Diary - a múlt árnyai: 6. fejezet

Az elkövetkezendő napok hosszas és unalmas vizsgálatokkal teltek. Többször is vért vettek tőlem, mert a vérem túl gyorsan alvadt meg az üvegcsékben. A tizedik tűszúrást követően már nem számoltam, így nem tudom, hogy pontosan hányszor szúrtak belém, de azt igen, hogy egy idő után a karom zsibbadni kezdett.
– Készen is lennék. – mondta az ápoló, mikor megtöltött egy újabb fiolát.
Miután visszakerültem a kórtermembe pihentem egy kicsit, ami persze nem volt egyszerű, hiszen az agyam egyfolytában kattogott. Elsősorban a furcsa álmok nem hagytak nyugodni, már nappal is kísértettek, valósággal beleivódtak a gondolataimba.
A kivizsgálások eredményeire egy további teljes hetet kellett várnom. Na, de addig sem unatkoztam, hiszen az emlékek újabb foszlányai riogattak. Mivel már nem kellett álmodnom, hogy lássam a képeket – elég volt csupán a gondolataimra hagyatkoznom – azok folyamatosan ott lebegtek lelki szemeim előtt, betöltve az űrt, amit a múlt hiánya jelentett.
Egyik délután csak ültem az ágyamban – a bordáim szépen meggyógyultak már –, amikor az emlékek derengeni kezdtek előttem. Újra éltem a balesetet, de most azt a részt is láthattam belőle, ami az autó felborulása után történt. Éreztem, amint eluralkodik rajtam a félelem és a kétségbeesés.
Beszorultam a biztonsági öv és az ülés közzé, moccanni sem bírtam. Aztán mozgást vettem észre a visszapillantó tükörben. Csak most fogott el igazán a pánik, olyannyira, hogy már gondolkozni is alig tudtam. Minden félelmem egy óriási sikoltásba torkollott, majd szelíden körbeölelt a csönd, belém fojtva sikolyom. Egy ködös tekintetű, ismeretlen arccal találtam szemben magam, s akkor minden elsötétült.
Az emlékkép foszlányai egyszer csak elpárologtak előlem, s megint rám szakadt a kétségbeesés.
Véget nem érő merengésemből Doktor Smith szavai hoztak vissza a valóságba.
– Jó és rossz hírekkel szolgálhatok. Maga szerint melyikkel kezdjem?
Mérgemben csak fújtam egyet, mert még mindig nem volt hangom, ez elkeserítő. Az orvos komor arcán váratlanul egy halovány mosolyszerű grimasz jelent meg.
Ilyen nincs, még a szakorvosom is kiröhög! – dühöngtem magamban. Az orvos végül megkegyelmezett nekem. – Hát akkor kezdeném a jóval, elvégre a remény hal meg utoljára. Szóval a vizsgálatok eredményei szerint magának az égvilágon semmi baja.
De akkor…? – nyüszített egy hang bensőmben.
– A rossz hír viszont az, hogy a maga állapotára nincs magyarázat. Úgy tűnik a mai orvostudomány kevés ehhez. Nincsen semmilyen komolyabb fejsérülése. Nem sérült sem a rövid, sem a hosszú távú memóriája. Nincs semmilyen vírus a szervezetében, ami kiválthatná ezt a tünetet. Elképesztő – folytatta a doktor –, egyszerűen nincs rá magyarázat.
Nos, Doktor Smith szavai egyáltalán nem nyugtattak meg, s pillanatok alatt elmerültem a kételyek tengerében.
De akkor mi lehet velem? Élhetek valaha normális életet? – kergették egyre egymást a gondolatok a fejemben.
Amint visszatért a hangom, megkértem egy ápolót, hogy segítsen eljutni a kórteremhez tartozó mosdóba. Látni szerettem volna magam és tudni, hogy hogy nézek ki.
- N-ne-nem…le-lehet-lehetne… most? – könyörögtem egyre a kórházi alkalmazottnak, addig-addig míg vonakodva ugyan, de beadta a derekát. Pillanatokkal később ugrottam is ki a kényelmetlen ágyból, teljesen megfeledkezve a hozzám kapcsolt csövekről és tapaszokról. A monstrumokhoz való kötelékek váratlanul rántottak vissza, s én megtántorodtam. Meglepetten néztem fel a mellettem álló fiatal férfira, s szégyenlősen elmosolyodtam.  – El-elengedne, kér-kérem?
- Ó, bocsánat, azonnal!
S abban a pillanatban el is eresztett, aminek következtében kibillentem az egyensúlyomból.
- Biztos, hogy ezt akarja? – pillantott rám aggodalmasan az ápoló. Én csak határozottan bólintottam, egyelőre nem akartam erőltetni a beszédet. Meg hát a hangom is furcsa volt, legalábbis annak találtam.
¤¤¤

A tükör előtt állva se változott meg az a furcsa érzés, ami időközben befészkelte magát a tudatom mélyére. Először is volt bennem egy kis félelem, előre tartottam a látványtól. Mi lesz, ha nem ismerem meg magam? Ha nem úgy nézek ki, ahogy azt elképzeltem, vagy, ahogy az álomszerű emlékképeimben láttam?
Riadtan néztem szembe a valósággal, és be kell vallanom: kellemeset csalódtam.
Egy ködös kék szempár nézett velem farkasszemet egy hófehér arcból.
Ez hihetetlen; akár, ha halott volnék! – futott át az agyamon a rémes gondolat.
Holtsápadt arcomat sötétbarna, vállig érő haj keretezte.
Óvatlanul léptem egyet hátra, aminek az lett a következménye, hogy majdnem elestem. Megint csak az ápoló volt az, aki segített az utolsó pillanatban.
- Kö-kösz-köszönöm. – dadogtam, és még egyszer belenéztem a tükörbe.
Pont úgy nézek ki, mint álmomban. Ezek szerint az, nem csak egyszerű álom volt, hanem emlékek!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött