Keresd a valótlant!;)

2014. június 20., péntek

Egyedül: 10. fejezet

Sötét titkok
Hunyorogva néztem körül a hatalmas teremben, ahova a vörös rózsa vezetett. Ez a hely legalább olyan tágas volt, mint egy bálterem. Káprázatomban még a szám is tátva maradt.
- Ez csodálatos! – ámuldoztam. Damon arcán ekkor halovány mosoly jelent meg.
- És még nem láttál semmit, még nem ismered a múltam, a kastély múltját.
A vámpír – aki tulajdonképpen már-már a barátom – ezúttal nem gondolatban szólt hozzám, ám hangja ugyanolyan rekedtes és titkolózó volt. De a tekintete megváltozott, volt benne valami, amit nem tudtam mire vélni. Ezért inkább nem is foglalkoztam vele.
- De most már tényleg elmondhatnád, hogy hol van Rebeca!
A fiú elgondolkodva nézett rám mielőtt azt mondta, hogy „nem”.
- De miért? Ő biztosan nem kell ehhez az átokmegtörős dologhoz. – próbálkoztam tovább.
- Valóban, ő nem kell. De tökéletes biztosíték, ezért még várhat.
Az a titokzatos mosoly, ami ott bujkált a szája szélén nem sok jót ígért, legalábbis volt egy ilyen érzésem.
- És tulajdonképpen mit is keresünk? – igyekeztem másra terelni a szót; Rebeca várjon csak.
- Egy könyvet, abban minden benne van. Szép, régi bőrkötésű, rajta egy ősi vámpírábrázolással.
Most, hogy ez tisztázódott kíváncsian keresgélni kezdtem. Ám Damon sem tétlenkedett, ő is lázasan kutatott a könyv után, ami nem igazán akaródzott előkerülni.
- Mégis hol van az a könyv? Neked tudnod kéne róla, elvégre itt élsz.
Erre a vámpír vágott egy grimaszt, vélhetően nem volt túl jó kedvében.
- Még jó, hogy itt élek, ha egyáltalán ezt lehet életnek nevezni: tulajdonképpen ide vagyok bezárva, azért az átok miatt, amit az a nyavalyás könyv rejt! – kiabálta, s tekintete szikrázott a dühtől. – És fogalmam sincs arról, hogy merre van, mert már vagy kétszáz éve be sem tettem ide a lábam!
- Jól van, na! Ne ordibálj, mert még utánam jönnek, különben is már több órája, hogy lejöttem ide.
A hangom ezúttal még az eddiginél is durvább volt, sokkal élesebb és ellenségesebb, mint amilyennek szántam. Erre Damon – mivel vámpír nem is reagálhatott volna másképp – rám támadt.
Elkeseredetten küzdöttem az ember feletti erővel szemben, de semmi esélyem se volt. Ellenfelem pillanatok alatt legyűrt és már éppen azon volt, hogy megharapjon, amikor valami kattant egyet az agyában, s hirtelen elengedett. Félve meredtem rá, vérvörösen izzó tekintete olyan volt, mint a pokol tüze. Félelmemben esetlenül kúsztam hátrafelé, minél távolabb ettől a szörnyetegtől, míg neki nem ütköztem valaminek, ami elvágta a maradék esélyemet is a menekülésre.
Abban a pillanatban, hogy beütöttem a hátamat a hatalmas könyvespolcba jó pár darab régi könyv hullott rám, több ezer éves por társaságában. Fuldokolva kaptam karjaim a fejem fölé, hogy védjem magam. A könyv-zuhatag pillanatok alatt maga alá temetett.
- Rose! Ugye nem esett bajod, hallasz?! – érkezett hozzám tompán Damon kétségbeesett hangja.
Ám válaszolni már nem tudtam, alig kaptam levegőt a vaskos könyvek szorításától és a portól, ami erősen kaparta a torkomat.
- Ne csináld ezt Rose, válaszolj!
Még hallottam amint elkezdi lebontani az engem fogva tartó rakást, aztán minden elsötétült.

***

- Ez az, Rose! Köszönöm.  – hálálkodott, miközben tekintete bocsánatkérően fürkészte az arcomat. –  Ugye jól vagy? Mert a java csak most jön.
- Persze, ugyan nem árt ez egy egyszerű halandónak sem. – vetettem rá egy sértett pillantást.
- Jól van, kérlek, bocsáss meg. Nem akartalak bántani…én…nem tudom mi ütött belém.
- Rendben, elfogadom a bocsánatkérésedet. De mutasd, mit találtunk! – böktem a könyv irányába.
S Damon valóban egy könyvet – méghozzá azt a könyvet, amit annyira kerestünk – tartott a kezében.
Nagy, vaskos darab volt – könnyen agyon csaphatott volna, de szerencsére megúsztam. Szép, bőr kötése megfakult az utóbbi időben, lapjai sárgállottak és rongyos darabokká lettek.
- Ez aztán a régi darab. – jegyeztem meg, immár vidámabban.  A fiú kinyitotta a könyvet, a kiadás dátuma: 1462. A címe pedig: Bloodthirsty – a vérivók kastélya.
- Ez az én múltam, ebben van minden. Nem hiszem el, annyi év után végre a kezemben tarthatom.
Damon remegő keze óvatosan lapozott, tekintete szenvedélyesen megcsillant az újra működőképes zseblámpa fényében.  Majd fennhangon olvasni kezdte azt az oldalt, amire nekünk szükségünk volt.
- „Sok-sok évvel ezelőtt napvilágot látott az a legenda miszerint a Bloodthirsty falai között vámpírok élnek, ezért egy Lucia nevű boszorkánnyal megátkoztatták ezen ódon falakat. Innentől kezdve egyetlen vámpír, s annak áldozata sem távozhat, de mint később kiderült; mint mindenhol, itt is van egy kiskapu…”
A teljes választ kérdésünkre csak pár sorral lejjebb találtuk meg.
- „A Bloodthirsty átok sújtotta vámpírnak végeznie kell a Nappal, hogy a Hold felszabadulhasson.”
Mikor meghallottam ezeket a szavakat, türelmetlenül kikaptam a könyvet a fiú kezéből, nem akartam elhinni, hogy ez az egyetlen lehetőség.
- Biztos van valami más megoldás, nem akarlak megölni.
Szavai üresen csengtek a fülemben, arcom teljesen elfehéredett. – Ez nem lehet! Nem halhatok meg…!
Elcsuklott a hangom, éreztem amint elvesztem minden önuralmamat, aztán szabad folyást adtam könnyeimnek, Damon vigasztalóan magához ölelt.
- Biztosan van más, amivel orvosolható a probléma.
Bár hangja elszántan csengett, ezzel még magát sem tudta meggyőzni, nemhogy engem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése