Salvador - Infierno Isla: 3. fejezet

– Nem állhatnánk meg egy kicsit? – kérdeztem, s meg sem várva a választ megtorpantam. Salvador azonban meg sem hallotta, mert nem állt meg azonnal, csak méterekkel odébb. Mikor felém fordult haragot láttam a szemében és mintha a vonásai is megkeményedtek volna. Egy pillanatig azt hittem, hogy ő is ellenem fordul és meg fog támadni. Ám a fiú arca ellágyult és tekintetéből áradt a megértés.
– Jól van, akkor pihenjünk egy kicsit.
Hálásan néztem rá, majd gondolkodás nélkül leültem egy fa tövébe, ő pedig velem szemben foglalt helyet.
– Kérsz valamit inni, vagy enni? – kérdezte, de én csak a fejemet ráztam. Bár éhes voltam, lelkem mélyén még mindig nem bíztam szövetségesemben, már csak azért sem, mert nem tudtam, hogy micsoda. Az viszont kétségtelen volt, hogy nem ember, ő is csak egy lehet az itteni szörnyetegek közül, de akkor miért segít nekem?
A fiú egy mély sóhaj kíséretében elterült a földön, most az eget nézte, míg én őt és a szövetségen gondolkodtam. Nem akartam mástól függeni, de tisztában voltam vele, hogy nélküle nem élhetem meg még a másnapot sem.
Váratlanul a közelben megrezzent egy bokor. Visszafojtott levegővel lestem a karmos ágak felé.
Vajon mi lehet az? Veszély? – tűnődtem magamban. Szemem sarkából szemügyre vettem Salvadort, de szövetségesem csak nyugodtan heverészett, még a szemét is lehunyta. Akkor nem lehet veszély, gondoltam, mégsem nyugodtam meg. Ekkor egy nyúltilop ugrott elő a bokorból. Abban a pillanatban, hogy megpillantottam az aprócska lényt újra mertem levegőt venni, nem jelentett rám veszélyt.
A rágcsáló egy különleges nyúl volt, mely meglehetősen szapora és finom a húsa, én mégsem szándékoztam kioltani az életét. Terjedelmes, ágas-bogas agancsa volt, ez pedig azt jelentette, hogy már igazán eljárt felette az idő. Néztem egy darabig, majd én is lehunytam a szemem.
Nem tudom mennyi ideig aludhattam, mindenesetre sikerült kipihennem magam, csupán elgémberedett tagjaim zavartak, és csontjaim recsegése, amint nyújtózkodtam.
Miután sikerült kidörzsölnöm az álmot a szememből körbehordoztam a tekintetem. Titokzatos szövetségesem sehol se volt, csupán egy kis csomagot találtam. Óvakodva felé nyúltam, majd magamhoz húztam. Még egyszer megböktem mielőtt óvatosan széthajtogattam volna a leveleket. Ínycsiklandó cseresznyeszemek rejtőztek a levelek között. Ekkor olyat korgott a gyomrom, hogy még magam is megijedtem tőle. Mohon, gondolkozás nélkül kaptam az élelem után. Egy szempillantás alatt eltüntettem, csak eztán vettem észre a fiút. Az egyik tölgynek támaszkodva állt és engem figyelt, látva elképedt arcomat, elmosolyodott.
– Neked meg mi bajod? – vontam fel egyik szemöldököm.
Erre ő csak a fejét rázta. – Nekem, ugyan semmi. 

~*~

Fél órával később már rég messze jártunk pihenőhelyünktől, és estig meg se álltunk. De még mielőtt nyugovóra tértünk volna, történt pár dolog.
Egy liget mellett haladtunk el, amikor halk zene és énekszó csapta meg a fülem.
– Te is hallod ezt? – kérdeztem, mert volt egy olyan érzésem, hogy már csak a képzeletem űz velem csúf tréfát. Salvador értetlenül nézett rám.
– Én nem hallok semmit. Miért, te mit…?
De én már meg sem hallottam, hogy mit mond, mert öntudatlanul megindultam a fák közé, míg el nem tűntem a fiú szeme elől. Ahogy haladtam, egyre jobban erősödött az ének és a zene. De láttam még mást is, furcsa fények villódzását – nem olyat, amilyet a zöld fény produkál.
A fények és a hangok teljesen megbabonáztak, már nem is érzékeltem a külvilágot, ahogy szövetségesemet sem, pedig ő ott loholt a nyomomban.
Váratlanul egy hatalmas máglya körül ugráló és daloló kicsi alakokat pillantottam meg. Kíváncsian közelebb mentem, minden óvatosságomról megfeledkezve. A furcsa lényeknek pirosan világító szemük volt, melyek csak úgy ragyogtak arcukba húzott csuklyájuk takarásából. Még a tűz fénye sem segített belátni fejfedőjük alá. Egyikük ekkor felém fordult, míg a többiek még hangosabban kezdtek énekelni. Mik ezek? – futott át az agyamon. Hamarosan pedig meg is kaptam kérdésemre a választ.

 
Aztán úgy éreztem teljesen elvesztem, mint azok a katonák a falunkban, amikor megünnepeltek egy-egy győztes csatát és holt részegre itták magukat. A gondolataim elpárologtak, helyükön csak a semmitmondó üresség maradt, mozdulataim bénák lettek, tekintetem üvegessé vált.
Mégis mi történik velem? – ez volt az utolsó épeszű gondolatom, elmém mintha teljesen megszűnt volna létezni. A kis árnyszerű alakok körülöttem ugráltak, miközben valami érthetetlen nyelven kántáltak. Én meg csak néztem őket és hallgattam. Ha akartam, se tudtam volna ellenállni a villik bűvkörének. Talán az ő vacsorájukként végeztem volna, ha nem ölel körül minket olyan hirtelen a zöld fény. Salvador pont időben érkezett, még mielőtt vége lett volna az életemnek.
A titokzatos zöld fény ezúttal is megmutatta kiismerhetetlen erejét, beragyogta az égboltot fölöttünk, majd a fák lombkoronájára hullott, akár az esőcseppek. Ott aztán parázsló izzásba kezdett, eztán szikrázott, míg lángra nem lobbant. A zöldesen izzó lángnyelvek gyorsan terjedtek; végigfutottak a fák törzsén, felszántották a talajt, s mikor elérték az engem körülálló kis csoportot kezdtek igazán nagy pusztításba. Ijedten néztem, amint néhány nyaláb éhesen közeledik felém, mintha szövetségesem már nem tudta volna irányítani őket, azonban mielőtt elértek volna kialudtak. Innentől kezdve a zöld fény minden ereje a villik ellen irányult. A kis, csuklyás lények egy szempillantás alatt a tűzként viselkedő zöld fény martalékává váltak.
Amint elmúlt a veszély elhagyott minden erőm és összerogytam.
– Jól vagy? – ugrott oda hozzám a fiú és a vállamra tette a kezét. Én már csak reflexből is, összerezzentem, mire ő levette kezét a vállamról.
– Igen, jól. Köszönöm, hogy megmentettél, nem tudom mi ütött belém.
És ezúttal komolyan is gondoltam azt, amit mondtam. Ezek a fura, kis lények hírhedt erdei démonok, énekükkel becsalják az embereket az erdőbe, de, hogy aztán mi történik áldozataikkal, azt senki sem tudja. Vagyis, ez nem teljesen igaz – egyesek szerint a villik felfalják az embereket, ezért azok soha többé nem térnek vissza. Biztosan én is az énekeik hatásai alá kerültem, gondoltam.
– Sajnálom, hogy nem tudtam időben segíteni, ez olyan abszurd. Úgy érzem megszegtem az ígéretem, a szövetségem.
– Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla. Amúgy is belesétáltam volna és, ha te nem segítesz, akkor valószínűleg ott is végzem. – mondtam, de még mindig láttam a szemében bujkáló bűntudatot. – Nem mehetnénk inkább? Találnunk kéne egy rejtekhelyet, még mielőtt besötétedne.
– Rendben van. – Salvador felegyenesedett, majd felsegített a földről. Úgy tűnt nagyon bántja, hogy „nem ért ide időben”, pedig pont jókor érkezett.
Órákkal később már jó messze jártunk, de még mindig az erdőben. A fák annyira egyformák voltak, hogy nem tudtunk kiutat találni. Igaz, hogy célunk se volt nagyon, csak annyi, ami az élethez kell.
Egyszer csak ág reccsent a közelünkben, én azonnal megtorpantam és hallgatózni kezdtem. Újabb reccsenés és mintha valami puhán ugyan, de dobbant volna egy bizonyos ritmusban a fű borította talajon. Még Salvador is a hang irányába fordult, viszont ő velem ellentétben egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Mintha tudta volna, hogy mire számítson, hogy percek múlva mi fog előlépni a fák közül.
Éppen kérdőre akartam vonni, amikor egy gyönyörű lény jelent meg az ösvényen. Egészen közel jött hozzánk, láthatóan nem félt az emberektől, sem más különleges lényektől.
Nagyot horkantott, miközben szép ívben meghajlott izmos nyaka, hosszú sörénye úgy omlott alá, akár egy vízesés. Egy és fél méteres csavart szarva harciasan meredt előre.
– Ez egy unikornis, de miért nem fél tőlünk?
Azonban a válasz váratott magára, mert szövetségesem odalépett a mesés lényhez és egészen közel hajolt a füléhez, mintha súgott volna neki valamit.
– Velünk akar jönni, ő is segíteni szeretne neked. Azt mondja, tud valamit, ami életbevágóan fontos, de egyelőre nem mondhatja el.
– Jaj, de jó! Tán beszélni is tudsz vele? – sóhajtottam és már nem néztem olyan istenítően a nemes paripát.
Így hát az egyszarvúval folytattuk utunkat.