Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Gargoyle - amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés: 15. fejezet

A hatalmas lény hirtelen és a semmiből tűnt elő, s egyenesen felém és a támadóm felé nyúlt egyik izmos karjával. Mancsszerű kezei végén ott voltak a közel egy méter hosszúságú, éles karmok. Megborzongtam, végem van. A szörnyeteg egy laza mozdulattal nyársra tűzte az eddig engem fogva tartó embert. Szerencsétlen azonnal szörnyet halt. A következő csapás pedig engem ért volna, ha John közbe nem lép. Még most sem tudom pontosan, hogy micsoda ő, de egy biztos: nem ember. Mindenesetre hálás vagyok neki, mert a gyorsaságának és a lélekjelenlétének köszönhetően megmenekültem. Mikor feleszméltem egy terebélyes fa erős törzse mögött rejtőztünk és a vízköpőt lestük. Gargoyle szörnyetege ekkor vette észre a falu dühös lakóit, akik a kőfal takarásából nézték, hogy mi történik. Valószínűleg teljesen abban a hitben lehettek, hogy mi parancsolunk a bestiának, de ez nem így volt. A rém könnyed járással indult meg az emberek felé, velünk már nem foglalkozott.
- Tennünk kell valamit – javasoltam, de semmi használható nem jutott az eszembe. Végül John oldotta meg a helyzetet.
- Megtaláltam, amit kerestünk, legalábbis azt hiszem. Te elmész és megkeresed, oké? Én meg addig lefoglalom a szobrot.
Gyorsan elmagyarázta, hogy merre találom a talapzatot és már ott sem volt. Vártam egy kicsit, majd elindultam a másik irányba. Futottam, ahogy csak bírtam, a temető végébe hosszú és göröngyös út vezetett. Párszor meg is botlottam, de szerencsére nem estem el. Egyszer csak sikerült elérnem azt a helyet, amit John megadott. Egy bozóttal benőtt ligetszerűség volt. Itt kell lennie valahol a talapzatnak! Viszont sehol se láttam, ezért bevetettem magam a ligetbe. Kétségbeesésem egyre nőtt, ahogy kapkodva kutakodtam, feltúrtam a növényzetet, de semmi. Aztán mikor már kezdtem feladni, megpillantottam. Egy hatalmas korhadt rönk feküdt rajta és borostyán futotta be, ezért nem láttam eddig.
- Siess, Kayt – hallottam a fiú hangját a közelből – a vízköpő mindjárt ide ér!
Megpróbáltam elmozdítani a halott fát, de nem sikerült. Viszont néhány borostyánt meg tudtam tépázni. Azonban mikor egy újabb kusza csomóért nyúltam, meglepetten húztam vissza a kezem. A tenyerem csupa víz lett, de nem esett az eső és a növény az előbb még száraz volt. Értetlenül álltam pár perig a helyzet előtt, aztán folytattam a feladatomat. Hamarosan rájöttem, hogy a borostyán sír, az ő könnyei voltak a kézfejemen. Váratlanul John jelent meg mellettem, a kezében egy csákánnyal.
- Az meg minek? – meredtem rá, s közben leráztam a kezemről a vizet.
- Sietnünk kell, mindjárt ideér…
Szavai belevesztek a csákány fémes csengésébe, amint nekivágta a szobor talapzatának. A korhadt rönk hamarosan legördült az emelvényről, már csak a borostyán állta az utunkat. Míg a fiú csákányozott, én a növényzettől próbáltam megszabadulni. Ekkor hallottuk meg a mély morgást, mely egészen közelről jött. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, de nem álltam meg. John is folytatta a munkát. A szilárd kő pedig nemsokára omladozni kezdett. A feltörő portól köhögnöm kellett, de igyekeztem visszatartani, hogy időt nyerjek. A következő pillanatban valami megragadott, majd elemelt a földtől. Ijedtemben sikoltottam, a szörnyeteg szorítása majdhogynem kiszorította belőlem a szuszt, alig kaptam levegőt. A bestia egyenesen a pofájához emelt, közelebbről még rémesebbnek nézett ki. Most láttam csak, hogy alkotója a fél arcát nem csupán eltorzította, hanem úgy formázta meg, mintha felhasadt volna a lény bőre. A rémség gonosz szemei vörösen izzottak, éles agyarai kivillantak, ahogy rám vicsorított. Kígyószerű nyelve egy pillanatra előbukkant, hogy beleszagoljon a levegőbe. Aztán morgott és megrázott azt hittem, hogy ennyi volt, de ekkor Johnnak sikerült ketté szelnie a talapzatot. A vízköpő váratlanul megmerevedett és én ott ragadtam a karmai között. A következő pillanatban pedig porrá lett, így a földre zuhantam. John azonnal elhajította a csákányt és már ott is volt, hogy segítsen.

Pár nappal később minden visszatért a normál kerékvágásba. Bár nem maradtunk Silent Hill hegyei között és több mint valószínű, hogy örökre magunk mögött hagytuk Growfallt és Gargoyle-t, meg persze Johnt és kedves családját, azért egy darab a lelkemből ott maradt, hogy az legyen eme hallgatag hely egyetlen visszhangja és elmesélje azokat a szörnyűségeket, amiket a vízköpő követett el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése