Haunting: 2. fejezet

Csodaszép napsütéses reggelre ébredtem. Odakint minden aranyszínben úszott, az őszi táj egyszerűen lenyűgöző volt. Legszívesebben most azonnal kimentem volna, hogy közelebbről is megcsodálhassam a színkavalkádot. Így hát sietve kaptam magamra egy pólót és egy farmert, egy gyors mozdulattal végighúztam a fésűt szőke, vállig érő szénaboglyámon. A még alvó házzal mit sem törődve átrobogtam a fürdőszobába, arcomba lötyköltem némi vizet, s már óvakodtam is le a lépcsőn. A konyha felé tartva élénk pötyögést hallottam anya dolgozószobájából. Egy pillanatra csodálkozva húztam fel a szemöldököm: vajon lefeküdt egyáltalán aludni, vagy egész éjjel szüntelenül gépelt?
Egy mély sóhaj kíséretében léptem be a konyhába. Miután leemeltem egy poharat a szárítóról és megtöltöttem narancslével, kitekintettem az ablakon, innen egyenesen a tóra láttam. A nap most pont fölötte sütött, fénye megcsillant a víztükrön.
Azt követően, hogy magamra kaptam egy vastag, kötött pulóvert, kimentem. Így utólag már bánom, hogy felkeltem aznap.
Az ajtó halkan csukódott be utánam, a zár csendesen kattant egyet, s mire feleszméltem, már ki voltam zárva az otthonomból. Mi a szösz? Vacakoltam mind hiába a kilinccsel, az ajtó meg sem moccant.
– Anya! Te szórakozol? – kiáltottam, de semmi reakció. Miért is gondoltam, hogy meghallja a segélykérésemet? Persze, hogy a billentyűk hangján kívül semmit sem hall!
Még egyszer megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az szilárdan állt a helyén. Mindeközben valami a ház másik részében nagyot csattant, talán egy ablak. Hangja hallatán összerezzentem, ezt követően minden néma csöndbe borult. Csüggedten fordultam el az ajtótól, s szembenéztem a varázslatos tájjal. Minden csupa szín és élet volt, a fák között vadul játszadozó szél kénye-kedvére borzolta a tájat és az én idegeimet. Fázósan fontam keresztbe mellkasomon karjaimat, s úgy néztem a háborítatlan, s kissé talán túl csendes vidéket. 

 

 

 

A tó körülbelül húsz méterre kéklett tőlem, bizalmasan ölelte körül a nádas, a nap pedig még mindig fölötte ragyogott. Meleg sugarai finoman cirógatták meg az arcomat. Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy úgy élvezhessem a kései napsütést. Ám ekkor rám csöppent valami, majd megint. Nem eshet az eső, hiszen tető alatt állok!
Egy újabb csepp. Erre már kinyitottam a szemem és a lábam elé meredtem. Egy kisebb tócsa feketedett előttem a padlón, illetve a cipőm orrán. Kíváncsian hajoltam le, hogy közelebbről is megnézhessem mi az. A ragacsos folyadék a vörös minden árnyalatában pompázott, beterítve az egész ujjbegyemet. Vér – döbbentem rá, s már éppen sikoltottam volna, ám ekkor a kíváncsiság belém fojtotta a levegőt.  A torkom elszorult egy pillanatra, s a tüdőm maga lett az üresség, de aztán újra tudtam lélegezni. Előrébb léptem egyet, de már nem esett rám semmi. Akármi is történt az előbb, pár perccel később csupán érzéki csalódásnak tűnt, legalábbis ezt próbáltam elhitetni magamnak. Nemtörődöm módon indultam meg a stég irányába, egy hosszú, köves ösvény vezetett oda. Kőről kőre ugrálva tettem meg az utat, a nádast kémlelve. Azt reméltem, hogy meglátok valamit a sás között, de a partot már-már némának is nevezhettem volna, hiszen a békák kuruttyolásán kívül semmit sem lehetett hallani. Amint ráléptem a stégre, az egyik deszka nagyot reccsent a lábam alatt. Bár nem tört ketté, én mégis ijedten ugrottam odébb.
Ha nem lenne biztonságos a szüleim biztosan nem vették volna meg, tűnődtem magamban, majd léptem egyet előre. Óvatosan, lécről lécre lépve tettem meg az elkövetkezendő három métert, míg ki nem jutottam a stég végére. Az erősnek tűnő faszerkezet mindvégig nyikorgott és még mozgott is alattam. Egyáltalán nem éreztem biztonságban magam, de a táj szépsége feledtette velem meggondolatlanságomat. A móló végén álltam és a fodrozódó vizet néztem, amint az aranyló napsugarak meg-megcsillantak rajta. A békés környék egyszerűen lélegzetelállító volt. Most először gondoltam nem haraggal anya döntésére. Észre sem vettem, de hamarosan mély elmélkedésbe estem, olyannyira, hogy az élő nádas hangjai mindinkább tompultak körülöttem. Már azt sem igazán láttam, hogy a vízszint hogyan emelkedik, egyre magasabban nyaldosva a stég lábát, ekkor viszont valaki nagyot taszított rajtam, s előre buktam. Meglepett sikoly hagyta el a szám, mielőtt mély levegőt vettem volna, aztán pillanatok alatt elmerültem. Mivel jól tudok úszni úgy gondoltam könnyű lesz kijutnom a partra, de valami különös erő megnehezítette a dolgom. Hiába kapálóztam, próbáltam a felszínre törni, egy embertelen erő egyfolytában lenyomott a víz alá és nem engedte, hogy levegőhöz jussak. Jézusom, valaki meg akar ölni! – kiáltott fel lelkem mélyén egy hisztérikus hang, minden bizonnyal a lelkiismeretem. Éreztem, amint az erős kezek küszködve próbáltak lenyomni, s, hogy fáradok, akár csak támadóm. Nem bírtam tovább levegő nélkül, résnyire nyitottam az ajkam, mire buborékok áramlottak fölfelé és teli ment a szám vízzel. Ellenfelem biztosan meglátta a buborékokat a felszínen, mert újult erővel igyekezett a víz alatt tartani. Hát így fogom végezni? - kérdeztem magamtól, ám valami azt súgta, hogy nem. Még megmenekülhetek, reménykedtem és küzdöttem tovább.  De nem nyerhettem meg a csatát, a jeges víz elgyengítette izmaimat, nem voltam képes tovább kapálózni. Percek alatt átfagytam, megbénított a rémület, s úgy kezdtem alámerülni, akár egy kő. Olyan volt, mintha a jéghideg víz kitartóan húzott volna lefelé magával, már nem is éreztem azt a különös erőt, ami eddig a felszín alatt tartott. Elvesztettem az eszméletem.

Mikor magamhoz tértem a stégen feküdtem, vizes ruhámban vacogva. Bár arról fogalmam sem volt, hogy ki húzott ki a vízből, ettől függetlenül mélységes hálát éreztem iránta.
Miután meggyőződtem róla, hogy kutya bajom, felkászálódtam. Fázva, kis lépésekben vagy húsz perc alatt sikerült feljutnom a házhoz. Mikor odaértem akarva-akaratlanul is lepillantottam a veranda padlójára, de a vérnek már nyoma sem volt.