Haunting: 4. fejezet

Az elkövetkezendő éjjel alig aludtam, minden apró neszre felriadtam. Óráról-órára erősödött bennem a gyanú, miszerint a ház él.
Egyszer csak nem bírtam tovább és kinyitottam a szemem. Tekintetem azonnal a plafonra esett, az ablak mentén árnyak derengtek. Még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, mert az árnyékok leginkább felém nyúló, karmokra emlékeztettek. S akkor hallottam meg azt a furcsa zajt: nyikorgás. Nem értettem, de aztán csak leesett – a szél az ablakom előtti kopaszon meredező fával szórakozott, annak ágai karcolták az ablakot, illetve azok a csontszerű gallyak árnya vetült rá a plafonra. Hogy őszinte legyek, nagy kő esett le a szívemről, de aztán máris óriási gombóc nőtt a torkomban.
A fejem fölött megnyikordult valami, vagy csak a képzeletem játszik velem? Percek múlva egyértelmű választ kaptam a kérdésemre. Újabb reccsenés és nyikorgás, majd még egy, mintha járkált volna odafent valaki. Persze tudtam, hogy van padlásunk, de azt nem, hogy hol van a feljáró és azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy épeszű ember felmenjen oda az éjszaka közepén. Most mégis úgy tűnt, hogy ez lehetséges. De mielőtt tovább tűnődhettem volna, egy hangos csattanás véget vetett egyre bizarrabb gondolataimnak.  Ahogy meghallottam a következőt és egyúttal még nagyobbat, dobogó szívvel ültem fel az ágyamban. Mi volt ez?
Még egy csattanás. Az ajtócsapódások először a földszint felől jöttek, most viszont már egészen közelről hallottam, mintha sorra vágták volna be az ajtókat az egész házban.
Nem bírtam tovább ücsörögni az ágyamban és úgy tenni, mintha semmi sem történne. Így hát kimásztam a takaró alól és az ajtóhoz mentem, éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor az kivágódott előttem. Döbbenten hőköltem vissza, ugyanis a küszöbön egy gomolygó, holt fehér alak állt. Ijedten néztem farkasszemet az előttem álló lánnyal, talán egyidős lehetett velem, de még mielőtt jobban is megnézhettem volna, a szellem eltűnt. Csodálkozva néztem utána, miközben elnéztem a szüleim szobája felé, de ők semmit sem vettek észre a történtekből. Fáradtan sétáltam vissza az ágyhoz, hogy nyugovóra térhessek végre, azonban sokáig nem jött álom a szememre.

***

Másnap reggel folytatódtak a rémálmok, amik már az éjszaka folyamán megzavarták a nyugalmamat. Most olyan volt, mintha ébren álmodnék.
Ahogy kiléptem a verandára, tekintetem egyből a padlón éktelenkedő furcsa foltokra esett. Nagyokat pislogva álltam az ajtóban és a földet néztem, csak pár hosszú másodpercet követően sikerült rájönnöm, hogy mi is van ott. Ezúttal véres lábnyomok voltak és a stég irányába vezettek. Igen, emberi lábnyomok! Csak álmodom, igyekeztem bebeszélni magamnak, közben leléptem a teraszról, s követni kezdtem a vérfoltokat. Úgy mentem akár egy alvajáró, még Taylort sem vettem észre, pedig mellette is elhaladtam útközben. Szegény fiú értetlenül nézett utánam.
– Hé, Cassi! Várj! Hova mész? – kiáltotta, de én meg sem hallottam, csak mentem. Céltudatos lépteim gyorsan elvittek a stéghez. Mikor ráléptem a tákolmányra, csak tompán hallottam a híd kínkeserves nyekergését lépteim alatt. A véres lábnyomok továbbra is vezettek, ott vöröslöttek minden egyes deszkán. Egészen a stég végéig mentem, majd leültem és belerévedtem a tájba. A tópart túloldala beleveszett a reggeli ködbe, ahogyan a közeli kis erdő is. Egyszer csak arra riadtam, hogy a „talaj” meginog alattam. A stabilnak nem éppen mondható faszerkezet vészesen mozgott és nyekergett, pedig szélcsend volt. Váratlanul egy kéz szorítását éreztem a vállamon. A hirtelen érintéstől összerezzentem és egy pillanatig azt hittem, hogy a kísértet jött vissza értem. 

 

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – kért bocsánatot az ismerős hang, majd letelepedett mellém.
– Hogy, hogy visszajöttél azok után? – sandítottam a mellettem lévő sötét hajú fiúra.
– Amúgy is visszajöttem volna, nem ijedek meg egy háztól!
Eltökélt arcát és harcias tekintetét látva elnevettem magam, mire ő is elmosolyodott.
– Na, és elárulod végre, hogy miért olyan különleges ez a ház? Azon kívül, hogy „él”– faggattam.
Alighogy ezeket a szavakat kimondtam óriási csattanást hallottam a ház felől. Riadt szemekkel fordultam az irányába, de nem keltem fel, hogy megnézzem mi történt, már így is tudtam: csupán becsapódott egy ajtó.
– Történt még valami miután elmentem? – kérdéssel felelt a kérdésemre, nem éppen a legjobb válasz.
– Igen, történt. De nem fogod elhinni, ez annyira hihetetlen!
Taylor hirtelen felém fordult, tekintete megértő volt – Én hiszek neked – mondta –, hiszen velem is lehetetlen dolgok történtek.
Ezen felbátorodva megeredt a nyelvem és mindent elmeséltem. Kezdve az ajtócsapódásoktól, az engem meglátogató szellemen át, a véres lábnyomokig, amik egyenesen ide vezettek.
A fiú tekintete komoly volt, egyáltalán nem nézett bolondnak. 
– Azt mondod, a szüleid mindebből semmit sem vesznek észre?
– Bizony, kivéve az ajtócsapódásokat és anya rendszerint azt hiszi, hogy én vágom be az ajtókat unalmamban. Hogy őszinte legyek, ennél sokkal jobb hobbit találnék magamnak, ha annyira unatkoznék.
Taylor felnevetett – újra szívből nevetett –, s kivillantak hófehér fogai. Én pedig vele nevettem, mintha nem is egy kísértettanya kellős közepén ücsörögtünk volna.