Diary - a múlt árnyai: 3. fejezet

Órákkal később, vagy ki tudja mikor, vad vágtába kezdtek a gondolataim. Fáradhatatlanul táncoltak a fejemben szívem gyenge ritmusára. Próbáltam megérteni őket, de azok olyan gyorsak és lehetetlenek voltak, hogy csak még jobban megfájdult tőlük a fejem.
Megint megpróbáltam megmozdulni: először elképzeltem magamban, hogy mit akarok, aztán igyekeztem megvalósítani azt. Azonban most sem történt semmi, még csak egy aprócska izomrándulás sem. Iszonyatos érzés kerített hatalmába: a csalódottság. Ezúttal viszont nem adtam fel, bizonyítani akartam magamnak, hogy erős vagyok.
Egyetlen kétségbeesett gondolat cikázott a fejemben: Meg kell mozdulnom, mert ha nem, hát minden reményem elveszett!
Egyfolytában a mozdulaton járt az agyam, ha nem éppen a kétségbeesés rémített halálra. S ekkor mintha egy aprócska rándulást éreztem volna, nem volt ez több annál, minthogy behajlítottam az ujjaimat, mégis rengeteget jelentett.
Magamban ujjongva hagytam, hogy az izmaim újra elernyedjenek, és megint úgy érezhessem magam, mint egy élettelen báb.

 
Hosszú pihenést követően éreztem magamban annyi erőt, hogy kinyissam a szemem. A kórterem falainak fehérsége most is elvakított egy pillanatra, de aztán mindent kristálytisztán ki tudtam venni, a zavaró pityegésről nem is beszélve – mintha most máshonnan jönne…
Miután végiggondoltam a cselekvést sikerült végrehajtanom a műveletet; kissé erőtlenül ugyan, de balra fordítottam a fejem. Egy hatalmas monstrum állt az ágy mellett. Ez az óriási műszer adott ki magából olyan furcsa hangokat, sőt mi több; csövek indultak meg belőle és a takaró alatt tűntek el. Megrettentem, s ijedtemben legszívesebben kiugrottam volna az ágyból, csakhogy alig bírtam moccanni. Percekig elkeseredett gondolatok kergették egymást a fejemben, meg akartam szabadulni a csövektől. Éreztem amint a páni félelem teljesen elborítja az agyamat, innentől kezdve minden olyan ködösnek tűnt. Aztán az a rettegés, ami eddig is bennem bujkált, váratlanul kitört. Sikoltani kezdtem, teli torokból és egyre hisztérikusabban. Észre se vettem, de időközben csapkodni kezdtem, a mozgás – most, hogy nem koncentráltam rá – sokkal egyszerűbbnek tűnt.
Egyszer csak egy éles szúrást éreztem a jobb alkaromban. Hisztérikus sikoltozásom fájdalmas nyöszörgéssé lett, míg el nem hallgattam. Újra a megnyugtató sötétség vett körül.
Mikor magamhoz tértem még mindig éreztem egy kis fájdalmat a karomban. Nem tudom, hogy mit döftek belém, de azt igen, hogy egy szempillantás alatt kiütött. Amint kinyitottam a szemem egy nővért pillantottam meg az ágy mellett, egy széken ült és engem nézett. Úgy tűnt csak arra várt, hogy felébredjek.
– Hát végre jobban van! – tört ki vidáman – Sajnálom, hogy olyan kegyetlenül adtam be a nyugtatóinjekciót, de ha nem tettem volna, akkor valószínűleg még mindig sikoltozna.
Zavarodottan néztem az ápolónőre, megint nem értettem semmit.
Szólásra nyitottam a számat, csakhogy nem jöttek ki rajta a hangok. Ekkor ijedtem meg igazán, a nővér látva arcomat, biztatóan elmosolyodott.
– Tudom, hogy most fél, de már nem kell tartania semmitől. Magának autóbalesete volt, majd kómába esett egy időre. Viszont végre ébren van, ám a neheze csak most jön. El kell döntenie, hogy küzdeni fog, vagy feladja!
Ha lehet még jobban megrettentem, a félelem valósággal fojtogatott.
– Nem kell azonnal válaszolnia, csak gondolkozzon el rajta – folytatta a nővér –, aludjon rá egyet! Legközelebb már az orvosa fogja megkérdezni, magának pedig választania kell majd.
Miután a nő elhagyta a kórtermet teljesen magamba roskadtam. Hiszen azt sem tudtam, hogy ki vagyok, s ez még csak most jutott eszembe, aztán tovább gondoltam. Nem tudom mi a nevem, hol éltem, kik a szüleim, mit csináltam, hogy mennyi idős vagyok… Megőrülök! – sikoltott fel bennem a kétségbeesés. Akarok egyáltalán még élni? Lenne értelme az életemnek célok nélkül?
A zsibbasztó gondolatok szép lassan teljesen magukba szippantottak, míg megint rám nem borult a megnyugtató sötétség, feledtetve minden gondolatom és bajom.