Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Gargoyle - amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés: 8. fejezet

Késő délutánra járt már, mikor rávettem magam, hogy elmenjek Johnhoz. Az az igazság, hogy beszélni akartam vele, de a múltkori eset miatt tartottam a mostani reakciójától. Mindenesetre bementem a faluba. Gargoyle semmiben sem különbözött a legtöbb falutól, az emberek itt is megbámulták az ismeretlen arcokat, mindig rengeteg információjuk volt az erre járókról. Rám is néztek nagy szemekkel, s ki tudja mit gondoltak közben. Éppen John és családjának utcájába akartam befordulni, amikor egy idős ember megállított.
- Amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés – suttogta rekedtes hangján, ezért eleinte azt sem igazán értettem, hogy mit mond.
- Elnézést, de nem értem – feleltem.
Az öregúr dühösen nézett rám, aztán megismételte a szavait, majd így folytatta: – Évszázadokkal ezelőtt, amikor még ez a falu csupán néhány házikóból állt, élt itt egy szobrász, azt tartották róla, hogy jártas a fekete mágiában.
Értetlenül néztem az öregre, de ő csak mondta a magáét. – Ez a szobrász megalkotta Gargoyle-t, s ezalatt nem a falura gondolok, nem ám! Hanem arra a kőszoborra, ami évtizedeken keresztül állt a falu központjában, mint emlékmű. Apropó, a falu erről a szoborról kapta a nevét. De a szobor nem akármi volt, hanem egy vízköpő, amiről azt mesélték az öregek, hogy meg van átkozva, s minden éjjel életre kell, hogy áldozatok után nézzen.
Akarva-akaratlanul is összekötöttem azt, amit ez az ismeretlen mondott nekem, a rémálmaimmal.
- Egy idő után száműzték a vízköpőt a városból, az emberek biztonsága érdekében…
- És most hol van? – vágtam meggondolatlanul a szavába, amiért az öreg rosszallóan nézett rám.
- Azt senki sem tudja.

John mosolyogva fogadott, s azonnal beinvitált. Meg is lepődtem a fiú hirtelen közvetlenségén.
- Szia, Keyt!
- Szia! – léptembe az ajtón és azonnal belevágtam a bocsánatkérésembe – Figyelj, sajnálom, hogy a múltkor annyi hülyeséget mondtam. Nem akartam, hogy azt hidd, egy idióta vagyok, akit a legközelebbi bolondok házából szalasztottak, de azok, amiket mondtam… Mind igazak.
Azt hittem, hogy John most rögtön kitessékel a házukból, de nem ez történt.
- Jól van, hiszek neked.
Hálásan néztem fel vakítóan kék szemeibe, s úgy éreztem, hogy nagy teher esett le a vállamról.
Az öregúr meséjét mégsem mertem megemlíteni neki, féltem, mert azzal elronthatnék mindent.
- Gyere! – ragadott kézen és felmentünk a szobájába. De még menet közben bekiáltottam a konyhába, mert mintha Mrs. Boleynt láttam volna sürgölődni.
- Szia, Katherine! Ne feledd, addig maradsz, amíg csak szeretnél.
Magamban elmosolyodtam, olyan volt, mintha hazajöttem volna.
- Mi ez a nagy sietség? – futottam John után felfelé a lépcsőn.
- Majd meglátod!
Ezúttal nem John szobájának irányába mentünk, hanem pont az ellenkezőbe. Egy szépen faragott ajtó állt a folyosó végén. A fiú kinyitotta az ajtót előttem, majd miután mindketten beléptünk a szobába, becsukta mögöttünk. Egy nagyon szép szobába jutottunk, ami nagyobb volt, mint amilyennek először tűnt. Ráadást teli volt könyvekkel, a plafonig érő könyvespolcok roskadozásig voltak.
- Hol vagyunk?
John szemei ragyogtak, amikor felém fordult – Ez a családi könyvtárunk.
- Ez gyönyörű – ámultam a rengeteg könyv és tekercs láttán.
- Örülök, hogy tetszik – lépett a fiú az egyik polchoz, majd kezében egy könyvvel felém fordult.
Kíváncsian néztem a kezében lévő bőrkötésű darabra.
- Igazából ez az, amit meg szerettem volna mutatni neked. A múltkor annyi mindent mondtál, hogy rákérdeztem a szüleimnél és ők mutatták meg nekem ezt a könyvet. Gargoyle legendájáról szól.
- A faluról, vagy a szoborról, ami meg van átkozva?
John döbbenten nézett rám – Hát te ennyi mindent tudsz? Akkor már el sem kell olvasni a könyvet…
- De, olvassuk el! – vágtam közbe és kivettem a kezéből a kötetet.
Az egyik ablaknál – merthogy három is volt egymás mellett – helyet foglaltam és belelapoztam a könyvbe, de nem tudtam, hogy mit keressek, ezért sem találtam meg azt a lényeges oldalt, amire végül John mutatott rá.
- Ha vártál volna egy kicsit, akkor… – de látva izgatottságomat inkább abbahagyta a felesleges szövegelést – Ez lesz az.
Miután a vállam fölött rábökött egy bekezdésre, olvasni kezdtem.
„Évszázadokkal ezelőtt, mikor a környéket még alig lakták, s semmilyen község nem létezett, élt errefelé egy nagyon tehetséges szobrász. Ő alkotta meg Gargoyle-t, a szobrot, melyről később a falu is kapta a nevét. Ez még akkor volt, mikor a falu megalapításának első évét ünnepelték, s a vízköpő lett a kis közösség büszkesége, a hegyi falucska jelképe. A főtéren állították ki, hogy minden arra járó láthassa és gyönyörködhessen benne, már amennyire azt egy ilyen szörnyetegben lehet.
Eltelt egy jó emberöltő, mikor a szobrász váratlanul elhalálozott, s attól kezdve pokollá vált Gargoyle lakosainak élete. Szinte minden éjjel életre kelt a szobor és emberekre vadászott, hogy emészthetetlen vérszomját csillapítsa.”
Ez nem teljesen egyezett meg az idős ember meséjével, de már rég elfogadtam a helyzetet – itt van valami és kész!
John lapozott egyet, aztán rábökött a következő bekezdésre.
„ Gargoyle közteréről hamarosan száműzték a szobrot, melyre egykoron oly büszkék voltak. Most már nem tudtak rá másképp gondolni, mint a gonosz megtestesült alakjára, s átkozták azt az embert, aki megalkotta. Ha hihető a csavargók szava, akkor egy közeli birtokra vitték és annak is egy eldugott részére, vagy inkább a méltó helyére. Mindenesetre oda került, ahol senki sem keresné. S ezennel bár az átok tovább él (a szörnyeteg minden éjjel feléled), ha gyilkol is, a falubelieket mégis elkerüli.”

A lap aljában megpillantottam egy képet, mely a szörnyeteget ábrázolta egy egyszerű vázlat volt róla. Hatalmas volt, karmos végű denevérszárnyakkal, vicsorgó, eltorzult emberi fejjel, hegyes fülekkel, izmos kőteste méteres karmokban végződtek. Elborzadtam, valami ehhez hasonló lénnyel álmodhatok minden éjjel? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése