Keresd a valótlant!;)

2014. június 19., csütörtök

Egyedül: 8. fejezet

Bloodthirsty falai között

Még le sem értem a földszintre, de máris hallottam osztályfőnökünk fáradt és aggodalmas hangját. Egyből gyanakodni kezdtem, a fejemben pedig számos rémes gondolat követte egymást. Élénk fantáziámnak köszönhetően a különböző képek hamar elborzasztottak és úgy éreztem, hogy ez a hely nem az a kastély ahova elképzelésem szerint kerülni szerettem volna.
- Ez nem lehet! Hol van Rebeca?
Elnézve osztályfőnökünk megviselt arcát arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel már több napja alig alszik, ami nem csoda azok után, amik itt történnek.
Megint kezdett előtörni belőlem az a gondolat, amit annyira nem akartam, hogy igaz legyen.
Azonnal a legújabb eltűnt keresésére indultunk, bár senki sem gondolt arra, hogy valaha élve találunk rá osztálytársnőnkre.
Pár perccel később odakint álltam a belsőudvarban és a kastélyt néztem. Minden egyes részletét áttanulmányoztam – hátha az majd segít fényt deríteni az itteni rejtélyekre.
Bár elárulnád nekem azt a sötét titkot, amit annyi évszázada rejtegetsz! – kérleltem némán az ódon falakat. De választ természetesen nem kaptam. Csalódottan fordultam el a kastélytól és tekintetem beleveszett a birtokot titkon körülölelő erdőbe. Volt valami a csontszerű, vékonyka fákban, ami egyszerűen megragadott, s fogva tartott; a szememet és az elmémet egyaránt.
A kicsiny fák törékeny gallyai csontos hívogatóan nyúltak felém, mintha ők tudtak volna valamit, amit én nem. Hirtelen ötlettől vezérelve bevetettem magam a fák alkotta erdőbe. Bár már a fák látványától is kivert a víz, mégis bátran törtettem előre a csontvázfák erdejében, egyre beljebb és beljebb.
Pár méter megtétele után megtorpantam, s tétován álldogáltam azon gondolkodva merre is menjek tovább. Végül balra fordultam. Az eleinte előttem kanyargó ösvény gyorsan fogyott és rövid idő alatt eltűnt a lábaim alól. Hitetlenkedve néztem a benőtt, egykoron valószínűleg minden nap használatos csapást, amit nem messze pillantottam meg mostani helyzetemtől. A rejtélyes ösvény szó szerint hívogatóan kanyargott előttem és valami azt súgta, hogy nekem követnem kell. Így hát elindultam rajta. Hosszas menetelés után egy tisztásra értem, amit körülvettek azok a szörnyű fák.
Ám a figyelmemet elvonta valami csillogó a csontvázszerű nyírekről. Úgy mentem oda ahhoz az akármihez mintha nem lennék magamnál, pedig nagyon is képben voltam.
- Mi ez? – motyogtam, csak úgy a magam megnyugtatása érdekében. De ezúttal válasz is érkezett a kérdésemre, mire ijedtemben ugrottam egyet.
"Örülök Rose, hogy eljöttél ide a kedvemért. Köszönöm, de még sok feladat vár rád, hogy segíthess nekem. Na de most ez itt a legfontosabb, még a rózsa is várhat."
Rémülten forgattam a fejem minden irányba, mert a hang mindenhonnan jött.
"Nyugodj meg, kérlek és figyelj rám! Meg kell fejtened a titkot, segítened kell nekem. Te ezért jöttél ide, cserébe pedig én segítek rajtad…"
- Ugyan mivel? Azzal, hogy megőrjítesz mindenkit, aki ide téved? – vágtam közbe – És mégis miért én rám van szükséged? Mit titkolsz?
"Túl sok a kérdés és kevés az idő. Még mielőtt eljön az a nap, a titoknak ki kell derülnie."
A hang hirtelen elhallgatott; én meg ott maradtam, tele megválaszolatlan kérdésekkel. 
Megráztam a fejem, ez egyszerűen lehetetlen! Összezavarodva álltam ott, a csillogó valami fölött és az előbb történteken gondolkodtam. Tekintetem – miután még egyszer végigpásztázta a környéket – az előttem heverő valamin állapodott meg. Ami tulajdonképpen egy vaskarika volt, mely azért csillogott, mert úgy esett rá a fény. Lehajoltam és megpróbáltam megmozdítani a karikát, de az meg se moccant. Egyszerűen régi vacak volt, már a rozsda is megette egy részét. Arról pedig álmodni sem merhettem, hogy magát a csapóajtót valaha sikerül kinyitnom, hiszen azt biztosan tartották zsanérjai és már rég benőtte a gaz.
- Hát ez marhajó! – bosszankodtam fennhangon, miközben azon variáltam, hogy mit keresek itt. Értelmes választ természetesen nem kaptam, helyette a titokzatos hang volt a segítségemre.
" Annyira szükségem van a segítségedre, mint a levegőre az élethez."
Én meg csak értetlenül álltam és meredten bámultam a levegőbe.
"Kérlek, menj hátrébb!"
Engedelmesen hátráltam, majd szemtanúja lehettem annak az emberfeletti erőnek, ami a titokzatos hang gazdájában rejlett. A vaskarika hangos dörrenéssel csattant, aztán a csapóajtó megemelkedett és a zsanérok hirtelenjében elpattantak, aminek következtében az ajtó messzire repült, s valahol a tisztás szélén ért földet. Elborzadtam eme erő láttán, sőt kezdtem félni a titokzatos hang tulajdonosától.
Remegő lábakkal léptem oda a tisztás közepén tátongó szakadékhoz. Mikor lepillantottam odalent semmit sem láttam, a sejtelmes sötétség megakadályozta, hogy bármit is tisztán kivehessek.
Mi lehet odalent? – tűnődtem magamban. S mintha a titokzatos hang olvasott volna a gondolataimban,  váratlanul megszólalt és ezáltal megismerhettem a Bloodthirsty sötét múltjának egy részét.
"Az, ami odalent van az én otthonom legendájának alapja. Bevallom rengeteg szörnyűséget követtem el, amíg emberként léteztem, de utána sem hagytam fel rossz szokásaimmal és hogy őszinte legyek; még mái napig se bánom. Pedig több száz emberi élet vére tapad a kezemhez. Már megmutattam neked a karó-erdőt, ahol szórakozásból karóba húzattam az embereket és vígan néztem, ahogy elpárolog belőlük az élet. Míg néhányukat bezárattam ide, ebbe az alagútba. Igen, a kastély alatt húzódik egy alagútrendszer, ami akár még kiutat is jelenthet számodra, de annyiféle folyosója van, hogy úgysem szabadulnál ki és a társaid sem mehetnek el, amíg a titokra fény nem derül, s az átok meg nem törik."
- Te egy szörnyeteg vagy! És én még akkor sem segítenék neked, ha te lennél az utolsó létező lény a földön. Örökre a kastélyod rabja leszel és kész!
Teljesen kikeltem magamból, s észre sem vettem, hogy mit csinálok. Csak mikor már menekülőre fogtam a dolgot esett le, hogy mit követtem el: magamra haragítottam egy ismeretlen valamit, aminek iszonyatos ereje van.
Futva tettem meg néhány métert, de ahhoz nem voltam elég gyors, hogy megmenekülhessek.
Damon könnyű szerrel utolért és most előttem állt; bár nem láttam őt, tisztán éreztem a jelenlétét.
- Ölj meg, ha akarsz, de az biztos, hogy az átkot nem töröd meg az én segítségemmel!
Kénytelen voltam megtorpanni, s szavaimmal csak tovább hergeltem őt.
Aztán minden pontosan úgy történt mintha egy filmet vetítettek volna a szemem előtt.
Váratlanul, a semmiből egy fekete paca tűnt fel és a közvetlen közelemben gomolygott. Undorítóan, mégis lenyűgözően nézett ki. Hamarosan több csáp is kinyúlt belőle, míg szép lassan emberi alakot öltött. Pillanatok múlva Damon Dracul állt előttem, teljes életnagyságban.
"Segítened kell, Rose! Csak te tudhatsz rólam és elvégzed szépen a feladatot, amit rád bíztam. Keresd a vörös rózsát és fedd fel a titkot!"
Meredten néztem azokba a nagy, tengerkék szemekbe, miközben figyelmesen hallgattam a lágyan suttogó hangot. Mint később kiderült Damon hipnotizált engem; átvert, hogy a saját céljára használhasson fel. Így már nem voltam képes megtagadni kérését és ellenállni bármely szavának.
"Most menj szépen vissza a többiekhez és mond el nekik, hogy Rebeca közelebb van, mint azt gondolnák."
Engedelmesen baktattam át a belsőudvarra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése