Gargoyle: 7. fejezet

Délután ébredtem, amiért kaptam is a fejemre anyától. Azt mondta, hogy egy lusta dög vagyok, aki egész nap csak henyél. Apa ma sem volt itthon, így nem kelt senki sem a védelmemre. Adeline persze kárörvendően vigyorgott az anyja háta mögött. Én meg csak fáradtan néztem őket és átkoztam azt a napot, amikor apa elkötelezte emellett a két boszorka mellett az életét. Főleg azért, mert kérdés nélkül engem is belerángatott ebbe és most aztán evickélhetek.
Jobbnak láttam elmenekülni a tűzvonalból, mielőtt meggondolatlan szavak hagyják el a szám, vagy még mielőtt olyat teszek, amit később bánni fogok. Inkább elmentem sétálni – bármi jobb a kedves mostohámnál és a lányánál!
A lábaim önkéntelenül is John családjának háza felé vittek. Még észbe sem kaptam, s már ott álltam a verandájukon és kopogtattam az ajtón. Az egész viszont csak tompán jutott el a tudatomig, nem egészen voltam önmagam. Még azt sem fogtam föl, hogy én kopogtam. Egyszer csak kinyílt az ajtó és John anyukájával találtam szemben magam; az alacsony, szőke hölgy vidáman mosolygott rám.
– Szia, Katherine! Hogy vagy? – tessékelt be a házba. Mikor átléptem a küszöböt olyan érzésem támadt, mintha hazatértem volna. Itt sokkal inkább otthon éreztem magam, mint Growfallban.
– Köszönöm, jól. John itthon van?
Mrs. Boleyn bólintott – Igen, fönt van a szobájában. Mindjárt szólok neki, addig gyere be egy kicsit a konyhába. Kérsz valamit inni? Vagy esetleg éhes vagy? Még maradt a tegnapi finom vacsorából…
Azt hittem megfulladok ennyi váratlan szeretet láttán. Teljesen más világ volt itt, mint a birtokon. Az otthonomról már nem is beszélve, mert persze, hogy ott is én voltam a fekete bárány.
– Igen, kérek egy pohár vizet, köszönöm szépen.
Ám a konyhaajtóban megtorpantam, John apja ült az asztalnál és éppen ebédelt. Megtévesztően hasonlított a fiára, csak jóval idősebb kiadásban.
– Jó napot és jó étvágyat Mr. Boleyn.
A férfi biccentett, aztán folytatta az evést. Mikor egy pillanatra felnézett az ismerős kék szempárt láttam. Helyet foglaltam. Pár perc múlva Mrs. Boleyn egy nagy pohár vizet tett elém, az asztalra. Azután kiment a konyhából, hogy szóljon a fiának.
Hamarosan John dübörgött le a lépcsőn.
– Szia, Keyt! – lelkes volt, mint mindig. Először meglepetten néztem rá, de aztán elmosolyodtam. Ugyanis ő hívott először így, eddig mindenki a teljes nevemen szólított, amit annyira nem szerettem.
– Szia!
– Gyere fel, jó? Maradhat, ugye? – fordult a szüleihez esdeklően.
– Persze, ameddig csak akar – felelte Mrs. Boleyn, férje pedig beleegyezése jeleképpen bólintott. 
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s már mentem is John után, fel a kissé nyikorgó falépcsőn, melynek korlátjába gyönyörű virágokat faragtak.
Mikor beléptem John szobájába elállt a lélegzetem, egyáltalán nem erre számítottam. Az egyik falon hatalmas festmény lógott, ami csakugyan, mint Growfallban – a birtokot ábrázolta, ezúttal madártávlatból. Ez volt a legszebb festmény, amit az örökségről valaha láttam. A szoba falai tengerkéken ragyogtak, az ágytól pár méterre pedig volt egy óriási ablak és mellette egy üvegajtó. Önkéntelenül is megindultam felé, teljesen megfeledkezve magamról. Mikor kinéztem, észrevettem, hogy terasza is van. Alig bírtam megállni, hogy ki ne menjek, és körül ne kémleljem a tájat, mert innen olyan szépnek tűnt. Már a kilincsen volt a kezem, amikor John kezét éreztem a vállamon.
– Sajnálom – motyogtam, aztán szembefordultam vele – Nem akartam csak úgy betolakodni, de egyszerűen csodálatos helyen élsz és a szobád is nagyon tetszik!
John elmosolyodott, s egy pillanatig nagyon közel állt hozzám.
– Semmi baj, mindjárt kimegyünk és körülnézhetsz ott is.
Percekkel később már odakint voltunk.
– Innen valahogy még szebbnek látom a világot – lelkesedtem, miután végigjártattam a tekintetem a tájon – Ez lélegzetelállító!
– Örülök, hogy tetszik – lépett mellém a fiú –, mert akkor rábeszélhetnéd a szüleidet, hogy maradjatok a birtokon.
Az ötletével meglepett, de valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy azt szeretné, ha maradnék.
Hosszú ideig hallgattam mielőtt megszólaltam volna.
– Tudod, hogy ezt nem lehet, ráadást nem rajtam múlik. Apának ott a munkája, nem is beszélve a többiekről, én meg…
Láttam, hogy ezzel sikerült is megsértenem őt, ezért hát megpróbáltam menteni a menthetőt. – Nem úgy értettem, tudod, hogy én szívesen maradnék, de mondtam már, hogy nem tőlem függ.
John megértően bólintott, de a csalódottságot az arcán sehogy sem tudta elrejteni előlem.
– Még anyád sem tudná meggyőzni apádat?
Erre keserűen elmosolyodtam – Ő nem az anyám, csak a mostohám.
A fiú szégyenkezve sütötte le a tekintetét. Látszott rajta, hogy szégyelli magát, amiért olyan dolgokba nyúl bele, amihez semmi köze. Azt hiszem itt volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy beszéljek neki a rémálmaimról. De mégis haboztam mielőtt belekezdtem volna.
– Tudom, hogy ez most nagyon lehetetlenül fog hangzani, de minden így igaz – suttogtam – Amióta itt vagyunk folyton rémálmok kísértenek. Mindig ugyanarról szólnak az álmok, egy szörnyeteg szedi az áldozatait. Ezért vagyok olyan kimerült, mert nem tudok aludni. Múlt éjjel pedig arra riadtam valamikor hajnalban, hogy valaki sikolt. Először azt hittem, hogy álmodok, aztán meg azt, hogy én sikoltok, de valaki más volt az.
A fürdőszobai esetet már nem is mertem megemlíteni neki, így is elég furcsán nézett rám.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak álmodtad az egészet?
– Igen – vágtam rá.
John elkomorodott egy pillanatra, de utána már újra a nevető szempárt és a ragadós vigyorát láttam magam előtt.

Miután távoztam tőlük csak még kétségbeesettebbnek éreztem magam. John nem szolgált semmi válasszal, még csak tippje sem volt a történtekre. De az nem lehet, hogy egyáltalán ne legyen minderre magyarázat! Azt hiszem, ekkor álltam az őrület határán (még jó, hogy nem volt útlevelem).
Growfallba érve szinte azonnal felmenekültem a szobámba, mert nem láttam értelmét, hogy megint a két boszorka célpontja legyek. Apa meg még nem volt sehol. S egészen másnap reggelig le sem jöttem. De az éjszakám ezúttal sem volt valami nyugodt. A szörnyeteg vörösen izzó szemei beleégtek a tudatomba, ahogyan a méteres karmai is. Reggel úgy támolyogtam le a konyhába, akár egy holdkóros. Szerencsémre a mostohámat és a lányát sehol se találtam, de apa még a házban tartózkodott. A nappaliban ült egy kávé társaságában.
– Szia! – köszöntem rá halkan.
– Jó reggelt, Katherine – fordult felém, arcán halvány mosoly jelent meg – Látom, te sem aludtál valami jól.
Egyetértően bólintottam, többre nem nagyon futotta. Majd helyet foglaltam apa mellett a kanapén. Sokáig hallgattunk, a csendet végül ő törte meg. Hangja tétova volt, mintha maga is kételkedne szavaiban. – Tudod ez képtelenül fog hangzani, de rengeteg hírt kapok, valahányszor bemegyek a faluba. Gargoyle lakosai azt mesélik mostanában, hogy egyre többen tűnnek el a faluból.
Ettől kezdve nagyon rossz érzésem támadt. Most már egészen biztos voltam afelől, hogy a rémálmoknak valamilyen módon köze van a szörnyeteg tetteihez. A legrosszabb, ami megfordult a fejemben, hogy a bestia minden egyes álommal egy áldozat életét veszi el, aminek így akaratlanul is a szemtanúja leszek.
– Én hiszek neked, apa.
Apa rám emelte fáradt, barna szemeit, tekintetében csodálkozás ült. – Tessék?
Elmosolyodtam – Hiszek neked, mert én is részesülök azokból a hírekből csak teljesen más formában.
– Hogyan?
Apa arcán hitetlenkedés futott át, amitől kissé megrettentem. Ha egy szavamat sem fogja elhinni, akkor már nem tudom, kiben bízhatnék.
– Úgy értem, hogy amióta idejöttünk nekem rémálmaim vannak. Mindegyik álom ugyanarról szól; egy szörnyeteg szedi az áldozatait. S én mindegyik gyilkolásának a szemtanúja leszek.
– Na, de Katherine! – háborodott fel apa – Én komolyan próbálok veled beszélgetni, te pedig csak játéknak veszed az egészet!
Ekkor lett apámból is elegem, felpattantam és otthagytam. Úgy tűnt senki sem hisz nekem.