Keresd a valótlant!;)

2014. június 19., csütörtök

Egyedül: 2. fejezet

Titkok kastélya

Amint átgördültünk a kastélyhoz vezető hídon, megcsodálhattam a két oldalon díszelgő hatalmas szobrokat, melyek furcsa, démonszerű szörnyeket ábrázoltak. Látványuktól megborzongtam.
Igaz, hogy mindössze pár percet töltöttünk el a hídon, mégis ez idő alatt rémes előérzetem támadt az osztálykirándulásunkkal kapcsolatban, de ezeket a gondolataimat igyekeztem tudatom legmélyére süllyeszteni. A hídról leérve egy apró kavicsokkal felszórt ösvényre értünk, a bennem kavargó megérzés egyre erősödött. Az ösvényt, melyen haladtunk dús, de szépen metszett bokrok sora övezte – elvezetve minket egy boltívhez.  Az első átívelő építményben szinte semmi különös nem volt, de a másodikban igen: élénkvörös rózsák futottak föl rajta, keresztül-kasul behálózva az egész szerkezetet, a címert körülölelve; a címerben a hídon látott óriási szörnyekhez hasonlító lény fél pofáját láthattam, aminek a folytatása egy emberi arcot ábrázolt. Mindkettő szépen kidolgozott , élethű ábrázolás volt, és ha jól ítéltem meg akkor márványból készülhetett. Miután ezt a boltívet is elhagytuk begördültünk a belsőudvarra, ami egyszerűen csodálatosan nézett ki, de a legjobban rá jellemző dolog a rendezettség volt.  A kövezett út egy széles, a parkolók padkáira emlékeztető kövekkel szegélyezett részbe torkollott, aminek a közepén egy szökőkút díszelgett. Sofőrünk kényszeredetten taposott bele a fékbe, s mi mindannyian előrelendültünk üléseinken.  Nem sok hiányzott hozzá, hogy belerohanjunk a díszes szökőkútba.
Homlokomat dörzsölgetve, kicsit még kábán a fájdalomtól szemléltem a csobogó vizet, mely cseppjein megtörtek a nyári nap aranyló sugarai, beragyogva az óriási lovas szobrot.
Elragadtatva néztem az életnagyságú, félig ágaskodó lovat és a rajta ülő lovast. Viszont amikor jobban megnéztem a lovas arcát rádöbbentem, hogy már láttam valahol, mégpedig a címerben. Most már biztosra vehettem, hogy ez nem véletlen és nagy a valószínűsége annak, hogy ez a figura lehetett a kastély ura, még évszázadokkal ezelőtt.
Osztályfőnökünk váratlanul felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy figyelmet kér.  Mi pedig készségesen engedelmeskedtünk.
- Kicsiny osztályom! – kezdte és kezével mutogatott hozzá. – A kastély valószínűleg a következő boltív után található, de oda már csak gyalog lehet eljutni, ezért itt kell hagynunk a buszt.
Eleinte lelkesen bólogattunk, mert örültünk, hogy nem kell továbbra is tétlenül ücsörögnünk, de aztán mindenki, jóformán egyszerre abbahagyta az éljenzést. Kedvetlenül, a számat elhúzva sandítottam az utazótáskám felé.Percekkel később már mindannyian odakint gyülekeztünk, a csomagjainkkal.
Tony jókedvűen megjegyezte: – Valaki már igazán feltalálhatná a maguktól cipekedő bőröndöket!
Egyetértő morajlás és rövid nevetés áramlott végig kis csoportunkon. Valahogy most ennél jobban nem tudtuk értékelni a vicces fiú poénját. De ez érthető is volt, hiszen a következő boltív tőlünk méterekre volt. Gondolataimba merülve kullogtam, csomagjaimmal a hátamon – nagy valószínűséggel úgy festve, mint egy málhás szamár – az előttem haladó társaim után. Bár időközben a rossz előérzetem alábbhagyott, most mégsem tudtam élvezni a táj mesés látványát. Mert hát, itt minden olyan más, sokkal megnyerőbb, mint egy hatalmas betondzsungel (már akinek mi a jobb).
Az utat borító piciny, fehér kavicsok meg-megcsikordultak lépteim alatt, ahogy próbáltam tartani a többiek diktálta tempót.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a kavicsos út hirtelen változását. Csak pár lépés megtétele után eszméltem rá, hogy már egy macskaköves ösvényen megyek, ami az előző út folytatása.  Társaim előttem néhány méterrel haladtak, és lelkesen beszélgettek; most éreztem először igazán, hogy nem illek ide. Ez a gondolat pedig nagyon elszomorított, mert még jobban megerősítette azt a hitemet, miszerint fölösleges a létezésem, úgysem vesz észre senki.
Mikor végre utolértem a többieket még pont sikerült elcsípnem tanárunk utolsó szavait.
-…a kastély neve Bloodthirsty. A legenda szerint valamikor egy igazi vámpír lakta, olyasmi ez, mint Erdélyben a Törcsvár és annak mendemondái. Tehát gyerekek, nem kell félnetek, itt is valószínűleg csak egy egyszerű uralkodóról van szó, aki egy kicsit bogaras volt.
Még sokáig cikázott össze-vissza a fejemben ez a különös név és azonnal összekapcsoltam Drakula alakjával, akit egy erdélyi fejedelemről, Vlad Tepesről alkottak meg. 
Még pár lépés és megpillanthattam végre a kastélyt, melyet magamban csak a „Titkok kastélya”-ként emlegettem. Hatalmas és pompás épület volt. A legbonyolultabb építészeti elemekkel épült, több be- és kiugróval, na meg jó pár toronnyal. S mintha ez még nem lett volna elég, két óriási szárny helyezkedett el az épület fő részéből kiindulva. Ezek lehettek a vendégszobák, vagy ki tudja mire használhatták őket. Már most biztos voltam benne, hogy itt nagyon könnyen el fogok tévedni.
Másrészt a kastély nem nézett ki olyan romosnak, mint amire számítottam, valószínűleg felújíthatták az elmúlt évek során.
Bár úgy gondoltam, hogy nem lakik itt senki, legnagyobb megdöbbenésemre érkezésünket követően nyílt a hatalmas, faragott rózsákkal díszített tölgyfaajtó, s egy komornyik köszöntött minket. Mire én akaratlanul elmosolyodtam, ugyanis eszembe jutottak azok a régi stílusú filmek, amikben az inasok az ajtóban állva várják a vendéget, hogy azonnal betessékelhessék.
- Jó napot! Önök lennének az a csoport, mely itt szándékozik tölteni egy tejes hetet, osztálykirándulás gyanánt?
Mindannyian bólintottunk. A komornyiknak, aki vélhetően a házigazdánk is egyben: rideg, udvarias hangja volt. Miután alaposan végigmért minket folytatta a mondókáját, komótos stílusában.
- Üdvözlöm Önöket a Bloodthirsty kastélyban! A nevem Hans. Ejtenék, egy-két szót a kastélyról mielőtt körülnéznének a birtokon. Bloodthirsty évszázadokkal ezelőtt épült, pontosan 1657-ben. De ezt a terültet már az 1400-as évek végén lakták, egy kis hegyi falu volt itt. A források szerint ezt a falut a kastély építése érdekében lemészárolták, ami elég szomorú, de azt hiszem megérte. – vendéglátónk innentől már békésebb témára tért. –  Szívesen leszek az idegenvezetőjük, és ha bármire szükségük van, akkor forduljanak hozzám. Most pedig megmutatnám mindenkinek a szobáját.
Bátortalanul léptem be az óriási épületbe, ám az közel sem úgy nézett ki, mint ahogy vártam. Nem volt sem sötét, sem rideg, hanem inkább otthonos, akár még kellemes helynek is nevezhetném.
Mindannyian a Déli-szárnyban kaptunk szállást, a harmadik emeleten. Mire sikerült feljutnunk odáig nem is tudom hány száz lépcsőfokot kellett megmásznunk, a csomagokkal a nyakunkban, elhaladva több lépcsőforduló mellett, melyekben kényelmes pihenők voltak berendezve.
Az én szobám egyszerű berendezésű volt és saját fürdőszoba is tartozott hozzá. A falak hófehérek voltak, az ablakot vérvörös selyemfüggöny takarta, aminek köszönhetően az egész helyiség piros fényárban úszott. A szoba közepén egy hatalmas, baldachinos ágy terpeszkedett. Volt még mellette egy éjjeliszekrény és egy kis asztal, rajta egy üres vázával.
Egy mozdulattal a földre hajítottam a csomagjaimat, s aztán már nem tudtam megállni, hogy rá ne ugorjak az ágyra. Tudom gyerekes a viselkedésem, de hát ezt betudhatjuk annak is, hogy nem volt gyerekszobám. Vagy percekig ugráltam az ágyon, lehetőleg minél magasabbra. Majd mikor már kiugráltam magam leheveredtem a kényelmes ágyikóra és jó ideig ott hevertem, nagyokat sóhajtozva, egy örömteli mosoly keretében. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése