Keresd a valótlant!;)

2014. június 20., péntek

Egyedül: 9. fejezet

Az alagút mélyén
- Tanár úr! Rebeca… azt hiszem, tudom, hol van. – kiabáltam már messziről, kifulladva a futástól.
- Tényleg? Rose, komolyan beszélsz?
Röviden elmeséltem neki a ma tett kis kirándulásomat az erdőben és a felfedezésemet is.
- Akkor menjünk és nézzük meg. De ne járkálj többet egyedül, nem akarok még egy diákot elveszíteni!
Ezek után megígértem, hogy nem csinálok ilyet többé. Egy bő órával később már ott álltunk a tisztáson tátongó gödör fölött. Most, hogy így együtt voltunk körbepillantottam kis csoportunkon, mely az idő folyamán rendesen megfogyatkozott.
- Ki megy le elsőként?
- Majd én, elvégre én találtam, és ahogy láttam a falba döngölt vasrudak elég gyengék, én pedig könnyű vagyok. – ajánlkoztam azonnal az öngyilkos feladatra.
Osztályfőnököm a fejét fogta, hiszen már most megszegtem ígéretem.
Két fiú gyorsan leengedett egy kötelet, míg az egyik lány a kezembe nyomott egy zseblámpát.
S már ereszkedtem is lefelé; a vas fokok egy idő után végleg elfogytak, a fal egyre omladozott, ahogy elrugaszkodtam tőle. Kisvártatva könnyedén értem talajt, teljesen beleveszve a sötétbe.  S amilyen szerencsés vagyok pont ebben a pillanatban esett ki a kezemből az elemlámpa.  Félhangosan szitkozódtam, miközben a kicsiny eszköz után kaptam, de azt sehol se találtam.Pedig még hallottam amint koppant a döngölt talajon.
- Lehet ennél rosszabb?! – sóhajtottam fel.
Pillanatok múlva végleg feladtam a zseblámpa keresését, mert annyira sikertelennek bizonyult.
A sötétben tapogatózva indultam el, s néhány lépés megtétele után sikerült belerúgnom a keresett tárgyba, hallottam amint az elemlámpa előre gurul és utána vetettem magam.
Percekkel később már a zseblámpával a kezemben folytattam utamat, követve annak gyatra fényét a mélységesen sötét alagútba. A hosszúnak ígérkező bolyongásom nem várt dolgokra ébresztett rá. Először is arra, hogy bátrabb vagyok, mint azt gondoltam, másrészt pedig még mindig csak magamra számíthatok. Hiába volt ez a valami, aminek a neve Damon Dracul, én akkor is egyedül vagyok.
Az erős, kőfalból épült folyosó váratlanul elkanyarodott és én pillanatok alatt beleestem abba a csapdába, amiről a titokzatos hang beszélt: itt nagyon könnyű eltévedni.
Fogalmam se volt arról, hogy honnan jöttem és, hogy hova tartok. Elkeseredetten mentem tovább, aztán valami iszonyatos bűz csapta meg az orrom.
- Mi ez? – tűnődtem magamban – Olyan, mint a halál szaga.
Lépteimet szaporázva mentem a szag után, mint egy kopó, majd belebotlottam valamibe.
Lepillantottam a földre és újra belerúgtam abba az akármibe, hogy azt pontosan megvilágítsa a rá vetülő lámpa fénye. A felismeréstől undorodva húztam el a szám – egy csont volt, méghozzá egy emberi lábszárcsont.
- Kellett lejönnöm ide! Miből is gondoltam, hogy itt találom azt a nyavalyás rózsát? Egyáltalán miért engedelmeskedem ennek az alaknak? – tettem fel sorra magamnak a kérdéseket.
Óvatosan beljebb mentem a járatban, ami tele volt emberi csontokkal. Ez csakis egy tömegsír lehet!
Amint ez tudatosult bennem megborzongtam. 
Rövid küzdelem árán átjutottam ezen a „kis” akadályon, aztán vissza sem fordultam többet, bár eleinte még ezt akartam.
Már ki tudja mióta bolyonghattam, amikor a titokzatos hang halk suttogása hozta rám a frászt.
"Bátor vagy Rose! Sötét titkokat rejt a múlt, olyanokat, amikre még álmodban sem gondolnál."
Damon hangja áramütésként ért. Igaz, részben még az ő varázslata alatt álltam, a tudatom már kezdett kitisztulni.
Miután már valahol az alagútrendszer mélyén jártam elgondolkodtam azon, hogy mit is keresek, vajon, hogy nézhet ki az a vörös rózsa és ehhez hasonló kérdések bontakoztak ki a fejemben.

Most, hogy már lejártam a lábamat és amúgy is egy elágazáshoz jutottam, semmi kedvem nem volt tovább menni. Tanácstalanul álltam az új helyzet előtt.
- Mit tegyek? Merre menjek? Egyáltalán van ennek az egésznek értelme?!
Úgy tűnt már tényleg az őrület határán vagyok, s magamban átkoztam a kastélyt. Ekkor valahonnan, egészen mélyről Damon hangja érkezett felém. "Ne add fel, Rose! Már nincs sok hátra, gyere és kövess engem!"
Szememet erőltetve bámultam bele a sötétségbe, mert az elemlámpám időközben felmondta a szolgálatot. Valószínűleg gyenge volt benne az elem, de az is lehet, hogy megütődött, amikor leejtettem. Mindegy is, per pillanat csak az számított, hogy lehetőleg élve kijussak innen.
Reményvesztetten mentem a titokzatos hang után.
Ahogy egyre beljebb haladtam a bal oldali folyosó sötétjében furcsa, talán latin eredetű írást vettem észre a falon és aztán megláttam, amit annyira kerestem. A vörös rózsa, ott volt az orrom előtt. Elkerekedett tekintettel csodáltam a hatalmas rózsát, ami egy, a fallal megegyező színű ajtóba volt vésve. Közelebb akartam menni a gondos kezek által szépen megmunkált ajtóhoz, de ő megállított. "Nem mehetsz oda…nekünk kell oda mennünk…a Napnak és a Holdnak."
- Mi a francról beszélsz?! Ha már megkerestem a hülye rózsádat, ez a legkevesebb!
Miután durva szavaimat hozzávágtam – arról megfeledkezve, hogy ő nem egy egyszerű ember – elindultam a titkokat rejtő ajtó irányába.
"Állj meg, kérlek!" – suttogta a rekedtes hang, de én nem hallgattam rá. Damon végül úgy döntött, hogy ha szép szóval nem ér el semmit, akkor cselekszik. Gondolkodás nélkül felfedte igazi kilétét, tehát emberi alakot öltött.  Hirtelen elsuhant mellettem és az utamat állta. Fagyos, kék szemei ezúttal őrülten csillogtak, sötétbarna haja pedig olyan arisztokratikus külsőt adott neki mintha valamelyik történelemkönyvből lépett volna elő. Halovány bőre erős ellentétben volt a sötét kontraszttal, ami körülvett minket és ezért a vár ura – aki mellesleg nem sokkal lehetett idősebb nálam – erősen kitűnt a sötétből.
"Együtt kell oda mennünk! Te vagy a Nap, Rose! Csak így tudhatod meg a titkokat."
Damon szavai végre ráébresztettek, hogy miért is jöttem ide le és innentől kezdve újra bekerültem a bűvkörébe.
Üres tekintettel léptem a hatalmas rózsa elé, vele egyszerre. Már nem voltam egyedül, ahogy ő sem.
- Mit kell tennem? – kérdeztem gépiesen.
"Te állj a Nap jelképéhez és érintsd meg azt, amikor szólok. Nekem ugyanez a feladatom a Holddal."
Önkéntelenül engedelmeskedtem a parancsnak. "Most!"
Egyszerre érintettük meg a két égitestet ábrázoló jelet, mire mindent fény árasztott el és a vörös rózsa feltárta előttünk sötét titkait. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése