Keresd a valótlant!;)

2014. június 18., szerda

Egyedül: 1. fejezet

Kalandos utazás
Álmatagon pillantottam ki a kisbusz ablakán, mely eddigi folytonos ringatózása hirtelen abbamaradt. Kényszeredve tapasztaltam, hogy megérkeztünk a következő pihenőhelyre. Ez alatt a hatalmas parkolókat értem; benne büfékkel, padokkal és asztalokkal, valamint illemhelyekkel.
Fáradtan nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat, bevallom ülve aludni nem túl kényelmes és hamar elege lesz belőle az embernek, főleg ha hosszú az út. Márpedig a mi utunk már napok óta tartott.
Álmosan néztem el osztálytársaim nyúzott arcát, tehát nem csak engem viselt meg az utazás.
Osztályfőnökünk, egy köpcös alak kérte a figyelmünket, s mivel mindannyian olyanok voltunk, mint az élőhalottak, hamar meg is kapta.
- Kedves diákjaim! Újabb pihenőhöz értünk, itt is csak pár órát fogunk eltölteni, aztán folytatjuk az utunkat. Mint ti is tudjátok a sofőrünknek is pihennie kell valamennyit.
Mi megértően bólogattunk, mert nagyon többre már nem tellett energiatartalékainkból. A sofőr kinyitotta a busz ajtaját és türelmesen megvárta, amíg lekecmeregtünk a járműről. Eltartott egy ideig mire kimásztam az ülések és az időközben rám zúdult csomagjaim alkotta börtönből.
Úgy kászálódtam ki a kisbuszból, mint valami holdkóros. Leérve pedig alig bírtam megállni reszkető lábaimon. Igen, furcsa volt újra biztos talajt érezni magam alatt és, hogy milyen is a mozgás érzése, annyi ülve töltött óra után. Váratlanul nevetésre lettem figyelmes, a hátam mögül. Kíváncsian fordultam a hangok irányába, s megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok a poén tárgya. Mert hát én valahogy mindig kilógok a sorból, most sem volt ez másképp.
Amikor megláttam min nevetnek a többiek nekem is mosolyra húzódott a szám. Az egyik fiú, Tony amint leért a kisbuszba vezető lépcsőfokokról térdre borult és megcsókolta a parkoló betonozott talaját. Nem vitás, ő a legviccesebb mindannyiunk közül. Tony örömmel nyugtázta, hogy újabb nagy sikert ért el az osztály körében és annak főleg örült, hogy a lányok figyelmét sem kerülte el mutatványával. A fiú ünnepélyesen meghajolt, majd beletúrt szőke hajába. Bár igyekezett idétlennek tűnni, volt egy olyan érzésem, hogy nagyon értelmes alak. Még ha nem is ismerem annyira jól, hiszen csak pár hete érkezett, viszont azzal már az első pillanattól mindenki tisztában volt, hogy kedvelni fogjuk őt. A többieket még régebbről ismerem, mert már év eleje óta vagyok velük, de azt tudtam, hogy ők nem ismernek engem. Ráadást nem is barátkoztak velem, nem mintha én keresem volna az ő társaságukat. Valahogy jobban szeretem a magányt, na meg a kalandot – ezért is jelentkeztem az osztálykirándulásra.
Ó, bocsánat! Én modortalan, még be sem mutatkoztam. A nevem Rose Cazador, tudom furcsa, mert a jelentése rózsa vadász. Hát igen, ez egy érdekes kombináció, melyet a felmenőimnek köszönhetek. Még említenék magamról pár szót, mert úgy gondolom, hogy szeretnéd tudni ki a csoda történetét olvasod, vagy tévednék? Na, mindegy! Tehát: törékeny alkatom van, a többiekhez képest még alacsonynak is tűnök, azt mondják, hogy érzéketlen vagyok, mert az arcom sokszor nem tükrözi azt, amit éppen érzek. A külsőmről még annyit említenék, hogy barna szemem van és egészen sötétbarna, majdhogynem fekete, hullámos hajam, benne egy ezüstös tinccsel. Szóval, ennyit rólam.
Érdeklődve jártattam körül tekintetem a parkolón. Mindent beton borított, kivéve azt a néhány elkerített területet, amit fák és fű zöldje színezett. Ezek körében helyezkedtek el a padok és az asztalok, ahova már több osztálytársam is letelepedett. Bár csak tízen voltunk, még így is sikerült külön csoportokra szakadunk, nekem pedig mindenkitől elszakadnom.
Mikor már újra éreztem a tagjaimat letelepedtem az egyik asztal tetejére, amiért azonnal részesülhettem osztályfőnökünk rosszalló pillantásában. De nem nagyon foglalkoztam vele, ahogy a többiekkel sem. Az elkövetkezendő órák  gyorsan teltek el, telis-tele  ábrándokkal. Mert mint már napok óta, most is a kirándulás és a kastély körül forogtak a gondolataim.
Órákkal később, immár alkonyattájt álltunk meg legközelebb és ezúttal egészen közel úti célunkhoz, pontosabban az oda vezető bekötőút elején. Fáradtan tekintettem ki az ablakon. A lemenő nap fénye odakint mindent bearanyozott. A táj már most elnyerte tetszésemet, ugyanis minden zöld és természetes volt. Végre eltűntek az autópálya nyomai. Halványan elmosolyodtam, majd az osztályfőnök felé fordultam, aki megint szót kért magának.
- Hamarosan odaérünk a kastélyhoz, de még van előttünk egy hosszú út, ami egyenesen felvisz a hegyekbe, – természetesen tudtam róla, hogy a hegyekben fogunk kirándulni, ezért meg sem lepődtem tanárunk bejelentésén – emiatt ma már nem folytatjuk az utat. Túl veszélyes lenne a sötétben kanyarogni a szűk hegyi ösvényeken. Ez lenne a jó hír, a rossz pedig, hogy a ma éjszakát itt kell töltenünk, a kisbuszban.
Mindannyian felsóhajtottunk, egyikünk sem akart a kényelmetlen üléseken aludni. De mivel más lehetőségünk nem volt kénytelenek voltunk beletörődni a dologba.
Késő éjjel lett mire sikerült álomba merülnünk, és én még így sem tudtam igazán kialudni magam. Tulajdonképpen félóránként felébredtem, vagy a többiek hortyogására, vagy a sötét éjszaka neszeire.
Másnap reggel, ébredésünk után pár órával nekivágtunk a hegyekbe vezető veszedelmes útnak.
Ámulva néztem le a szerpentin szélén, melyet erős korlátok szegélyeztek, az ösvényen tartva minket. Osztálytársaim is hasonlóképpen csodálták a hegyvonalat, amin haladtunk: egyre feljebb és feljebb. Hamarosan az autó ringatózása újabb álmot hozott a szememre.
Nem tudom meddig alhattam, de egyszer csak a többiek hangjára ébredtem. Mindenki ámuldozott és én eleinte azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Riadtan néztem körül; mindenki kibámult a jobb oldalt és így a kisbusz megdőlt egy picikét. Hallottam amint sofőrünk idegesen felkiált. - Mindenki üljön csak szépen vissza a helyére!
  Társaim kényszeredetten engedelmeskedtek, én pedig kitekintettem az ablakon. Az a látvány, ami ekkor elém tárult egyszerűen lélegzetelállító volt. Valahol az ösvény végén, a hegyek takarásában egy hatalmas kastély magasodott. Már innen látszott az a méltóság, ami az ehhez hasonló épületekre olyannyira jellemző.
Alig vártam, hogy közelebbről is láthassam.
De ekkor még nem sejtettem, hogy milyen titkokat rejthetnek az ódon falak…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése