Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Gargoyle - amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés: 2. fejezet

Apa a legszebb szobát adta nekem, értem ezalatt, hogy egy olyat, amit én is elfogadhatónak találtam. A barátságos meggypiros falak csak úgy örvendeztek, amikor beléptem az ajtón. Maga a szoba nem volt valami nagy, ennek ellenére egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett a közepén. Nem bírtam megállni, hogy bele ne ugorjak, de azt hiszem a helyemben bárki ezt tette volna. A pihe-puha paplan jólesően ölelt magához, s én már aludtam is. Azt mondják, az az álom, amit az ember először álmodik, egy új helyen, az valóra válik. Reméltem, hogy ez nem így van, mert akkor Growfall és egész Silent Hill maga lenne a pokol. Álmomban egy rejtélyes szörnyeteg szedte áldozatait az éjszaka leple alatt. Többször is felriadtam, annak ellenére, hogy a bestiát egyszer sem láttam lelki szemeim előtt.
Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. Zúgott a fejem, mintha jól kupán vágtak volna, és szédültem is, a látásom pedig pillanatokig csupa homály volt az álom maradékától.
- Katherine! – anya hangja csak tompán jutott el az agyamig, amint kopogtatott a csukott ajtón.
Hát már kora reggel sem lehet nyugta az embernek? – dohogtam magamban.
- Megyek már – kiáltottam ki, miközben átgördültem a másik oldalamra és a fejemre húztam a paplant. Fogadjunk, hogy Adeline még az igazak álmát aludja – morogtam, s próbáltam újra elaludni. Nem is lett volna olyan nehéz, ha abban a pillanatban anyám rám nem töri az ajtót és nem rántja le rólam a takarót.
- Ébresztő, hétalvó! A hasadra süt a nap!
Hát ennyit a pihentető alvásról. – Mennyi az idő? – pislogtam, hogy végleg megszabaduljak az álom maradékától.
- Dél. Apád szeretné, ha velünk ebédelnél, szóval ki az ágyból.
- És Adeline? – kérdeztem.
- Ő már lent van, csak rád várunk.
Mi a szösz? Csoda történt? Vagy jön a világ vége? – néztem döbbenten anya után, ő ugyanis már távozott a szobából. Nagyot sóhajtva kászálódtam ki az ágyból, bár legszívesebben visszafeküdtem volna. A bőröndömhöz léptem és előszedtem belőle egy farmert, meg egy pólót. Magamra kaptam őket, majd gyorsan megfésülködtem és kényszeredetten bekötöttem hosszú, barna hajamat. A szüleim nem szerették, ha ki van engedve, főleg nem akkor, ha étkezésről volt szó.
Dübörögve siettem le a lépcsőn, nem akartam ennél is jobban megváratni őket.
- Bocsánat – foglaltam helyet a húgom mellett, mivel máshol már nem volt hely. Amúgy se jöttünk ki valami jól, mind a ketten éltük a magunk világát egyetlen fedél alatt, s Adeline gyakran belém kötött, ha tudott. Azonban ma senki sem szólt egy szót sem, csak csendben kanalaztuk a levest. Ki-ki a maga gondolatával volt elfoglalva, mindenki a saját világába menekült.
A kínosan csendes ebédet követően valósággal szétszóródtunk. Én kimentem, hogy sétáljak egyet, Adeline szintén, csak ő mindössze a nyugágyig jutott. Persze, hogy ilyenkor is azzal volt elfoglalva, hogy a hasát süttesse. Apa felment az emeletre, hogy lepihenjen. Látszott rajta, hogy eléggé gondterhelt a rá váró ügyek miatt. Anya meg a konyhában maradt, elmosogatni és elpakolni.
Unottan ballagtam, a sétámnak jóformán semmilyen célja nem volt, vagy éppen csak annyi, hogy elkerüljem a többieket. Hogy őszinte legyek, az ebéd alatt még az élettől is elment a kedvem.
Váratlanul egy új ösvény rajzolódott ki előttem a smaragdzöld füvön, kíváncsiságból elindultam rajta. Sokáig kanyarogtam az alig látható csapást követve, míg egy domb aljához nem értem. Elhatároztam, hogy felmászok rá. Talán a közepénél járhattam, amikor arra jutottam, hogy ez igazán rossz ötlet volt, mivel az meredeken kezdett emelkedni. Tíz perccel később levegőért kapkodva álltam meg a tetején és már tudtam, hogy megérte minden fáradozásom. Innen letekintve gyönyörűnek tűnt a táj, olyan varázslatos volt, hogy az már vászonra kívánkozott. A déli napsütés beragyogta a környéket, különösen megnyerő, arany árnyalatot adva a hegyek láncolatának és a völgy zöldjének, s ekkor még nem is beszéltem az ég kékjén úszó bárányfelhőkről. Olyan volt, mintha egy mesevilágban lettem volna, pedig ez volt a valóság. Már éppen elragadott volna a képzeletem, amikor egy ismeretlen hang ütötte meg a fülem, csodálkozva fordultam felé.
- Te meg ki vagy? – néztem az ismeretlen helyes arcába, s vakítóan kék szemeibe – A frászt hozod rám.
A fiú szégyenlősen elmosolyodott, magas volt és kisportolt, fekete haja össze-visszameredezett az ég felé. Éreztem, hogy bámulom, így hát gyorsan elkaptam róla a tekintetem és újra a tájat kezdtem kémlelni.
- Bocs, hogy megijesztettelek, nem akartam. Biztosan te és a családod vagytok az új szomszédok, akik örökölték Mr. Elsey hagyatékát, ugye? A nevem John Boleyn, tulajdonképpen a szomszédotok vagyok, a falu szélén lakom, ami nincs is olyan messze innen.
Az első gondolatom az volt, hogy ez a fiú túl sokat tud - talán kémkedik utánunk -, de amikor John várakozás teljesen nézett rám, ráeszméltem, hogy nekem is illene mondanom pár szót.
- Ami azt illeti, nem tervezzük, hogy ide költözünk. Csak két hétig leszünk itt, hogy elintézzük az örökséget és a temetést. Az én nevem Katherine Elsey.
A fiú arcán ezúttal egy sokkal bátrabb, szélesebb mosoly jelent meg, mintha örült volna a hírnek.
- Nagyon szép neved van – mondta és egyenesen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mintha egészen a lelkembe látna. Kirázott tőle a hideg és nem is bírtam sokáig tartani a szemkontaktust.
- Köszönöm, bár én utálom. Olyan régiesen hangzik, tudod?
- Miért? Akkor én mit szóljak a Johnhoz?! – nevető szemei láttán nekem is jó kedvem lett, s a következő pillanatban már egymást ugrattuk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése