Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 6. fejezet

Reggel meglepetten torpantam meg a nappali ajtajában. Amint megláttam a kanapén alvó fiút még az álom legkisebb morzsája is elszállt a pilláimról. Kelletlenül emlékeztem vissza a tegnapi napra, pedig már majdnem sikerült bebeszélnem magamnak, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és semmi több. Nos, a bizonyíték egyértelműen alátámasztotta ennek ellentétét.
 Elgondolkodva néztem végig a szobán, a könyvespolc masszívan állt a helyén, a könyvek rendezetten sorakoztak rajta. Egyszerűen semmi nyoma sem volt a múlt éjszakának.
Kimentem a stégre, hogy gondolkozhassak egy kicsit. Az őszi szél vadul borzolta a kopaszodó fákat, a táj egyre inkább kezdett átfordulni a télbe. Most biztosan azon gondolkozol, hogy így az ősz kellős közepén miért nem koptatom inkább az iskolapadot. Nos, azért nem, mert amióta elköltöztünk magántanuló lettem, de a tanáromnak még se híre, se hamva. S én megértem, elvégre ki a bánat jönne egy kísértettanyára (rajtunk kívül)?
A tájon vadul keresztül futó szél keservesen sírta el nekem minden bánatát. Ám én nem hallgattam meg, mert a saját és nagyon is zavaros gondolataimmal voltam elfoglalva, s talán ezért sem vettem észre a mellettem kirajzolódó véres lábnyomokat a nyikorgó deszkákon.
Hogy történhet mindez? Egy ház hogyan támadhat rá egy emberre? És Taylor minek köszönhetően gyógyulhatott meg olyan gyorsan? – ilyesféle kérdések cikáztak össze-vissza a fejemben. Minden olyan lehetetlennek tűnt, sőt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy mindez egyszer velem fog megtörténni, valószínűleg egy szavát sem hittem volna el és mindenképpen kiröhögtem volna. De ezek után már teljesen másképp gondoltam, bármennyire is valótlan az egész.
Hosszas elmélkedést követően már sokkal nyugodtabbnak találtam a gondolataimat, még úgyis, hogy egyetlen kérdésemre sem kaptam választ. A vérfoltoknak már nyoma sem volt a deszkákon,  vígan szökdécseltem visszafelé a kis hídon, mikor apám hangját hallottam meg a ház felől. Talán ő is veszélybe került? – suhant át tudatomon a rémes gondolat, minek hatására az elkövetkező pár métert futva tettem meg. Aztán döbbenten lecövekeltem a veranda előtt jó néhány méterrel. Hogy miért is álltam meg? Pofon egyszerű! Apa és Taylor az ajtóban állva vitatkoztak egymással, pontosabban apám ok nélkül kiabált szerencsétlen fiúval. Én csak csöndben álltam és néztem őket, várva, hogy mi fog történni.
- Nem vagy szívesen látott vendég többé és jobban teszed, ha Cassit is békén hagyod!
Apa szó szerint tajtékzott a dühtől, hangján hallani lehetett, hogy nagyon is komolyan beszél és, hogy egyáltalán nem tréfál.
- Rendben, uram. Máris elmegyek, és ígérem, nem jövök át többé.
Taylor viszont szöges ellentéte volt apámnak, nyugodt és tisztelettudó..
- Akkor ezt megbeszéltük!
Egyikük sem vett észre, mert mindketten háttal álltak nekem, de én úgy döntöttem, hogy leleplezem magam. – Kösz, apa!
Keserűen néztem rá, egyenesen a szemébe, hiszen általa most veszítettem el egy jó barátot. Aztán dühömben elviharzottam, mert nem láttam jobb megoldást. Apa bűntudatosan nézett utánam, s még Taylor szemében is szomorúságot véltem felfedezni. Mivel nem nagyon tudtam, hogy hova menekülhetnék, a ház túlsó része felé vettem az irányt. Sokáig rejtőztem a ház mögött, egy palatető takarásában, még az után is, hogy Taylor elment. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem jön vissza. Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy apám miért reagált így, amikor ő nem tehet semmiről – még akkor is, ha a ház egyértelműen gyűlöli őt.

·

Egész éjjel forgolódtam az ágyamban, rémálmok gyötörtek. S ha még ez nem lett volna elég, a plafon is egyfolytában nyikorgott a fejem fölött, mintha járkált volna valaki a padláson. Végül csak sikerült elaludnom. Míg valamikor, hajnaltájban fel nem riadtam egy újabb rémálomból. Igazából nem az álommal volt probléma, mert az vasmarokkal tartott fogva, sőt egy ideig azt hittem, hogy ébren álmodom. Valójából rám csöppent valami, emiatt ébredtem fel. Fáradtan töröltem le homlokomról a vércseppet, tulajdonképpen alig voltam tudatomnál. Az elkövetkezendő pillanatokban azonban nagyon is sikerült felébrednem. Ugyanis azt követően, hogy rám csöppent még egy vércsepp, már a vakolat hullott a nyakamba. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit megcsíptek. A sötétben tapogatózva valahogy elbotorkáltam a villanykapcsolóhoz, majd lenyomtam a kapcsolót. A szobában váratlanul barátságos sárga fény áradt szét, egy pillanatra elvakítva engem. Amint hozzászoktam a világossághoz szemügyre vettem az ágyamat. A párnámon nem kis darab vakolat és rengeteg por hevert.
Semmi kétség, most, hogy Taylor nincs, én vagyok a ház legújabb célpontja!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése