Keresd a valótlant!;)

2014. június 19., csütörtök

Egyedül: 5. fejezet

Siralmas múlt
Vagy a fél délelőttöt a kereséssel töltöttük, de továbbra sem találtuk őt. Elkeseredésünkben rövid pihenőt tartottunk és ez idő alatt megebédeltünk.
Az elkövetkező egy óra gyorsan elrepült és kivételesen csöndesen. Senkinek sem volt semmi mondanivalója, még Tony sem viccelődött, úgy tűnt teljesen átérezte a helyzet komolyságát.
- Folytassuk a keresést, rendben gyerekek?! – adta ki a parancsot osztályfőnökünk.
Fáradtan tápászkodtam föl a földről és indultam el a kastély irányába.
Igazándiból mostantól egyedül akartam folytatni a keresést, de sajnálatomra nem így lett. Rebeca úgy követett, mint egy kis pincsi és semmi esetre sem szállt volna le rólam. Viszont a dolgozóknak vissza kellett menniük, hogy elvégezzék a munkájukat.
- Merre menjünk? – kérdezte szokásos, nyávogós hangján.
- Arra – mutattam bizonytalanul egy irányba, valahová a hatalmas épület mögé, pontosabban egy oda vezető, alig észrevehető ösvényre.
Rebeca várakozó pillantást vetett rám, úgy gondolta, hogy majd én megyek elől.
- Jól van, megyek már.
Magamban zsörtölődve indultam el a kis csapáson, ami hamarosan egészen eltűnt a lábaim alól.
Egy idő után már fogalmam sem volt róla, hogy hova tartunk, de eszem ágában sem volt visszafordulni vagy megállni. Néha hallottam amint osztálytársnőm sipákol; hol ezért, hol azért.
- Nem tudnád abbahagyni?! – morogtam, hátha befogja végre, különben is hallottam valamit.
- Lehetnél kedvesebb is, egyébként meg mi bajod velem és a többiekkel?
- Már miért lenne veletek bármi bajom? – kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Mert ilyen vagy, ellenséges és utálatos.
- Sajnálom, de ez van. Ha nem tetszik valami, akkor el lehet menni. Akár vissza is fordulhatsz!
- Nem… én nem tudom az utat – szeppent meg, valószínűleg nem volt hozzászokva az ilyen durva hangnemhez, meg még engem sem látott ilyennek.
Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz, és végre minden figyelmemet a furcsa zajnak szentelhettem.
- Te is hallod ezt? – kérdeztem immár nyugodtabb hangvétellel.
- Mit?
- Mintha közelgő vihar hangja lenne, ami hamarosan kitör.  – próbáltam elmagyarázni.
- Én nem hallok semmi ilyesmit és egyébként meg egy árva felhő sincs az égen.
Felpillantottam a tiszta, kék égre, a lánynak igaza volt.

Az eltűnt ösvény nyomainak hirtelen vége szakadt és mi valahol a kastély mögött találtuk magunkat.
- Hol vagyunk? – nyávogta Rebeca.
- Nem tudom, de nekem ismerős ez a hely.
A másik lány kék szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Micsoda?
- Már láttam egyszer, az álmomban.
- Milyen nevetséges – gúnyolódott rajtam, de én nem törődtem vele, inkább mentem tovább, s izgatottan néztem körül. Igazából tartottam attól, amit látni fogok, a karók és a puszta tudat, hogy mik történtek itt; egyszerűen megrémített.
A mező lustán terült el előttünk, az egyik oldalt a végtelenségig húzódva, míg a másik oldalon a sötét erdő szegélyezte, csontvázszerű fáival. A magas fűben rengeteg vadvirág bújt meg, valami színt hozva ebbe a vészjósló tájba.  Végül a tekintetem a rét közepén álló hegyes karók csoportján állapodott meg. Hálás voltam, mert ezúttal a cölöpöket nem friss vér borította, hanem hófehér és vérvörös rózsák pompás szirmai.
- Ez undorító! – tört ki Rebeca, amiért nem hibáztattam, még ha én pont az ellenkezőjét is gondoltam.
- Szerintem érdekes, talán művészinek is nevezhetném.
Rebeca hitetlenkedő pillantást vetett rám, de én csak legyintettem. Tisztában voltam vele, hogy furcsának talál, és szerinte hibbant vagyok, bármit is mondott korábban.
Kisvártatva mozgásra lettem figyelmes a rózsák és karók alkotta kavalkád között.
- Valami van ott! – biccentettem a kínzóeszközökből tákolt erdő felé. – Gyere, nézzük meg!
- Na, azt már nem, én oda be nem megyek!
- Rendben, akkor maradj itt és reszelgesd csak a körmeidet. – hagytam magára. De alig tettem meg néhány lépést, máris hallottam Rebeca lépteit amint félelmében utánam eredt.
- Várj meg!
Megálltam és bevártam, aztán már együtt mentünk tovább. Bár lépteim céltudatosak voltak, lelkem mélyén rettegtem.
Most, hogy a karó-erdő közvetlen közelében álltunk teljesen feleslegesnek tűnt a riadalmam. Ugyanis a mozgást már nem láttam és semmi erre utaló zajt sem hallottam.
Kérdőn pillantottunk össze, s ekkor Rebeca tekintetében olyasféle félelmet véltem felfedezni, hogy pillanatokon belül rémes érzésem támadt.
- Mit akarsz? Miért jöttünk ide? – követelte Rebeca hisztérikusan a választ kérdéseire.
- Azt én…nem tudom. – kényszeredetten ismertem be, hogy fogalmam sincs, miért vagyunk itt – Csak valami azt súgta, hogy…ide kell jönnöm, vagyis…jönnünk.
Osztálytársam úgy nézett rám, mint akit frissen szalasztottak a bolondok házából.
- Már megbocsáss Rose, de te nem vagy komplett! Tudod, hogy hogy hangzott ez?
Én csak bólintottam, miközben minden figyelmemet a karó-erdőre irányítottam.
Szemeimet meresztve fürkésztem a karók és rózsák övezte sötét ürességet. Aztán végre megláttam, valami villanást. Amit egészen furcsálltam, hiszen bármi is legyen ott, annak sokkal sötétebbnek kell lennie a környezeténél. Vagy csak érzéki csalódás lenne az egész? Nem tudtam eldönteni.
A rikoltó károgás és a koromfekete szárnyak csapkodása váratlanul darabjaira törte a csöndet. Ösztönösen ugrottam egyet ijedtemben, majd a madarat kezdtem keresni. Az égen körözött, közvetlenül a karók fölött. Egy ideig néztem a varjút, úgy véltem: mutatni akar valamit.
- Te meg mire készülsz?
Összerezzentem Rebeca hangjától, ugyanis sikerült teljesen megfeledkeznem róla, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Szerinted?! – kérdeztem vissza, s vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást.
- Te meghibbantál? Ha bemész oda, felnyársalódsz…!
Természetesen tisztában voltam vele, hogy mit fogok tenni, de már nem tudott volna semmi sem megállítani az öngyilkos cselekedettől.
Óvatosan bemásztam az életveszélyes kínzóeszközök alkotta erdőcskébe. De még így sem kerülhettem el a rózsák töviseit, melyek figyelmeztetően szántottak végig a karomon.
Mikor már egészen közel jártam a karó-erdő közepéhez, megtorpantam egy percre. Eltűnődtem, s felnéztem az égre, a varjú pont felettem körözött, egészen alacsonyan szelve a levegőt. Belestem a sűrűn benőtt karók közé, mintha lett volna valami a rózsák takarásában. Kíváncsian hajoltam előre, majd mikor szembesültem azzal, hogy mi van ott önkéntelenül is felsikoltottam. Bár ez csak egy aprócska sikoly volt, Rebeca mégis frászt kapott tőle.
- Rose? Rose! – szegény lány kétségbeesetten kiabálta a nevemet, pedig Jessicáért már nem tehettünk semmit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése