Keresd a valótlant!;)

2014. július 19., szombat

Örökség - egy vámpír emlékirataiból: 10. fejezet

Másnap a konyhában fogyasztottam a reggelimet, az öcsém is az asztalnál ült és szórakozott az ételével. Játszott, mint ahogy minden hét éves tenné. Sokéig igyekeztem nem is foglalkozni vele, de aztán meghallottam a fejemben a gondolatait. "Emily olyan hülye! Sosem játszik velem! Most is csak zabál!" És még sok ehhez hasonló gondolata fordult meg a fejemben. Percek alatt elöntött a méreg. Most jöttem rá, hogy mennyire dühös tudok lenni. Eddig sosem éreztem ekkora haragot senki iránt sem, még Daniel sem tudott ennyire az idegeimen táncolni.
- A szemed – Jeremy ártatlan, de kíváncsi arccal mutatott rám. Én csak értetlenül néztem rá, elvégre fogalmam sem volt róla, hogy hogy néznek ki a szemeim, de aztán megéreztem. A szemeim körül kidagadtak az erek és a tekintetem elsötétült. Utána pedig minden olyan gyorsan történt.  Gondolkodás nélkül támadtam rá az asztal túloldalán ülő gyerekre, aki ijedtében sikított és anya után kiáltott. Rávetettem magam, belé fojtottam a szót és – el se hiszem – meg akartam harapni. Váratlanul lépések ütötték meg a fülemet, de még nem voltak annyira közel, csupán a bejárati ajtó felé tartottak. Az ajtó percek múlva nyílt és anya úgy vetette be magát a házba, akár egy anyatigris.
- Segíts, segítség! – sikoltozta elvékonyodó hangon a kezeim között tartott gyerek. Ám mielőtt még anya elérte volna a konyhát, én eleresztettem és kirohantam a hátsó ajtón, meg sem álltam Daniel házáig.
z
- Hát veled meg mi történt? – néztem a feldúlt lányra, aki a nappali kellős közepén állt, a kandalló mellett. Kicsit meglepődtem azon, hogy ilyen gyorsan visszajött hozzám. Az viszont nem igazán tetszett, hogy csak úgy berontott a házamba, mert így könnyen Edmund tudtára adhatja, hogy mit művelek. De hát a lebukás veszélye mindig megédesítette a tilos cselekedeteimet.
- Én… én…– dadogott össze-vissza, nagyon ideges volt és bármikor eluralkodhatott volna rajta a pánik. Márpedig egy félőrült vámpírnál nincs rosszabb.
- Hé, nyugodj meg és mond el, hogy mi a baj. Tudod, hogy most én vagyok az egyetlen, akiben megbízhatsz, a te barátod.
- Miféle barát? Olyan, aki szörnyeteggé tesz? – kezdett harciassá válni, ami egyértelmű jele volt a pánikrohamnak ebben az esetben. Magamhoz öleltem, hátha attól megnyugszik, de ő eltaszított magától és ököllel ütni kezdett. Szoborrá válva tűrtem. – Add csak ki a dühödet, bennem úgysem tehetsz kárt. – még hergeltem is, hogy minél hamarabb túl legyen ezen. Az ütései egyre erősebbekké váltak, ahogy minden erejét beleadta. Még káromkodott is, ilyesféle szavakat sosem hallottam azelőtt lány szájából. Hát igen, Emily nem éppen egy úri hölgy, de pont ezért tetszett nekem annyira.
A lány egyre dühösebb lett és úgy püfölt, akárha egy bokszzsák lennék. Egyszer csak akkorát taszított rajtam, hogy nekiestem a falnak, vagyis keresztül kellett repülnöm hozzá a szobán.
- Sajnálom, nem akartam – kapott észbe a lány.
- Semmi baj. De legalább megnyugodtál?
- Hát, ami azt illeti, még szívesen levezetném a maradék feszültségemet, de nem akarok ártani neked.
- Most ugye viccelsz? Gyere és kapj el! – vágtam hozzá egy díszpárnát a kanapéról.  Emily meglepetten bámult utánam, de aztán üldözőbe vett, azt követően, hogy még egy párna landolt a képében.
- Na, mi lesz?! – kiáltottam az emeletről. Emily pillanatokon belül utolért, de én elfutottam előle, mielőtt elkaphatott volna.
- Lassú vagy, még a halott ükanyám is lehagy téged! – hecceltem tovább. Már a padláson voltunk.
- Utállak, Daniel! Mégis mire jó ez? – hallottam a lány hangját a sötétben.
- Talán nem volt gyerekszobád, vagy micsoda? Nem játszottál kint a többi kölyökkel, az utcán?
- Dehogynem! Most meg vagy!
Rám vetette magát a sötétből és a nyakamba csimpaszkodott. Nevetve ráztam le magamról és futottam tovább.
- Kapj el, ha tudsz!  - kimásztam a tetőre, ő pedig a sarkamban volt. Végül leültem és bevártam őt.
Emily megint megpróbált hátba támadni, de gyorsabb voltam nála. Túlságosan zajosan járt még, könnyű volt észrevenni a magam fajtának.
- Így nem lesz belőled jó vadász – figyelmeztettem.
- Ki mondta, hogy vadászni akarok?
- Másképp meghalsz. Vagy ölsz, vagy halsz, érted? – húztam magamhoz, Emily ezúttal nem húzódott el tőlem. Ez meglepett, talán kezd bízni bennem?
- Nem lehetne valahogy kijátszani ezt? Nem akarok gyilkos lenni.
Finoman megcirógattam az arcát. – Pedig akár tetszik, akár nem, ez is hozzátartozik az örökségedhez.
z

„2009.06.25-
Azt hiszem, beleszerettem. Pont ezt akartam elkerülni! Jack cimborám mindig mondta, hogy ettől az egy dologtól kíméljék őt meg és akkor elél akár több száz évet is. Azt nem merem lefogadni, hogy képtelen vagyok nélküle élni, vagy bármi ilyesmi. Mert, akkor hazudnék – de az is lehet, hogy most sem az igazat írom. Ki tudja, már biztosan a fejembe szállt a sok ital és vér. Talán jobb lenne, ha kikapcsolnám az emberségem és tényleg egy valódi szörnyeteggé válnék, ahogyan azt már a kezdetektől tervezem.  Csupán az az éjszaka keresztülhúzta a számításaimat és azóta úgy érzem felelős vagyok Emilyért. Segítenem kell neki, hogy túlélje a megpróbáltatásokat és, ami a legfontosabb, megtanuljon az örökséggel bánni.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése