Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Diary - a múlt árnyai: 9. fejezet

Egy napfényes délután végre elhagyhattam a kórházat. Óriási öröm volt újra friss levegőn lenni, érezni a napsugarakat a bőrömön és megszabadulni a kötelékektől. Csupán az keserített el, hogy mindössze egyetlen órám van mindenre, utána vissza kell térnem ide és ki tudja, mikor jöhetek ki újra.
Ám most sem voltam egyedül, a biztonság kedvéért minimum egy nővért a nyakamba akasztottak, de volt egy olyan érzésem, hogy többen is figyelnek rám. Na, ez az ápolónő aztán tényleg az agyamra ment: egyfolytában aggodalmaskodott, szinte minden másodpercben megkérdezte, hogy hogy érzem magam, és amikor előálltam a kérésemmel nem nagyon akart belemenni. Végül csak sikerült megegyeznünk.
Furcsa, de mikor ott álltam a Liliom utca négyesszámú háza előtt, semmit sem éreztem. Mivel nem voltak emlékeim teljesen közömbös volt számomra az otthonom, s ennek tudata hatalmas, fekete felhőként borult rám.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne, maga tényleg be akar oda menni?
A nő nyavalygását hallva felállt a hátamon a szőr.
- Igen, biztosan be akarok menni és be is fogok!
S ezzel határozottan megindultam a ház irányába. Azonban a verandára érve elbizonytalanodtam egy pillanatra, majd erőt vettem magamon és miután behelyeztem a kulcsot a zárba, elfordítottam. Két kattanást követően az ajtó kinyílt. De én még mindig nem mozdultam, mintha odaragadtam volna a küszöbhöz. Csak néztem befelé azon a résen, amit az ajtó nyílása képezett.
- Hát akkor nem megy be?
A nővér hangja riasztott fel abból a különös állapotból, amibe akkor kerültem. Eme réveteg, a külvilágot teljesen kizáró, bizonytalan létből.
- Dehogynem! – löktem meg egy kicsit az ajtót, aztán tétován léptem egyet előre. Majd felbátorodtam, mert úgy véltem jó úton járok, ha élni akarom az életem.
Első utam egy félhomályos szobába vezetett; lábaimat önkéntelenül raktam egymás elé, ahogy haladtam előre. Céltudatos léptek voltak ezek, s ez megnyugtatott.
A kevés fényben is ki tudtam venni mekkora kupi van itt.  Végignéztem a bútorokon, mire belém nyilallt az a keserű érzés, hogy semmi sem ismerős, pedig mind az enyém volt.
Ahogy átmentem egy másik szobába tekintetem végigsiklott a falakat díszítő képeken. Legtöbbjük embereket ábrázolt – talán a családom, gondoltam.  Akarva-akaratlanul is, de tovább fűztem ezt a gondolatot és eltűnődtem azon, hogy mi lehet a szüleimmel.
Beérve a másik szobába, ami a hálószobám lehetett, még nagyobb felfordulással találtam szemben magam. Mintha kerestek volna valamit, vagy én hagytam így a házat, még a baleset előtt? De hát az ajtó sem volt felfeszítve, akkor meg hogyan jutottak volna be? És miért is gondolok többes számra, amikor lehet, hogy csak egy valaki volt az?
Ekkor az éjjeliszekrényen megpillantottam valamit, néhány megsárgult papírlap alatt rejtőzött. Kíváncsian söpörtem félre a lapokat és akkor egy bőrkötéses könyv akadt a kezembe.
Nem kéne elvinnem, szólalt meg lelkem mélyén egy egészen vékonyka hang, valószínűleg a lelkiismeretem. Mégis a kabátom belső zsebébe rejtettem a könyvecskét, s már nem is maradtam sokáig. Úgy gondoltam ezzel meg van mindenem, itt már nincs semmi keresnivalóm. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése