Liliomszörny

Varázslatos helyen élek, ahol éjszaka a mocsarat a lidércfények színesítik, a hold fénye pedig mindent oly sejtelmessé tesz. De az otthonomat már évszázadok óta szörnyű legenda övezi, melyet az öregek azért mesélnek egyfolytában, hogy elrettentsenek minket a mocsártól. Hivatalosan még csak a környékére sem lenne szabad mennünk, ám tudni akarom, hogy mi igaz a szóbeszédből.  A falu aggjai mindig olyan lehetetlen dolgokat mondtak a mocsár szörnyetegéről, mint például: szüzeket csábít be a lápvidékre, s amint nem szabadulnak többé az örvénylő mocsár szorításából – megeszi őket és a gyűrűsujjaikból talizmánt készít magának, melyet mindig visel. Még sok ehhez hasonló mendemonda járt-kelt a faluban, a szószátyár öregek, pedig olyan átéléssel mesélték őket, mintha maguk is hinnének bennük. 

  Odakint már rég besötétedett, csak arra vártam, hogy a szüleim elaludjanak végre és akkor nyomás. Miután minden elcsöndesedett, magamhoz vettem némi szárított húst, sajtot és kenyeret, majd nekivágtam életem legnagyobb kalandjának. Mivel lány voltam, nem sok jogom volt, ahogyan akkoriban senkinek, aki nőnemű. Nem különösebben voltunk többek az állatoknál a férfiak és fiaik számára. Percek alatt, csöndben osonva, kijutottam a falu határára. Innen pedig nem volt messze a láp. Gondolataim mindvégig az eddig hallottak körül forogtak. Az öregek igen meggyőzően állították, hogy ez a szörnyeteg, akit mindenki csak Liliomszörnyként emleget, sebezhetetlen. Hogy honnan kapta a nevét? Senki sem tudja pontosan, én abból következtettem, hogy szüzeket rabol és eszik, vagyis a neve arra utalhat, hogy egy liliomtipró. De ha ez még nem lenne elég, azt is mondták, hogy régen a szörnyetegnek minden nap feláldoztak egy gyermeket a faluból, hogy az ne támadja meg a többi embert.
Észre sem vettem s máris elértem a mocsárba vezető ösvényt, amit régen a juhászok használtak. Nem tűnt valami biztonságosnak, mégis elindultam rajta. Pár méter után az ösvény elvékonyodott, aztán beletorkollott a mocsárba, csapdába estem. A lápvidék valósággal nyeldekelt, eleinte csak a cipőmet szippantotta be, majd pillanatok alatt a térdemig süllyedtem. Kapálóztam egy darabig, azonban hamar rájöttem, hogy ezzel még inkább süllyedek és emellett rengeteg energiát vesztek. A mocsár ragacsos hidege pillanatok alatt átáztatta a ruhám és a bőröm. Már nyakig lepett el a saras lé és a számba is került, amikor valami előugrott a bokrok közül. Rémületemben tágra nyitottam a szemem, ám semmit sem láttam a bele kerülő sártól. Egyszer csak valami megragadott és kirángatott a sárból. Ijedtemben sikoltottam, aztán felköhögtem a torkomba kerülő sarat.
– Eressz el! – kiabáltam, mire a szörnyeteg (ekkor már biztos voltam benne, hogy a Liliomszörnyhöz van szerencsém) megrázott, utána szemmagasságba emelt, hogy jól láthasson. A rém rám emelte vérben forgó szemét, tekintete kifürkészhetetlen volt, s kitátotta hatalmas száját, hogy közelebbről is megcsodálhassam borotvaéles fogsorát, ugyanakkor megcsapott bűzös lehelete. Ez meg fog enni engem! Úristen, meg fog enni vacsorára! – sikoltott fel bennem a bajjósló gondolat.
A telihold végre kibukkant a felhők közül és megláthattam a Liliomszörny ronda, pikkelyes bőrét, mely szürke sziklának hatott. Az egész monstrum volt vagy három méter magas és két méter széles, végtagjai méteres karmokban végződtek.  S csak most vettem észre a hosszú vágást a rémség pofáján, ami kettéhasította a bal szeme környékét. Attól pedig, amit viselt egyenesen kirázott a hideg. Egy hosszú, furcsa, viseletes köpeny volt átvetve széles vállán. Ahogy meglóbált maga előtt – akárha rongybaba lennék – akarva-akaratlanul is megérintettem köpenyét. Szőrmeszerű volt és nagyon büdösnek éreztem. Nem kellett néhány perc, hogy rájöjjek miből is van: emberi hajból és fejbőrből!
Undoromban – talán meg azért is, mert fejjel lefelé lógtam – öklendezni kezdtem. Erre a szörnyeteg letett a földre, de nem hagyta, hogy elmenekülhessek. Kétségbeesetten néztem vele farkasszemet, már tudtam, rossz ötlet volt ide jönnöm. Igazából azt reméltem, megcáfolom majd az öregek pletykáit, viszont tévedtem. Igazuk volt, hinnem kellett volna nekik és most emiatt veszítem el az életem. Amikor már azt hittem, hogy itt a megfelelő lehetőség kereket oldani, mert a szörnyeteg elfordult egy pillanatra, csalódnom kellett. Éppen futásnak eredtem volna, mikor visszafordult és felém nyújtott valamit. Ijedtemben sikítottam, mert meg voltam győződve róla, hogy éles karmaival most fog felnyársalni. Azonban egészen más történt. A rémség nem evett meg, hanem adott nekem egy szál liliomot. Remegő kézzel vettem el tőle és elszaladtam, addig rohantam, míg haza nem értem.
  Így tudtam meg, hogy a Liliomszörny nem egy kegyetlen bestia, hanem csupán egy magányos lélek, ami társaságra vágyik. Mégis rácáfoltam az öregek szóbeszédeire.