Keresd a valótlant!;)

2014. június 24., kedd

Haunting: 8. fejezet

Taylor még mondott néhány árnyalt történetet az életéből. S én akarva-akaratlanul is arra kezdtem gyanakodni, hogy annak, amit elmesélt, a háznak, neki és az itt kísértő szellemnek mind köze van egymáshoz.
Alighogy a fiú távozott apa esett be az ajtón, fáradt volt és ideges. Mivel nem akartam magamra haragítani inkább kisétáltam a stégre. Csendesen, magamban töprengve ücsörögtem szokásos helyemen, miközben a víz fölött lóbáltam a lábaimat. Hát igen, sajnos még nem tanultam meg a leckét, akárhányszor is kerültem már miatta a vízbe. Annyira mélyen elmélkedtem, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az orromig se látok. Mi a…?
A köd csendesen, hófehér fátyolként szállt alá, s pillanatok alatt mindent körülölelt. Mivel sehogy sem tudtam volna kitalálni a nyekergő szerkezetű mólóról, maradtam a helyemen. Azt remélve, hogy a köd előbb-utóbb felszáll, csakhogy nem így lett. A tejfehérré vált levegő egyre inkább gomolygott körülöttem és a tó fölött. Ekkor valami rám csöppent, talán eső, gondoltam, ám nem az volt. A következő vércsepp a kézfejemen landolt. Majd mintha dézsából öntenék szakadni kezdett a vöröses ragacs, friss vér volt egyenesen az égből. Az eső tíz hosszú perc után elállt, s a köd is felszállni látszott. Viszont amikor kitisztult körülöttem a táj, már visszakívánkoztam volna a mindent csak sejtető fátyolos örvénybe. Amint a köd felszállt minden megváltozott, hirtelenjében azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Pedig még mindig a stégen voltam, csupán a környezetem változott meg, de nagyon is.
A faszerkezetet tartó cölöpök lábát már nem a lustán hullámzó tavacska vize nyaldosta, mivel egy hatalmas mocsár éktelenkedett a tó helyén. A túlpart továbbra is ködben úszott, sejtetve a szomszédos, égbenyúló fenyőket. Önkéntelenül is lepillantottam, körülöttem terjedelmes vértócsa állt, melyből lábnyomok indultak ki, visszafelé a stégen. Némi habozás után követem őket, egészen a házig vezettek. Megdöbbenésemre a ház is megváltozott. Már nem az a nagy és hívogató, otthonos épület volt, sokkal inkább hasonlított egy összedőlni látszó viskóra. Rosszat sejtve léptem közelebb, s ekkor hallottam meg apa segélykiáltását. Amint másodszor is felhangzott, gondolkodás nélkül vetettem be magam a romhalmazba, mely bármelyik pillanatban összedőlhetett volna.
- Apa! – kiáltoztam, de sehol sem találtam őt. Egyszer csak fájdalmas üvöltés harsant, valahonnan az emeletről, legalábbis azt hittem. A ház ugyanis nem csak kívülről, hanem belülről is teljesen más arcát mutatta. Az ablakok be voltak törve, vagy éppen nem volt ablaküveg, a falakon csálén lógtak  a képek, a berendezés pedig említésre sem méltó. Az emeletre egy rozoga lépcső vezetett fel, mely bármelyik pillanatban leszakadhatna bárki súlya alatt, én mégis elindultam rajta. Óvatos léptekkel iparkodtam felfelé, azonban amikor már csak néhány lépcsőfok lett volna hátra, maga a ház az alapjában rázkódott meg, mintha földrengés lenne. A ház él! – sikította egy őrült hang a fejemben, minden bizonnyal a lelkiismeretem.
Ekkor vettem csak észre, hogy odakint milyen szélvihar tombol. Az erőteljes széllökések gond nélkül száguldottak keresztül a korhadó deszkákon, melyekből a komor, fekete, kétszintes faházikó épült.
- Apa, merre vagy? – ordítottam bele a félhomályba, mert a korhadó deszkák között csupán gyér fény szűrődött be.
Semmi válasz. A rázkódás is abbamaradt, s én a korláton lógva kémleltem felfelé. Hirtelen fájdalmas nyögés ütötte meg a fülem, hallatán egy ugrással feljutottam az emeletre, mely még a földszintnél is rosszabbul nézett ki, legalábbis az, amit láttam belőle. Tőlem, balra, a falnál egy ruhásszekrény magasodott, ha jól láttam. Amúgy a folyosó, amin álltam üres volt és a deszkái minden egyes lépésnél megreccsentek a lábam alatt. Váratlanul fájdalmas üvöltést fújt felém a korhadó léceken bejutó szél. Azonnal megindultam arrafelé, amerről a hangot érkezni véltem. De hamar kiderült, hogy rossz irányba tartok és vissza kellett fordulnom. Hamarosan megtaláltam apát, a földön hevert, jobb lába egy vastag gerenda alatt feküdt.
- Apa! – guggoltam le mellé, s a szememet erőltetve igyekeztem kivenni a teste körvonalait és az arcát.
- Te… te vagy az… Cassi? – hörgött apám, aztán feljajdult.
- Igen, én vagyok az. De ne mozogj, kérlek!
Miután sikerült megnyugtatnom apámat, a gerendát vettem szemügyre. Nagy és nehéz volt, egyedül biztosan nem tudnám megmozdítani és amúgy is őrültség lenne, hiszen ki tudja, mi lehet a lábával.
- Most itt kell, hogy hagyjalak, apa. – közöltem vele nyugodt hangon, ám ő így is egyből pánikba esett.
- Ne menj el! Csak szabadítsd ki a lábam!
- De egyedül nem megy. Segítséget kell hívnom. Mindjárt visszajövök, ígérem!
Végül csak sikerült meggyőznöm és nehéz szívvel ugyan, de magára hagytam.
·

Negyed órával később Taylorral együtt álltam meg apám mellett. Apa éppen a kínok-kínját élte át, legalábbis az arca maga volt a világfájdalom.
- Ő… meg mit keres itt? – préselte ki összeszorított ajkain. Egyértelműen Taylorra utalt ezzel. Amikor a fiú arcára pillantottam nem láttam rajta sértettséget, vagy bármi hasonlót.
- Nem volt más, aki át tudott volna jönni, segíteni és…
Kezdtem magyarázkodni, amelynek Taylor vetett véget.
- Értse meg Mr. Willow, a lányának igaza van. Amint segítettem eltűnök, ígérem.
Apa felsóhajtott, látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog. Utálta a szomszéd srácot, ami érthető, hiszen annyi bajt hozott ránk, de most mégis el kellett viselnie a jelenlétét.
Apa meggyőzését követően nekiláttunk a munkának. Én a gerenda egyik oldalára álltam, míg Taylor a másikra.
- Akkor háromra, rendben?
- Oké. – feleltem.
- Egy… kettő… három! – számolt a fiú, s megemeltük, azonban a nehéz gerenda alig moccant. S ahogy megmozdítottuk apa felkiáltott és talán még káromkodott is az orra alatt.
- Hát ez nem jött össze – jegyeztem meg. Pár percnyi pihenő után újra próbálkoztunk, immár sokkal nagyobb sikerrel. A harmadik próbálkozásnál pedig már sikerült leemelnünk apa lábáról a gerendát. Apám mindeközben üvöltött, mint a fába szorult féreg. A gerenda nagy robajjal ért földet.
Nem mertem megmozdítani apát, Taylor pedig a biztonság kedvéért hátrébb húzódott, a sötétből figyelte az eseményeket.
- Hogy érzed magad? – néztem apám hamuszürke arcába.
- Most már jobban, viszont azt hiszem, hogy eltört a lábam.
Taylor segítségével letámogattuk apát a földszintre, majd míg a fiú mentőt hívott én leültettem őt egy rozoga lábakon álló székre.
- Mindjárt itt lesz a mentő – jött vissza a srác, s talán most először nézett igazán körül. A ház még mindig az a mocsári tákolmány volt, mint amikor feljöttem a tópartról.
Hamarosan kiérkezett a mentő és a mentősök ellátták a sérültet, ekkor már nem az a romhalmaz állt a tavacska mentén, hanem a gyönyörű tóparti házikó. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése