsapásként értek.
Elvettem az ágy melletti szekrénykéről egy tollat, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan került oda.
Majd remegő kezekkel írni kezdtem.     

„Kedves Naplóm!
Ez az első bejegyzésem a baleset óta.
Rengeteg kérdésem van és ahelyett, hogy megválaszolhatnék egyet, csak még több lesz belőle.
Na, meg kétségbe is vagyok esve, mert nem tudom hogyan tovább.
Bár már tisztában vagyok életem egy részével. Vadász vagyok, de úgy érzem: elfelejtettem hogyan kell harcolni.”
¤¤¤

Aznap éjjel nagyon sokáig ébren maradtam, és az életemről szóló könyvet bújtam, míg elnyomott az álom.
Arra riadtam, hogy valaki fojtogat és, hogy kétségbeesetten kapkodok levegő után, na meg csapkodok magam körül, hogy megszabaduljak támadómtól. Amikor végre sikerült leráznom magamról, rugóként pattantam ki az ágyból, s torkomban dobogó szívvel rohantam az ajtó felé. Azonban még mielőtt elérhettem volna, egy alak az utamat állta. A sötétben alig tudtam kivenni őt, ám volt egy balsejtelmem: ő jött el értem, hogy végleg megszabaduljon tőlem!
Bár legszívesebben megálltam volna, már nem tudtam. Egyenesen belerohantam az árnyalak karjaiba.
Aztán sikoltottam, mint valami őrült, de ő nem akart elengedni. 
- Fogd be a szád, ha jót akarsz! – szorította rá kezét a számra, mire kénytelen voltam elhallgatni.
A hangja nagyon ismerős volt. 
Még utoljára megpróbáltam kiszabadulni szorításából; beleharaptam a tenyerébe, mire ő fájdalmasan felszisszent, s elkapta a kezét a számról, de szorítása egy pillanatra sem engedett.
Kétségbeesésemben rátapostam ellenfelem lábfejére, de a jó öreg trükk ezúttal nem vált be.   
Most sem engedett el. De nem adtam fel, abban a pillanatban, hogy lankadt a figyelme teljes erőmből neki ugrottam, a harmadik próbálkozáskor pedig felkentem az ajtóra. Végre kiszabadultam.
Percekkel később fejvesztve menekültem a csúszós folyosón, magam mögött hagyva az ájult Morailt, mert ekkor már semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő az.
Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam, miközben egyetlen gondolat járt a fejemben: minél előbb elhagyni a kórházat, hiszen csak percek kérdése és ő is magához tér!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése