Keresd a valótlant!;)

2014. június 19., csütörtök

Egyedül: 4. fejezet

Rejtélyek közepette  
Most is késő éjjel kerültem ágyba és a hosszú napot követő fáradságnak köszönhetően szinte azonnal álomba merültem. Ám az álmok tengere most inkább tűnt viharosnak, mint békésnek. Valóságos rémképeket láttam magam előtt, ez nem egy egyszerű álom volt, inkább egy emlékkép a sötét múltból, a kastély múltjából. Egy mező szélén voltam, valahol a semmi közepén. A rét egy irányban elláthatatlanul végtelennek tűnt, míg a másik oldalon egy sötét erdő csont fehér fái vették körül. A táj egyáltalán nem tűnt békésnek, sőt mi több, iszonyodtam a látványtól. Ezt pedig csak tetézte az a néhány hatalmas cölöp-szerűség, aminek tetejét hegyesre faragták.
A szemem elé táruló látvány már önmagában borzalmas volt, alig tudtam elképzelni, hogy ezt bármi felülmúlhatja – s mégis! Hirtelen kiabálást hallottam a távolból és közeledő lódobogást. A hangok egyre erősödtek, bárkik is legyenek, vészesen közeledtek.
Éppen menekülni akartam, amikor az első lovasok alakja felsejlett előttem. Menekülhettem volna mondjuk az erdőbe, de azok a fák és a félelem visszatartottak. Tehát csak álltam; várva, hogy mi következik. A lovasok már csak tíz méterre lehettek tőlem, mikor megpillantottam mi is az a „rakomány” ami hátráltatja őket: emberek. Embereket vonszoltak maguk után.
Mivel most már nem volt hová menekülnöm; csak tehetetlenül álltam, s bíztam benne, hogy nem vesznek észre. A lovasok vad vágtába ugratták lovaikat, az embereket vonszolva, akik sehogy se szabadulhattak a durva kötél végéről, mely kegyetlenül fogva tartotta őket.
A lovasok váratlanul fékezték le a lovakat, a karók közelében. Igen, most már rájöttem, hogy ezek karók és ettől felsejlett bennem "Karóba húzó Vlad" neve.
Az emberek jajgatásától kirázott a hideg, ők megtörten közeledtek a kihegyezett cölöpökhöz, mert tudták, ezennel az életüknek vége. De még mielőtt szemtanúja lehettem volna annak a kegyetlenségnek, ami most következett – felriadtam.
Sokáig csöndben ültem az ágyban, felhúzott térdeimen nyugtatva a homlokomat és lázasan gondolkodtam. Túlságosan is valóságos volt ez az álom, ha egyáltalán az volt. Vagy lehet, hogy valami más, valami sokkal több? Megráztam a fejem, az nem lehet, hogy ez ilyen valóságos legyen. Egyszerűen nem!
De a képek nem tűntek el, most is ott derengtek lelki szemeim előtt.
Váratlanul kopogtatásra lettem figyelmes, bár a hang tompán érkezett hozzám. Valaki volt az ajtóm előtt és úgy gondolta, hogy ez a legmegfelelőbb óra a zavarásra.
- Gyere be! – mormogtam az orrom alatt, de elég hallhatóan, mert a kilincs pár perccel később lenyomódott és az ajtó kitárult. Egy szőke lány arca jelent meg az ajtóban, az egyik osztálytársamé. Elhúztam a szám, ez a nőszemély volt maga a „tökéletes barát”: Jessica (a legnépszerűbb lány az osztályban) hűséges követője és egyben talpnyalója. Komolyan, rosszabb, mint egy pincsikutya! Sóhajtva fordultam felé, indulhatna ennél jobban a reggel? Persze, hogy nem.
- Szép jó reggelt, Rose! Nem láttad véletlenül Jessicát?
Ugyan miért láttam volna? – tettem fel magamban a kérdést, majd nemlegesen csóváltam a fejem. A másik lány sértődötten lebiggyesztette az alsó ajkát, mintha valami igazán sértő megjegyzést vágtam volna hozzá.
- De ha látod őt, kérlek, szólj! Ja és…hamarosan gyülekező lesz az ebédlőben, ha Jessica nem kerül elő.
Ezt az utolsó mondatot már olyannyira affektálva mondta, hogy az az idegeimre ment.
Megint csak bólintottam és addig néztem rá üres tekintettel, elnyomva pár kamuásítást, amíg ki nem ment a szobából és be nem csukta maga mögött az ajtót. Kedvetlenül terültem el a kényelmes paplanok tengerében. Semmi kedvem nem volt az osztály legegoistább alakja keresésével kezdeni a napot, volt ennél sokkal érdekesebb dolog is, ami jelen pillanat foglalkoztatott: a furcsa álom.
Bár órák teltek el már Rebeca megjelenése óta, nekem csak perceknek tűnt ez az idő és mintha ez még nem lett volna elég, hamarosan újra kopogtatott az ajtómon.
- Rose! Kééérlek gyere, Jessica még nem került elő és meg kell találnunk.
Kihallottam a másik lány hangjából a pánikot, de nem igazán érdekelt osztályunk királynőjének a sorsa. Kénytelen voltam kikászálódni a kényelmes ágyból és ajtót nyitni, de előtte még lecseréltem a pizsamámat egy toppra és egy kopott farmerre. Nagyon más nem is volt a bőröndömben, amiből eszem ágában sem volt kipakolni.
- Rendben, induljunk. De elmondanád, hogy miért engem nyaggatsz a drága barid eltűnése miatt?
Rebeca félszegen elmosolyodott. – Mert a többiek olyan hülyék, te meg sokkal rendesebbnek tűnsz.
- Hát köszönöm a megtiszteltetést. – mondtam, semmiféle lelkesedéssel.
Kedvetlenül követtem a másik lányt a földszintre, ahol az ebédlőnek kinevezett bálterem volt. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, mert nem volt mit mondanunk.
Az ebédlőben már nagy volt a nyüzsgés, elképesztő, hogy egy emberért idecsődítették az összes alkalmazottat. Hát igen, mily meglepő: nem csak Hans él és dolgozik itt, hanem még sokan mások is.
A kereső csapatok gyorsan kialakultak és minden diákok alkotta csoporthoz csatlakozott egy itt dolgozó, mert ők velünk ellentétben ismerték a terepet.

***

A mi feladatunk a csarnok és a hátsóudvarra nyíló óriási terasznak az átkutatása volt. Eleinte nem értettem, hogy egy teraszt miért kell szó szerint átfésülni, de amikor megpillantottam minden világos lett. Na de most nem is sietnék ennyire az elejére ennek az igen furcsa kalandnak.
Kis csapatunk a csarnokban kezdte a keresést, ami a kastély fő szerkezete volt, ezt vette körbe a két gigantikus kiterjedésű szárny.  Ez a részleg a megszólalásig giccses volt, legalábbis én annak találtam, mert teli volt aranyozott részekkel és márványszobrocskákkal, valamint érdekes fegyverek díszelegtek a különféle tárnákban. Ezeket alaposan megszemléltem, valamiért lenyűgöztek a korabeli fegyverek, főleg egy igen díszes markolatú kard.
Hiába kiabáltunk és néztünk körül bármennyire is alaposan, Jessica nem került elő. Már kezdtük feladni és éppen indultunk volna ki a teraszra, amikor halk hüppögés ütötte meg a fülünket.
Mindannyian megtorpantunk a hang hallatán, úgy gondoltuk, hogy a mi eltűnt osztálytársunk az, de hiába néztünk körül újra, őt sehol se láttuk.
- Ki lehet az? – tette fel azt a kérdést Rebeca, ami most mindenkit foglalkoztatott.
Természetesen a választ senki sem tudta, a sírás pedig egyre hisztérikusabbá vált.
Mindannyian a zaj irányába fordultunk, vagyis csak próbáltunk, mert az már mindenfelől hallatszott. Zavarodottan néztünk egymásra, egyikünk sem tudta kiszűrni a hang pontos forrását.
- Ez biztosan nem emberi. De akkor meg mi a fene lehet?
Ezt már az alkalmazott kérdezte, még ő sem tudta mivel állunk szemben.
Éreztem, ahogy a többieken és rajtam is eluralkodik a pánik. Küzdeni kezdtem saját érzéseim ellen és igyekeztem megállapítani, hogy a sírás merről jöhet. A kínszenvedő hang szörnyű volt és mintha valami évszázados titkot rejtett volna bánatos zengése.
A zavart pedig csak fokozta a többiek rémülete, mert már hangot is adtak neki. Rebeca hangja egyszerűen nyávogós és sértő volt, míg az alkalmazott csak össze-vissza jajgatott.
Lehunytam a szemem, így próbáltam kizárni a külvilág minden zaját, mindössze egyetlen egyre, a síró hangra koncentrálva. Idegszálaim pattanásig feszültek, mire végre sikerült elindulnom egy irányba, amerre a földöntúli pityergést sejtettem.  Mikor megpillantottam, hogy mi a sírás-rívás forrása még a tekintetem is elkerekedett és undoromban elhúztam a szám.
Ez aztán mesés! – suhant át az agyamon.
- Azt hiszem, én tudom, hogy honnan jön ez a hang. Nézzétek csak! – mutattam a sarokban álló vitrin felé. Az üvegfal mögül ezúttal hüppögve, tompán érkezett a zaj. Hallottam, amint a többiek tétován mögém léptek, és kíváncsian néztek a mutatott irányba.
- Ne mond, hogy ez…az, ami sír.
- Ez undorító! – sipákolta Rebeca.
Ami tény, az tény: ez valóban az volt. A bánatos sírás a vitrin mélyéről érkezett, történetesen egy koponya sírt. Ez már önmagában bizarr, de emellett még könnyeket is produkált és nem akármilyeneket, hanem vércseppeket. Az élettelen, üres, fekete szemüregekből folydogáltak a könnyek, de érdekes mód a szekrényben semmi nyoma nem volt a vöröses folyadéknak.
- Ez nevetséges! – jegyezte meg – talán csak úgy magának – az alkalmazott.
Egy ideig hitetlenkedve csodáltuk a furcsa jelenséget aztán távoztunk, hogy folytassuk a keresést. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése