Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Gargoyle - amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés: 14. fejezet

Még szürkült, mikor felriadtam szörnyű álmomból. Ezúttal a szörnyeteg senkit sem nyársalt fel, hanem a mély sötétséget marcangolta éles karmaival. Ez csakis azt jelentheti, hogy én következem!
Megborzongtam. Két órával később megkezdtük a keresést John nem létező könyve után. Míg Adeline és a mostohaanyám a ház felső szintjét kutatta át, apa az alsó szintet, mi pedig az udvar egy részét. Már csak azért is, mert csupán mi tudtuk, hogy mit keresünk igazából. De azt még most sem igazán értettem, hogy miért pont egy könyvet kerestetünk a családommal. A keresést délben megszakítottuk, mert pár órás pihenőt tartottunk. Addig senki sem talált semmit. Délután háromtól folytattuk a kutatást, körülbelül ugyanazzal a felállással. De akkor sem találtunk semmit.

Reggel dühös kiabálásra ébredtem, s először azt hittem, hogy csak álmodom, de az ordibálás nem szűnt meg miután kinyitottam a szemem. Miután valahogy kikászálódtam az ágyból, még álomittasan támolyogtam oda az ablakhoz, majd mikor kinéztem rajta, egyből kiröppent az álom a szememből. Meglepetten néztem a kertben dühöngő tömeget. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hátha fölébredek végre, de a dühöngő emberek nem tűntek el a kertből. Azt se nagyon értettem, hogy hogyan jutottak be, hiszen az egész birtokot kerítés öleli körül. Ha csak, nincs valahol rés. Esetleg képesek voltak bemászni. Amikor néhány ember föltekintett, elléptem az ablaktól és óvatosan behúztam a sötétítőt. Nem szerettem volna, ha meglátnak, már az is zavart, hogy itt vannak.
Miután átöltöztem, lementem a földszintre. A családom a nappaliban ücsörögtek, mivel ott volt a legkevesebb ablak. Valószínűleg ők is tudtak a kint őrjöngőkről. A hangulat komorabb volt, mint bármikor, a kastély falai zengtek a kint tomboló tömeg hangjától.
- Ne menj az ablakhoz! – mordult rám apa, amikor meglátta, hogy mire készülök. Éppen átmentem a konyhába, hogy kileshessek egy pillanatra.
Szó nélkül fordultam vissza, később úgyis valamilyen kifogás árán kinézek majd valamelyik ablakon.
Talán egy hosszú óra telt el ebben a rémes szituációban, mikor valaki bekopogtatott az ajtón.
- Nehogy ajtót nyissatok! – anya hisztérikus hangja még engem is megijesztett, szegény kezdett becsavarodni. A mostohám figyelmeztetése ellenére felkeltem, hogy ajtót nyissak. Bevallom egy pillanatig azt hittem, hogy képes és utánam jön, mert meg akar állítani, de semmi ilyesmi nem történt.
- Ki az – kiáltottam ki, mielőtt bármit is csináltam volna, aztán, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem, lenyomtam a kilincset és beengedtem Johnt.
- Jobb, ha kulcsra zárják az ajtót – menekült be egyenesen a nappaliba – Iszonyat, ami odakint van.
Anya arca olyan fehér lett, mint a fal, azt hittem, hogy mindjárt elájul. Adeline szemei elkerekedtek, de továbbra sem szólt semmit, igyekezett úgy tenni, mint akit hidegen hagy a dolog. Apa mogorva volt, jobbnak láttam, ha a mai nap folyamán már nem szólok hozzá, de a következő pillanatban rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. John kért egy pohár vizet, mire mind a ketten kimentünk a konyhába. Miközben töltöttem neki egy pohárral, kilestem az ablakon. Mindenfele csak dühös embereket láttam.
- Inkább gyere el az ablaktól, nagyon haragudnak rátok, nekem is alig sikerült bejutnom a házatokba. Döbbenten néztem rá – De miért? Mit tettünk, hogy kivívtuk a haragjukat?
John szomorkásan elmosolyodott, én pedig helyet foglaltam vele szemben.
- Szerintem nagy valószínűséggel közre játszhatott ebben az egészben az is, hogy beszéltél az öreggel. Legutóbb annyira ráijesztettél, hogy panaszkodni kezdett. Azt állította, hogy te és a családod ránk hozzátok a vészt. Miattatok öl minden éjjel Gargoyle szörnyetege, ti ébresztettétek fel.
Ezeket a szavakat úgy mondta, mintha maga is hitt volna bennük. Elszorult a torkom. Ha ő sem hisz nekem, akkor egyenesen ki is mehetnék a kertbe, hogy agyon verjenek.
- Te hiszel a tömegnek? – néztem egyenesen a szemébe, kíváncsi voltam, hogy hazudik-e a kedvemért. De a fiú nem felelt, hanem megpróbálta kikerülni a kérdésemet.
- Rájöttem pár dologra az éjszaka, igazából kutakodtam egy kicsit a könyvtárban. Ezért is kerestettem a szüleiddel a „könyvet”. A vízköpőt le lehet győzni, csak el kell pusztítani a talapzatát.
- De hát azt sem tudjuk, hogy hol van! – fakadtam ki, de aztán mindjárt csöndben maradtam, mert nem akartam felkelteni a többiek figyelmét.
- De még megtalálhatjuk, csak ki kell jutnunk a házból.
- És mégis hogyan?
John arca felragyogott a széles mosolytól, s már ment is, hogy kijuttasson minket.
Apa eleinte ellenkezett, de a fiúnak valahogy sikerült meggyőznie őt, aztán egy telefonnal a zsebemben kiléptünk az egyik hátsó ajtón.  Természetesen eszünk ágába se jutott, hogy egyenesen az őrjöngő embertömeg karjai közé sétáljunk. Estére meg biztosan elmennek, hiszen egyikük sem akar majd a szörnyeteg vacsorája lenni – gondoltam és reméltem is, hogy így lesz. Na, meg a mi sikerünkben is bíztam.
Nem tartott sokáig mire a tömeg észrevette eltűnésünket. Most pedig a nyomunkban voltak. Én John után rohantam, aki egyértelműen tudta, hogy hova kell mennünk – legalábbis úgy tűnt.
Leírtunk egy kört a ház körül, meglesve az őrjöngő embereket, akik pont a másik irányba indultak el. Pillanatok alatt sikerült rájönnöm, hogy miért. Apa a bejárati ajtónál állt és igyekezett mindenki figyelmét magára vonni. De még így is volt pár ember, aki kiszúrt minket. Hát ezért is futottunk a sírkert irányába. Mikor elhaladtunk a kastély mellett, felpillantottam. A szobornak nyoma sem volt. Mi az ördög folyik itt – tűnődtem – valami készül. De csak kitartóan futottam tovább, John még így is méterekkel előttem járt.
- Gyerünk, mássz fel! – kiabált a kőfal tetejéről, amikor odaértem. Igyekeztem, de többször is kicsúszott lábaim alól az omladozó talaj. Végül a fiú a kezét nyújtotta és felhúzott maga mellé. Ekkor már egy kisebb csőcselék tartott felénk, kezükben botokkal. Csak remélni tudtam, hogy apának nem esett baja. Leugrottunk a kőfal túloldalán és keresni kezdtük a talapzatot. Már mind a ketten biztosak voltunk benne, hogy itt lesz valahol. S annyira a feladatra koncentráltunk, hogy megszűnt körülöttünk létezni a világ. Nem hallottam a közelgő emberek csörtetését, nem aggasztott többé a vízköpő, pedig akárhol lehetett. Míg John az egyik, én a temető másik felét vizsgáltam át, amennyire gyorsan csak tudtam. Éppen egy bizonyos Eva Elsey sírjánál jártam, amikor valaki rám vetette magát. Támadóm belemarkolt a hajamba és miután a földre tepert, a hajamnál fogva hátra feszítette a fejemet. Ráadást a hátamon ült, s ezzel teljesen kiszorította a levegőt a tüdőmből. Egy percig azt hittem, hogy a szörnyeteg talált rám, ez egy ember volt a dühödt sokadalomból.
- Eressz el! – köpködtem a szavakat némi földdel vegyítve, levegő után kapkodva. Azonban a fogás nem lazult és még Johnnak sem tudtam kiáltani, hogy legalább mentse a maga életét. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése