Haunting: 10. fejezet

Hajnal felé járt már, amikor egy hatalmas csattanásra ébredtem. A szobám ajtaja és ablaka egyszerre vágódott ki és be, s a vakolat is aláhullott a mennyezetről. Dobogó szívvel ültem fel az ágyamban, egész testemben remegtem a hidegtől, akár a nyárfalevél. Percekig némán ültem és csak meredten belebámultam a szoba sötétjébe. Ekkor azonban valami egyenesen nekem repült. Csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm a frontális ütközést az alacsonyan szálló olvasólámpával, mely eddig az íróasztalomon állt. Az ajtóban hirtelen elfordult a zár – pedig nem volt benne kulcs –, a kattanás hallatán villámgyorsan az ajtóhoz ugrottam. Rázogathattam a kilincset, az ajtó már zárva volt és nem engedett. Elkeseredetten csúsztam le a tömör fa mellett. Aztán felkeltem és elbotorkáltam a villanykapcsolóhoz, amint lenyomtam megnyugtató, sárgás fény áradt szét a szobában.  Ekkor megpillantottam az éjjeliszekrényemen egy hullámcsatot, érte mentem, majd nekiestem vele a zárnak. Vagy öt percig küszködtem, mire a zár kattant egyet és az ajtó végre kinyílt. Szó szerint kiestem rajta. Miután feltápászkodtam elindultam a sötét folyosón. Bár percekkel ezelőtt megpróbáltam felkapcsolni a villanyt, a körte egyszerűen kiégett. Esetlenül bukdácsolva jutottam el a lépcsőhöz, majd újra próbálkoztam a villannyal, de semmi. Valahogy sikerült lebotorkálnom a kínkeservesen nyekergő fokokon, mindeközben úgy éreztem, hogy valaki figyel. Karjaimat magam elé tartva csoszogtam a földszinti folyosón, akár egy zombi. Valahogy sikerült kitapogatnom a falon egy kapcsolót és lenyomtam. Ezúttal gyér, sárga fény kezdett pislákolni az izzóban. Most, hogy volt némi fény látni véltem a leheletemet a levegőben. Fázósan húztam össze magamon a pulcsimat. Eszem ágában sem volt pizsamában aludni, hiszen a hőmérséklet folyamatosan csökkent az egész házban, ahogyan most is. Ahogy haladtam egyik szobából a másikba, úgy lett egyre hűvösebb. Először a konyhába mentem, hogy csillapítsam a szomjúságomat. Szerencsémre itt is volt villany. Felkapcsoltam, majd egy pohárral a mosogatóhoz léptem. Oda sem figyelve nyitottam meg a csapot, miközben alá tartottam a poharat. Eleinte friss víz folyt a csőből, de aztán csökkent a nyomás, míg a víz el nem apadt. Türelmetlenül ütöttem rá szabad kezemmel a csapra, mire a víz erőtlenül csordogálni kezdett. Megkönnyebbülten tartottam alá továbbra is a poharat, hirtelen azonban az iható folyadék vörössé vált.

 

 

 

 Meglepetten ugrottam egyet, s azonnal elrántottam a poharat a csap alól. Hitetlenkedve néztem az egyenletesen csordogáló vért, amely egyenesen a csapból jött. Váratlanul egy ajtó nagyot csattant a folyosón, talán a dolgozószobáé. A dörej hallatán összerezzentem és kiejtettem a poharat a kezemből, mely azonnal darabjaira tört. A szilánkok a szélrózsa minden irányába szóródtak szét a padlón. S ebben a pillanatban a csap életre kelt; a fej egyszerűen kiszabadult a csőből és hatalmas kígyóként vonaglott. Még mindig vér jött belőle, s velem együtt minden csupa vérfolt lett. Undorodva köptem ki a számból a sós löttyöt, majd megpróbáltam hátrálni, hogy kikerüljek a sugarából. Persze, hogy nem sikerült, ugyanis elcsúsztam a véráztatta szilánkokon és elterültem a mocskos padlón, sikerült egyenesen beletenyerelnem a pohár maradványaiba. Felszisszentem az éles fájdalomtól, s éppen azon voltam, hogy feltápászkodjak a földről, amikor a fejem fölött nagyot durrant valami és minden elsötétült. Kellett néhány perc, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez, mindeközben elcsigázottan nyugtáztam, hogy az égő végleg felmondta a szolgálatot.  Kissé csúszkálva ugyan, de sikerült felkelnem a padlóról, ám ez sem ment valami könnyen, mivel alig láttam és még legalább egyszer sikerült belenyúlnom az üvegszilánkokba.
Alighogy felálltam valami egyenesen felém repült, de még mielőtt elért volna, nagyot koppant a földön. A fémes csengésből csak arra tudtam gondolni, hogy egy kés landolhatott alig pár centire tőlem. Nem láttam értelmét tovább a konyhában, vagy akár az épületben maradni, hiszen egyértelmű volt, hogy a ház megint ellenem fordult és ezúttal komolyan végezni akar velem.
Nagyban csúszkálva és a félhomályban botorkálva jutottam el a küszöbig, melyet úgy ugrottam át, mintha az életem függött volna tőle – s valóban így volt.

Levegőért kapkodva kopogtattam be a szomszéd ajtaján, azt sem tudtam, hogy melyik háznál járok, mégis óriási kő esett le a szívemről, amikor Taylor nyitott ajtót.
– Mi a baj, Cassi?
A fiú hangja nyugodt volt, de sötét szemei aggodalmasan csillogtak.
Én meg ki tudja miért, de hadarni kezdtem. – A ház… megint meg… megtámadott és ezúttal biztosra… akar menni… meg fog ölni… nem bírom tovább… !
Taylor intően felemelte az egyik ujját, mire elhallgattam.
– Nyugodj meg, és mond el kicsit lassabban, kérlek!
Vettem egy mély levegőt, majd immár sokkal lassabban megismételtem azt, amit az előbb úgy elhadartam. – A ház rám támadt, ahogyan korábban rád. Úgy érzem, veszélyben vagyok, meg akar ölni és ezúttal biztosra akar menni a dologban. Arra ébredtem, hogy a szobám ajtaja és ablaka csattan egy hatalmasat, aztán lementem a konyhába és ott megtámadott. Először vér jött a csapból víz helyet, utána elment a villany – de eddig se nagyon volt –, és az egyik konyhakés majdnem belém állt. A drága Feliciád ki akar nyírni engem, de én most sem akarok meghátrálni előle és szeretném, ha segítenél véget vetni ennek az egésznek, benne vagy?
Taylor percekig elgondolkodva állt az ajtóban, majd bólintott. Nagyon nem volt más választása, akármekkora őrültségbe is ment most bele, hiszen mindenképpen visszamentem volna a tóparti házba.