Haunting: 3. fejezet

A következő reggel egy hatalmas ajtócsapódásra riadtam, melyet egy még nagyobb követett. Az azt követőbe pedig a ház is beleremegett. A szüntelen ajtócsapódások nem egy helyről jöttek, a legutolsó például a közvetlen közelemben csapódott be. Ez csakis a fürdő lehetett, tűnődtem magamban, s a plafonra szegeztem a tekintetem.
– Cassandra, ne csapkodd az ajtókat!
Anya hangja fáradt és ingerült volt, holott egy ujjal sem nyúltam az ajtókhoz. Másrészről pedig mindig akkor szólított Cassandrának, ha mérges volt rám, vagy ha ki akart oktatni.
– De hát nem én voltam! – kiáltottam utána fölöslegesen, mert már nem hallotta, ugyanis rég lement a lépcsőn. Kelletlenül kászálódtam ki a kényelmes ágyból, tudván, hogy aludni már úgysem fogok.
Vacogva, mezítelen talppal, az álom maradékának homályától alig látva vánszorogtam le a konyhába. Odalent minden a megszokottan zajlott, kivéve egy dolgot: apa is itthon volt. Csodálkozva torpantam meg a nappali előtt. Úgy tűnt nem csak én alszom mostanában rosszul. Édesapám a kanapén ült, tenyerébe hajtott fejjel és valamit motyogott az orra alatt. Nem igazán értettem a szavait, csupán annyit tudtam kivenni, hogy: „… biztosan a huzat volt.”
Igen, az ajtócsapkodás, csakis a huzat lehetett az! Nem akartam arra a másik lehetőségre gondolni, ami egyre inkább befészkelte magát a tudatomba.

***

Még aznap délután nem várt vendég érkezett hozzánk, Taylor. Természetesen anya nem ért rá, mint általában, s már apa sem volt itthon, szóval nekem kellett szórakoztatnom a vendéget.
– Szia, gyere be! – tessékeltem be a fiút, de ő habozott, mielőtt át lépte volna a küszöböt. S amint megtette ezt a lépést, mintha megváltozott volna a ház. Váratlanul lehűlt a levegő, ahogy átmentünk egyik helyiségből a másikba, úgy csökkent a hőmérséklet. Teljesen értetlenül álltam a kialakult helyzet előtt, mindenesetre megjegyeztem, de nem szóltam semmit. Taylor arca így is elég komolynak tűnt, mélybarna szemei titokzatosan ragyogtak, ajka halvány mosolyra húzódott.
– Foglalj helyet! – mutattam a kanapéra – Hozhatok valamit inni?
– Köszönöm, de nem kérek semmit. – ült le a kényelmes bútordarabra, s arcán egy pillanatra aggodalom suhant át.  – Beszélnünk kell!
– Miről? – telepedtem le a kanapé melletti fotelbe, hogy szemben lehessek vele.
Taylor hosszú ideig csak hallgatott, s mikor megszólalt görcsbe rándult a gyomrom.
– Egy hete laktok itt, ugye?
Bólintottam.

– És tapasztaltatok furcsa dolgokat?
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért csak némán néztem őt. Tartottam tőle, hogyha bármit mondok, abból bajom lehet, de mint hamar kiderült: tévedtem.
– Ezek szerint semmi sem történt? – nézett áthatóan a szemembe és én úgy éreztem, hogy egyenesen a lelkembe lát. – Nyugodtan elmondhatod! –biztatott.
Egy részem persze elmondott volna neki mindent, de a másik sokkalta erősebbnek bizonyult nála, így hát hallgattam. Persze szívesen meséltem volna az ajtócsapkodó szellemünkről, a terasz palájáról csöpögő vérről, vagy arról, ami bele akart fojtani a vízbe, de ugyan! Ki hinné el?
– Nem, semmi sem történt és úgy van, ahogy mondom. Varázslatos itt, egyszerűen imádom. Voltam kint a tónál is – folytattam – nagyon szép hely.
Az kétségtelen, hogy varázslatos – tetem még hozzá gondolatban –, de akkor már inkább átkozott.
Talán a következő pillanatban azért is történt, ami történt, hogy cáfolja az állításomat, s igazolja azt, amit csak magamnak mertem bevallani. 

 

 

Hirtelen feltámadt a szél, mintha huzat lenne, azonban egyetlen ablak sem volt nyitva.  A hirtelenjében jött szellő belelapozott az asztalon heverő újságokba, majd a falhoz vágta őket. Mi csak döbbenten néztük hogyan repültek keresztül a szobán, míg nagy csattanást követően a földre hulltak. Aztán riadtan meredtünk a sarokban álló asztalkára, amin eddig anya kedvenc vázája díszelgett. Most viszont a kék, finoman megmunkált darab egyenesen felénk repült, pontosabban Taylor felé. Szegény srác csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani az útból. A váza azonnal összetört, szilánkjai beborították a kanapét és a padlót.
– Mi… Mi volt ez? – suttogta a fiú, s most láttam először igazi félelmet a szemében. A kifürkészhetetlen mélybarna szempár ezúttal betekintést engedett Taylor lelkébe. De mindez csupán pár másodpercig tartott, ez pedig nem volt elég ahhoz, hogy azt mondhassam: ismerem őt.
– Nem tudom. – ugrottam fel a fotelből, hogy összetakaríthassam az üvegszilánkokat, mielőtt anya rájönne a dologra. Persze tisztában voltam vele, hogy ezt nem fogom megúszni, de időt még nyerhetek. Taylor segített összetakarítani, így percek alatt eltüntettük a nyomokat. Azon viszont csodálkoztam, hogy anya nem hallotta a csörömpölést, amikor a falnak csapódott szeretett vázája.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyek – szabadkozott a fiú, s már indult is az előszoba irányba. Magamban keseregve, az illemnek megfelelően, kikísértem a vendéget. Valamiért nem igazán reméltem, hogy még visszajön, elvégre „rátámadt” a ház. Viszont abban már biztos voltam, hogy akármi is történik itt, az mind hozzá köthető. S azt követően, hogy Taylor távozott minden még rosszabbra fordult.