Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 1. fejezet

Fáradtan kászálódtam fel a kanapéról, hogy kimenjek a konyhába vacsorázni. Apám már rég aludt az emeleten, viszont anya még a dolgozószobájában tüsténkedett. Míg édesapám keményen dolgozott egész nap egy gyárban fuvarozóként, addig édesanyám szinte az egész napját abban a kis szobában töltötte (amióta ideköltöztünk) és szorgalmasan gépelte lehetetlen ötleteit. Igen, anya író, és részben miatta kellett elköltöznünk. Ez kicsit dühített, s mióta beköltöztünk haragban voltam vele.
A konyhában nem igazodtam ki valami jól, mivel még idegen volt számomra a terep. Bár a hűtőben találtam főtt ételt, mégis inkább egy szendvicset készítettem magamnak. Vacsorámmal együtt tértem vissza a tágas nappaliba, melyet kissé csicsásnak találtam a beépített, díszes szekrény miatt. Amúgy maga az egész ház modern volt, csupán ez az egy bútordarab bántotta a szemem. Éppen átkapcsoltam egy újabb unalmas krimire, amikor kopogás ütötte meg a fülem. Meglepetten fordultam az előszoba felé, majd a dolgozószoba ajtajára esett a pillantásom. Persze, tisztában voltam vele, hogy anyát még akkor sem fogom kirobbantani a birodalmából, ha itt a világvége – így hát magam mentem ajtót nyitni.
A fiú éppen kopogtatásra emelte a kezét, amikor ajtót nyitottam.
- Szia! – néztem fel az ismeretlen helyes arcába.
- Jó estét! Bocsánat a késői zavarásért, de édesanyám szerette volna, ha mindenképpen hozok az új szomszédunknak egy kis kóstolót az ő isteni süteményéből.
Forgatta meg a srác egyik kezében a még gőzölgő tálcát.
- Nyugi, nincs benne cián! – mosolyodott el, mikor meglátta kétkedő tekintetem. Kék szemeimmel kissé bizalmatlanul fürkésztem a fiút.
- Ha te mondod! – nevettem el magam és betessékeltem a vendéget. – Gyere, erre van a nappali!
Keresztülmentünk az előszobán és egy rövidke folyosón, majd beértünk a tágas helyiségbe, mely a konyhával szemben helyezkedett el.
- Foglalj helyet! – mutattam a kanapéra, majd kimentem a konyhába, hogy itallal kínálhassam a vendéget. – Kérsz valamit inni? Van ásványvíz, kóla és tea. Na?
Kérdeztem, miközben elővettem a poharakat a csap feletti szekrényből.
- Jó lesz az ásványvíz, köszi!
Percekkel később a kezemben két pohár ásványvízzel jelentem meg.
- Jut eszembe, még be sem mutatkoztam! – söpörtem ki arcomból egy szőke tincset, miután letettem a poharakat az asztalra. – Az én nevem, Cassandra Willow, de mindenki csak Cassinek hív.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok! – állt fel a fiú és ő is bemutatkozott, majd kezet fogtunk.
- Örülök, hogy megismerhetem, szép hölgy. Taylor Bloodrage vagyok. 
Akarva-akaratlanul is, de elpirultam egy pillanatra a régimódi szavak hallatán. Míg kezet ráztunk volt időm belenézni a fiú barna szemeibe. De elkaptam róla a tekintetem, még mielőtt teljesen beleveszhettem volna. Mindketten helyet foglaltunk a kényelmes kanapén és beszélgetni kezdtünk, közben Taylor óvatosan feltérképezte a szobát.
- Min gondolkozol? – néztem én is fel a plafonra. A fiú megrázta a fejét, s kissé zavartan nézett rám. Vélhetően nagyon eltűnődött valamin. Kíváncsian kémleltem az arcát.
- Semmin, csak…
Türelmesen vártam, hogy folytassa.
- … Szóval, csak… Ez az a ház és most olyan fura… De ne is törődj a zagyvaságaimmal, egy kicsit babonás vagyok.
Erre mindketten felnevettünk, de ezúttal az ő nevetése nem volt annyira felszabadult és őszinte, mint az előbb. A zsivajra váratlanul kinyílt a konyha melletti dolgozószoba ajtaja, s anya lépett ki rajta. 
- Mi ez a nagy hangzavar, Cassi? És ki ez a fiú?
Anya hosszú, szőke haja züllött, szép arca nyúzott volt, szemei fáradtak a monitor folytonos bámulásától.
Mielőtt megszólalhattam volna a mellettem ülő sötét hajú srác felkelt a kanapéról, hogy kezet fogjon anyámmal és egyúttal neki is bemutatkozzon.
- Elnézést a zavarásért, a nevem Taylor Bloodrage. A szomszédban lakom, édesanyám küldött át, hogy üdvözöljem önöket az ő nevében is. Természetesen nem érkeztem üres kézzel, hoztam egy kis sütit, frissen a sütőből.
Anya vetett rám egy szúrós pillantást, mellyel egyértelműen azt üzente: miért kell minden jöttmentet beengedned, amikor még magunk sem ismerjük a környéket?!
Én csak bocsánatkérően néztem rá, majd számhoz emeltem a poharam, és belekortyoltam. Az ásványvíz szénsavas buborékai szúrták a torkom, ahogy nyeltem.
- Hát, örülök, hogy megismerhetlek. Én Cassi anyukája vagyok, Mrs. Willow.
Magamban mosolyogva néztem, ahogyan kezet fognak, majd anya vett a sütiből és ment is vissza a dolgozószobájába.
- Kedves anyukád van. – nézett mélyen örvénylő, barna szemeivel rám Taylor, s maga is vett a sütiből.
- Köszi, csak bár ne lenne annyira munkamániás!
Hát kimondtam, végre! De legszívesebben azonnal visszaszívtam volna a meggondolatlan, ugyanakkor őszinte szavakat. Szégyenemben lesütöttem a szemeimet, ám a fiú nem úgy reagált, ahogy számítottam rá.
- Megértem, az én apám is ilyen.
Kérdőn pillantottam föl, s egy pillanatra úgy éreztem, mintha vibrálna a levegő a szobában. Nem értettem. De aztán az egész legalább olyan gyorsan elmúlt, mint ahogy keletkezett.
Még vagy egy jó órát beszélgettünk, majd kikísértem Taylort és felvonultam aludni.
Ekkor kezdődött minden.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése