Keresd a valótlant!;)

2014. június 20., péntek

Diary - a múlt árnyai: 5. fejezet

Reggel a már „megszokott” pityegésre ébredtem. Még most sem akartam elhinni, hogy ilyen monstrumok vesznek körül és, hogy csövekkel hozzám vannak kapcsolva. A kezemben lévő infúzióról nem is beszélve. A kis tű a bal csuklómba volt beleszúrva és egy ragtapasszal rögzítették.
Pislogtam néhányat, hogy elűzzem az álmot a szememből, csakhogy az sehogy se akart magamra hagyni. Egyfolytában ott lebegtek előttem a baleset emlékfoszlányai.
Elmélkedésemből végül Dr. Smith szavai zökkentettek ki. – Hogy van ma?
Már éppen szólásra nyitottam a szám, amikor eszembe jutott, hogy nem is tudok beszélni. Úgy tűnt az orvos megfeledkezett erről, mert tovább kérdezett. – Emlékszik már valamire?
Erre bólintottam.
- Hát akkor mondja el! – biztatott a doktor, mire dühösen ökölbe szorítottam a jobb kezemet és rácsaptam az ágykeretre. Elégé fájt a mozdulat, még a könnyeim is kicsordultak egy pillanatra, de aztán sikerült elfojtanom őket. Nem akartam, hogy bárki sírni lásson, én erősebb vagyok!
Az orvos nem igazán zavartatta magát, mert folytatta. – Hamarosan lesz egy kivizsgálása, majd küldök egy nővért, aki mindenre felkészíti magát. Addig is pihenjen.
S ezzel távozott is, én meg ott maradtam és tehetetlenül néztem utána.
Pár órával később – azt követően, hogy hunytam egyet – egy nővér lépett be az ajtón. 
- Hogy érzi magát?
A szokásos kérdés hallatán dühösen forgattam a szemeimet, mindenki folyton ezt kérdezte, csak mindig más formában. Én pedig még most sem tudtam rá válaszolni, mintha elfelejtettem volna beszélni.
- Úgy tudom Doktor Smith már szólt magának, hogy lesz néhány vizsgálat a délután folyamán.
Máris délután lenne? Ilyen gyorsan telik az idő? – hitetlenkedtem magamban.
- Egy pillanat és a segítségemmel eljuthat abba a terembe, ahol kivizsgálják.
Az ápolónő megszabadított az infúziótól és a különböző csövektől, amelyekkel oda voltam kötve a gépekhez.  Aztán besegített egy tolókocsiba és elhagytuk a kórtermet.
Doktor Smith már várt, örömmel fogadott.
- Az első egy általános vizsgálat lesz, nem kell félnie!
Megvizsgálták a látásomat, a hallásomat, és meghallgatták a szívhangomat, meg a légzésemet. Utána csináltak néhány röntgenfelvételt, amiből kiderült, hogy a bordám zúzódása szépen lohad.
Aztán befektettek valami nagyon furcsa gépezetbe, ami csak a belső szerveimet „fényképezte le” – talán így tudnám a legjobban kifejezni magam. Egyik létfontosságú szervemmel sem volt baj, de akkor mi a probléma? Hiszen szinte semmire sem emlékszem!
A szakorvos is értetlenül állt a helyzet előtt.
- Nos, a pontos eredmények érdekében még kell egy kis idő és további vizsgálatokra van szükség. Ma viszont ezekkel már nem akarjuk zavarni, szóval most a nővér visszakíséri magát a kórtermébe, hogy pihenhessen.
Miután minden cső és az infúzió is visszakerült rám, további tapaszokkal együtt a nővér magamra hagyott.
- Pihenjen nyugodtan, még többször is visszajövök majd ellenőrizni az állapotát. – biztosított a fiatal nő mielőtt távozott volna.
Én pedig szinte azonnal az álmok tengerébe merültem. Éreztem, amint fuldoklom a mély sötétség örvényében. A vad hullámok különös kegyetlenséggel csaptak össze a fejem fölött, míg emlékképekké nem lettek. Megint a balesetet láttam magam előtt, de most mindent visszafelé. Akár egy film, amit visszatekertek. Ám ezúttal a történet nem állt meg ott ahol legutóbb elkezdődött, hanem még annál előbbi eseményekbe is betekintést kaptam. Ekkor is magamat láttam lelki szemeim előtt – egy karcsú, barna hajú lányt –, amint idegesen fel-alá járkáltam egy szobában. Talán az otthonom, gondoltam. Lelkem mélyén a kétely érzése öntött el, s ez nagyon nyugtalanított.
Váratlanul fegyverekkel a kezemben jelentem meg. Köztük egy nyílpuskával, amit az ágyra dobtam. Aztán felcsatoltam a kezemre egy furcsa csuklóvédőt, amelyből karót lehetett kilőni. Még odaléptem egy kis szekrénykéhez, amiből fiolákat vettem elő. Mindben más-más volt; némelyben gyógyszer, vagy ellenszer, míg jó néhányban méreg.
Ezután az éjjeliszekrény egyik fiókjából előszedtem a naplómat. Remegő kézzel nyitottam ki a bőrkötésű könyvet és az időközben felkapott tollal írtam egy rövid bejegyzést. Ezt követően az emlékkép megdermedt, mintha megállt volna az idő. Bár az álomnak vége lett, én mégsem ébredtem fel. Tovább zuhantam, a reménytelenül mély, de annál megnyugtatóbban ölelő sötétség karjaiba, egyszerűen nem akart elengedni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése