Keresd a valótlant!;)

2014. július 23., szerda

Örökség - egy vámpír emlékirataiból: 11. fejezet

„2009.06.27.
Napról napra emberibb vagyok, úgy érzem, elárulom a legendát, meghazudtolom magam. Nem vagyok hű magamhoz! De még nem mutathatom meg neki a másik énem, akkor ráijesztenék és ő a vesztébe rohanna – azzal pedig engem is magával rántana. Ezt igazán nem akarhatom. Szóval időt kell adnom neki, még annyi mindenre nem áll készen.”
z
Arra ébredtem, hogy fordul a zárban a kulcs és nyílik a bejárati ajtó. Emily motyogott valamit mellettem, félálmában, de én csak az ajkamra tettem az ujjam. A lány azonnal értette, kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy farmert és már lent is voltam a földszinten. Edmund a konyhában csörömpölt, amikor beléptem, éppen szendvicset készített magának.
- Hogy, hogy itthon vagy? – lepődtem meg, igyekezvén a legártatlanabb arcomat felvenni.
Edmund barna szemei fürkészve nézték egy ideig az arcom, aztán leült az asztalhoz.
- Talán baj?
- Nem, csak azt hittem, hogy ma sokáig dolgozol – pörgött az agyam, hogyan tüntethetném el Emilyt?
- Igen, ez igaz. Már délután négy óra van – harapott bele a szendvicsébe – Már megint sokáig aludtál? Mit csináltál tegnap? Remélem, semmiféle bajba nem keverted magad.
Nagyokat pislogtam rá, tudtam, hogy őt nem irányíthatom. Ez volt az egyességünk; ő szemet huny szörnyű tetteim felett, cserébe én nem mászok bele a fejébe. Ha tudnád mit tettem…!
- Na?
Vallanom kellett, vagy legalábbis nagyon gyorsan előállnom valami hazugsággal – Semmi különöset, csak a szokásosat.
- És a holttestek? Kérlek, mond, hogy nem hagytál nyomot magad után!
Szégyenkezve sütöttem le a szemem, akárha az a gyerek lennék, aki rossz fát tett a tűzre.
- Egyszer megöleted magad – vetett rám egy dühös pillantást – És engem is veszélybe sodorsz.
- Hát nem érted?! – vettem elő a hűtőből egy tasak vért és a málnaszörphöz kevertem, amit már kitöltöttem egy nagy pohárba – Pont ez a célom, visszahozni a régi korok dicsőségét!
- Te csak az életeddel játszol és az emberek a játékszereid. Keress inkább barátokat!
Csináltam még néhány pirítóst, majd mindent egy tálcára tettem.
- Ugyan, ki barátkozna velem?
Edmund megette a szendvicsét és most a tálca tartalmát nézte. – Az meg hova lesz?
- A szobámban eszem, elegem van belőled!
z

Kulcsra zártam a szobám ajtaját a biztonság kedvéért. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem rejtegethetem örökké a lányt, de most mindent elrontana, ha Edmund megtudná mit tettem.
Minden eddigi cselekedetem csupán gyermeki csínytevésnek tűnt ahhoz képest, amit Emilyvel csináltam.
- Mi az? A bácsikád? – nézett rám a lány kíváncsian, az ágyamon ült az egyik pólómban.
Bólintottam. – Hoztam reggelit. Ha lehet, halkan beszélgessünk, mert ha megtudja, hogy itt vagy… nos, annak egyikünk számára sem lesz jó vége.
Letettem a tálcát az íróasztalra és leültem az ágyra, alig tudtam eligazodni kusza gondolataim között.
- Összevesztetek? – nézett nyíltan a szemembe, ám én úgy éreztem, mintha egy pszichológusnál lennék. Csak bólintottam, majd hátradőltem a párnák közé, hogy ne is lássam őt. Valahányszor ránéztem, szembesültem korábbi cselekedetemmel és elszorult a torkom, mivel egyre nyilvánvalóbbak voltak az érzéseim. Képtelen voltam uralkodni magamon. Ki kéne kapcsolnom az emberségemet és akkor mindent megoldanék, tűnődtem.  
- Min gondolkozol?
- Miért kérdezel ennyit? – tértem ki a válasz elől és oldalra pillantottam, Emily mellettem hevert.
Erre a lány elhallgatott és olyan csönd állt be a szobában, mely hamarosan kínossá vált.
- Figyelj, menjünk innen. Mutatok neked valami újat.
- Mit? – nézett rám kíváncsian.
- Az legyen meglepetés.
Kicsivel később a Karom-hegy tetején álltunk és a lemenő nap aranyában úszó tájat néztük. Bár úgy tűnt, hogy Edmunddal folytatott beszélgetésem percekkel ezelőtt volt, valójából már órák teltek el azóta.
- Ez gyönyörű!
Rámosolyogtam Emilyre, örültem, hogy tetszik neki a látvány.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése