Keresd a valótlant!;)

2014. június 19., csütörtök

Egyedül: 7. fejezet

Titokzatos hang
Egész éjszaka a fal suttogását hallgattam; beszélt hozzám. S minél többet mondott, annál valóságosabbnak tűnt ez a hihetetlen dolog. Mert hát ilyen csak a filmekben vagy a könyvekben történnek.  Bár eleinte féltem tőle, mert a rekedtes suttogása semmi jóval nem kecsegtetett és, mivel ez az egész olyan valótlannak tűnt. Ám hamar rájöttem, hogy maga a hang nem jelent számomra veszélyt, hanem pont, hogy védeni akart, mert azt remélte, hogy majd én segítek neki. Ez a titokzatos hang a szövetségesem akart lenni, és sok mindent tudott a kastély múltjáról, az éjjeli órák csak úgy repültek halk, beszédes suttogásától.
Elgondolkodva hallgattam ezt a rejtélyes valamit, nem mertem közbevágni. Végül mégiscsak megtettem.
- Áruld el, hogy ki vagy, kérlek!
"Sajnálom, de nem lehet, Rose. Akkor félnél tőlem és nem lennél többé a segítségemre. Nekem pedig szükségem van rád."
- Legalább a nevedet, ha kérhetem.
Erre eleinte csak egy bánatos sóhaj volt a válasz és úgy tűnt ez a valami sosem fedi fel magát előttem.
"Hát, ha óhajtod… A nevem Damon Dracul."
Tekintetem e név hallatán megtelt rémülettel és lelkem mélyén megszólalt a vészcsengő. Azonnal kikászálódtam az ágyból és az ajtó felé vettem az irányt. Amint elértem megpróbáltam kinyitni, azonban a kilincs megégette a kezem.
- Au, ez fáj! – rántottam vissza a kezem és vizsgálgatni kezdtem a sérülést.
"Sajnálom Rose, de nem mehetsz el, nem hagyhatsz cserben!"
- Mit akarsz tőlem?
"Segítened kell nekem…meg kell fejtened a titkot, meg kell találnod a vörös rózsát, kérlek!"
Megint megpróbáltam a kilincs felé nyúlni, valami azt súgta, hogy ami most velem történik az őrültség.
"Én a helyedben nem tenném, különben a másik kezed is megsérül."
A figyelmeztetésnek hála egy ideig tétovázva álltam az ajtó előtt, aztán megéreztem, hogy a hang elveszett. Már nincs itt. Kábultan vonszoltam vissza magam az ágyhoz, aztán mély és zavartalan álomba merültem.

A napsugarakkal együtt érkezett el a remény, amint a holdat felváltotta a nap az égen.
Fél órával később, immár éber állapotban szedtem a lábaimat lefelé a lépcsőn. S a tudatom mélyén rejlő gondolat egyre jobban tudatosult bennem, mintha állandóan egy kést döfködtek volna belém.
De az nem lehet, ez tiszta őrültség. – tűnődtem magamban. Ám az a sok furcsaság, ami mostanában történt körülöttem mindent megcáfolt. Mégsem mertem elmondani senkinek sem, hiszen ugyan ki hisz az ilyesmikben?! A válasz meg egyértelmű. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése