Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 11. fejezet

Miután átléptük a kertkaput, az hatalmas csattanással vágódott be mögöttünk – pedig szélcsend volt.
Az első, ami szemet szúrt nekem az az egyébként is sötét talajon kirajzolódó vérfoltok voltak. Nem igazán akartam hinni a szememnek, de a véres lábnyomok egyenesen a ház és a stég közötti ösvény irányába vezettek, mintha a tulajdonosa csak most hagyta volna őket.
- Nézd! – ragadtam karon a fiút és a nyomok felé fordítottam őt. Taylor hitetlenkedve nézte a friss nyomokat. – Kövessük! – indultam el utánuk, s magammal rántottam a fiút is, aki ellenkezés nélkül követett.
- Merre menjünk előbb? – néztem fel a szemeibe, melyek olyannyira sötétek voltak, hogy semmit sem tudtam kiolvasni belőlük. Mivel Taylor nem válaszolt, döntöttem én helyette és ráléptem a stég első deszkáira, melyek oly keservesen nyekeregtek, mintha ölték volna őket. Pár bizonytalan lépést követően kiértünk a stég végére, s ott földbe gyökerezett a lábunk. Ámulva néztem a simává lett víztükröt, melyen egy üzenet állt számunkra.
„Takarodjatok innen, különben megfizettek mindenért, amit Taylor valaha elkövetett!”
A víz felszínén vibráló vér egyértelműen rajzolta ki a betűket és alkotta meg a szavakat. Akarva-akaratlanul is vetettem egy óvatos pillantást Taylor arcára, szegény fiú olyan sápadt volt, akár egy hulla, szemei pedig sötétebbek még a legsötétebb éjszakánál is. Felém lévő keze hirtelen ökölbe szorult a dühtől, talán tanulmányoztam volna tovább is őt, de ekkor felém fordult és én elrettentem tőle. A félelem hirtelen jeges kézként szorította meg a torkomat, a tüdőmbe lejutó levegő kegyetlenül égette a belsőm. Taylor éjsötét szemei annyira kifürkészhetetlenek voltak, hogy még csak tippem sem volt arról, hogy mi járhat a fejében, pedig eddig azt hittem, hogy kiismerem már őt. Önkéntelenül is hátráltam néhány lépést, de az utolsót elvétettem és, ha ő nem kap utánam nagy valószínűséggel megint megfürödtem volna a tóban.
- Köszi. – hálálkodtam miután visszanyertem az egyensúlyomat.
- Gyere, menjünk innen! – ezúttal a fiú ragadott karon és rángatott magával le a stégről a kapu felé.
- Nem, én nem megyek veled, nem ezért hívtalak át! – ellenkeztem és megtorpantam, mire ő is kénytelen volt megállni. Taylor felém fordult és a szemei most még rosszabbul néztek ki, mint eddig, már vérben úsztak és a szeme körül is tisztán kirajzolódtak az erek.
- Mi… Mi történik veled? – kérdeztem, s igyekeztem minél távolabb állni tőle, hogy ha kell, menekülhessek. A fiú zavartan nézett rám, mire hozzátettem. – A szemed. Egyfolytában változik.
Taylor erre pislogott néhányat, majd egyik kezével megdörzsölte a szemeit, de nem történt semmi. Tekintete továbbra is vérben forgott, ahogy eddig, pupillája pedig eltűnni látszott a vöröses színben.
- Ez? Semmiség. Biztos, hogy be akarsz menni?
- Igen – jelentettem ki olyan határozottan, amennyire csak tudtam és már fordultam is sarkon, hogy céltudatos léptekkel felmenjek a házhoz. Ám Taylor megelőzött és talán épp időben, hiszen már majdhogynem elértem a verandát, amikor a tetőről megindultak a cserepek. Nem sok kellett hozzá, hogy alájuk sétáljak és így agyon üthessenek. A szomszéd fiú ma már másodszor mentette meg az életem.
- Ha így folytatod az otthonos házatok nagyon hamar végezni fog veled.
Nyeltem egyet, s kissé remegve néztem, ahogy aláhullik a háztető cserepeinek vagy fele. De utána már mentem is tovább, mintha mi sem történt volna. Gond nélkül eljutottunk az ajtóig, mely hívogatóan tárult ki előttünk, majd vészjóslóan nyikorogva csukódott be utánunk.
- Merre akarsz menni? – kérdezte Taylor, miközben a sötét szobákat pásztázta. A tekintete megint változott, most inkább borostyánszínűnek tetszett a félhomályban, mint vérvörösnek.
Hogy lehet ez? – tettem fel magamnak a kérdést, de aztán ezt is betudtam a vérfarkas létnek, már ha igaz, amit a fiú korábban mondott.
- Van egy hely a házban, ahol még sosem jártam, de azt hiszem itt a legmegfelelőbb alkalom rá, hogy felfedezzem. Jössz?
Taylor nem szólt semmit, csak engedelmesen megindult utánam. Végigmentünk a folyosón, elhaladva a dolgozószoba mellett, míg el nem értük a folyosó végén található ajtót. Szó szerint beleütköztünk a nehéz tölgyfaajtóba, mely teljesen beleolvadt a korom sötétbe, amúgy meg beleolvadt a fal színébe és talán eddig ezért nem vettem észre, csak a ház alaprajzából tudtam róla, hogy van még egy szoba a házban.
Megpróbáltam lenyomni a kilincset, de nem ment, mintha ki lett volna támasztva a túloldalt egy székkel, vagy ilyesmi. Végül Taylor nyitotta ki az ajtót és mindketten betódultunk rajta. Odabent ezerszer sötétebb volt, mint a ház bármely részében, így hát semmit se láttam, arról viszont fogalmam sem volt, hogy a fiú mit lát, elvégre a farkasoknak jobb a látása az emberénél. 
- Várj, hozok egy zseblámpát!
Alig egy perc alatt megjártam a folyosót, s belépve a szobába felkattintottam a lámpát. A zseblámpa erős fénye nagy sávban terjedt szét, megtörve a sötétséget. Végigpásztáztam vele a helyiséget és gyorsan felmértem a terepet. A piros falakon hatalmas tükrök díszelegtek, olyan volt, mintha egy tükörszobába léptünk volna be. A padlót diószínű parketta borította, hogy őszinte legyek, nem erre számítottam. Csalódottan pillantottam Taylor arcára, szemszíne most valahol a borostyán és a barna között tetszelgett.
Egyszer csak becsapódott a szoba ajtaja, s ijedtemben elejtettem a zseblámpát, mely amint földet ért kialudt. A sötétben tapogatózva próbáltam megkeresni, miközben magamban szitkozódtam.
- Taylor, nem tudod véletlen, hogy hova esett a zseblámpa?
D a fiú nem válaszolt, csak meredten állt a szoba közepén, akár egy szobor. Furcsálltam, hogy még ilyen sötétben is ki tudom venni az alakja körvonalait, ott állt az egyik tükör előtt, alig pár méterre tőlem.
- Taylor! – kiáltottam rá, de semmi reakció. Éppen elindultam felé, amikor sikerült belerúgnom a keresett tárgyba, a zseblámpa nagyot koppant a szoba másik végében. Nagyot sóhajtva mentem utána, de nem találtam meg. Amikor az egyik tükör elé értem egy árnyalakot véltem látni a túlsó fal mentén, majd a kép a tükörben megváltozott. Az üvegen vércseppek kezdetek lefelé csordogálni, mint az esőcseppek az ablakon. A vércseppek egyre sűrűbbek lettek, míg az üveglapon ki nem rajzolódott egy arc, egy talán velem egykorú lány arca. Felícia egyszerűen gyönyörű volt, egy pillanatig megirigyeltem szép, hosszú haját és finom vonású arcát. Hogy a haja, vagy a szeme milyen színű lehetett valójában el sem tudtam képzelni, hiszen a vérvörös árnyalatok nem éppen színesítették a portrét.
- Ő az – szólalt meg a fiú – Felícia.
Tehát jól gondoltam, fordultam hátra, mert azt hittem, hogy Taylor mögöttem áll, de ő még mindig a szoba másik felében tartózkodott. Ekkor vettem észre, hogy az összes tükörből Taylor unokahúga néz le ránk. Hirtelen a folyosón becsapódott egy ajtó, akkorát dörrent, hogy beleremegett a ház. S alig pár másodperccel később a szobában hatalmas csörömpölés támadt. Az összes tükör leesett a falakról és darabjaira tört a kemény padlón. Fájdalmasan felsikoltottam, ugyanis az a tükör, ami előtt eddig álltam egyenesen rám zuhant. Szilánkjai mélyen belém fúródtak, a fájdalom kegyetlenül átjárta minden porcikámat.
- Jól vagy?
Taylor hangja csak tompán jutott el hozzám, mert már félájultan hevertem a földön, a vérem pedig vagy ezernyi sebből szivárgott. Tisztában voltam vele, hogy ha nem kapok sürgősen orvosi ellátást hamarosan elvérzek.
- Hát azt nem éppen mondanám – kíséreltem meg felülni, de minden mozdulat iszonyatosan fájt. – Azt hiszem a ház nyert.
- Megsérültél?
- Igen – suttogtam, s ekkor már a fiú is ott kuporgott mellettem. Óvatosan próbált megmozdítani, de mivel üvölteni kezdtem a fájdalomtól – bármennyire is óvatosan ért hozzám – abbahagyta a kísérletezést. Taylor egyszer csak hátraugrott és a kezeit kezdte szemlélni, melyekre az én vérem tapadt.
- El kell tűnnöd innen, érted? Most, azonnal! – a fiú hangja vészjóslóan csengett – Vissza se nézz, csak fuss! Hallod? Rohanj, és ne néz hátra!
De én csak értetlenül néztem rá és maradtam ott, ahol voltam. Ugyan, miért kéne futnom ilyen állapotban? – alighogy feltettem magamnak ezt a kérdést, meg is kaptam rá a választ. Taylor összeesett és a következő pillanatban már hétrét görnyedve a fájdalomtól őrjöngött a szoba közepén. Borzalmas volt hallani, hogyan törik el minden egyes csontja újra, meg újra.
- Menj már, fuss! – ordította, s én végre megértettem.
Amint sikerült felkászálódnom a padlóról és átverekednem magam a szilánkokon, kiugrottam az ajtón és futásnak eredtem. Úgy rohantam, mintha az életem függne tőle és, ha jobban belegondolok, így is volt. Nagyon úgy tűnt, hogy a szomszéd fiú nem tudja többé türtőztetni magát, és ezennel végleg elszabadult a pokol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése