Örökség - egy vámpír emlékirataiból: 9. fejezet

Egész éjjel alig bírtam aludni, mert egyfolytában felriadtam a ház neszezésére. Minden áthallatszott a szomszédos szobákból, még az is, aminek nem szerettem volna fültanúja lenni. Hát sosem fogják abbahagyni?!  Csakhogy egy idő után rájöttem, már csupán a családom gondolatit – vagy inkább álmait – hallom. Hogy tud ezzel élni, Daniel? Hajnali öt órára majd beleőrültem ebbe a gondolatolvasás dologba. Ekkora már tudtam mindenki titkát. Valahogy biztosan ki lehet ezt zárni, muszáj lesz újra elmennem hozzá… De nem! Nincs az a pénz, hogy én oda még egyszer betegyem a lábam! Büszkébb voltam annál, hogy egy szörnyeteg segítségére szoruljak, inkább tovább tűrök.
Reggel félholtként vánszorogtam le a konyhába. Tény, hogy valóban félig halott vagyok, de ez akkor is gyenge és fájdalmas poén. Legalábbis így gondoltam. Álmatlan éjszakámnak köszönhetően egyáltalán nem voltam szép látvány, amit apa azonnal szóvá is tett.
- Úgy nézel ki, mint aki most kelt ki a sírból. Mit csináltál az éjjel? Már megint sokáig olvastál?
Igen, a fejetekben, akartam mondani, de az utolsó pillanatban visszanyeltem a kitörni készülő szavakat. – Nem aludtam valami jól – feleltem inkább.
- Az látszik – tett rá még egy lapáttal anyám is – Kérsz kávét?
Sosem ittam kávét, de most mégis rábólintottam, mert azt gondoltam attól majd felébredek. Hát nem így lett, hiába ittam meg két nagy bögrével, semmit sem használt.  A reggelire elém tett müzlis tálban is csak kotorászni tudtam, ennyire futotta az erőmből. Még aznap délután Jeremy, az öcsém azzal nyaggatott, hogy játsszak vele, azonban nemet mondtam.  Mire odament anyához, nyafogott neki egy kicsit és máris én voltam a rossz testvér.
- Emily, menj és játssz az öcséddel! – emelte fel a hangját, mivel az első szavára nem engedelmeskedtem. Kedvetlenül kászálódtam fel a kanapéról, ahol eddig akarva-akaratlanul anyám gondolatait olvasgattam.
- Mit akarsz játszani? – kérdeztem Jeremyt, pedig már előre tudtam, hogy mit fog válaszolni.
- Focit!
Régen imádtam focizni, bevallom elég fiús kislány voltam anno, de most semmi kedvem nem volt rúgni a bőrt. De mivel tudtam, hogy ha nem teszek valamit, akkor Jeremy sírva fakad, passzoltam neki. Egy jó ideig passzolgattunk az udvaron, aztán kezdtem beleunni és kértem, hogy rúgjon erősebben a labdába. Ő így is tett, aminek köszönhetően a labda messzire gurult, akkor azonban valami történt. Én lepődtem meg ezen a leginkább. Váratlanul óriási sebességgel a labda után eredtem, leelőztem és megállítottam azt, mindössze másodpercek alatt.
- Azta! Ezt meg hogyan csináltad? – ámuldozott Jeremy. A legnagyobb bajom az volt, hogy még magam sem tudtam. Ha ennyiféle új képességem van és egyikkel sem tudok bánni, akkor kész időzített bomba vagyok, döbbentem rá.
- Azt… azt nem tudom – suttogtam magam elé – Talán varázserőm van, vagy mi.
Igyekeztem beadni neki, hogy én is egy szuperhős vagyok, mint a mesékben, nehogy gyanúba keverjen anyáék előtt. Persze, tudtam, hogy könnyedén letagadhatnám, ha erre sor kerülne, de meg akartam előzni a bajt.
- Most jobb, ha bemegyünk, elfáradtam.
Jeremy elszomorodott, eltűnt a csodálat az arcáról, amivel eddig rám nézett.
- Majd később még játszunk, jó? – tettem hozzá, közben megindultam a hátsó ajtó felé.
- Rendben.
A fürdőbe mentem, hogy kezet mossak, ám anya megelőzött. Gondosan sminkelte magát, mikor beléptem az ajtón. A fürdőszoba nem volt valami nagy, a falakat kék csempe borította, én meg lusta voltam felmenni az emeletre, inkább kivártam a soromat a kicsiny csapnál.
- Hova készülsz? – néztem anyára.
- Apáddal vacsorázni megyünk, nem említettem már?
Megráztam a fejem, majd közelebb léptem, így a tükör elé kerültem. Azonban a tükörképem nem tartott velem. Hirtelen nagyon is sebezhetőnek éreztem magam, mintha nem lenne árnyékom. Már sosem fogom látni magam? Sosem fogom tudni, hogy hogy nézek ki? S ha öregszem, akkor sem fogom megnézni magam többé a tükörben? Egyáltalán öregszik egy ilyen akármi?
- Te nem…– anyának még a szava is elakadt, amikor leesett neki, hogy mi történik.
Én azonban még csak válaszra sem méltattam, hanem kimenekültem a fürdőből. Bár utánam kiáltott, meg se hallottam, csak futottam fel a szobámba. Úgy éreztem élettelen szívem verdes félelmemben, fejemben zakatoltak anya gondolatai, ahogy lecsúsztam szobám kulcsra zárt ajtaja mögött. Egy ideig biztonságban leszek, reménykedtem. Szóval ténylegesen eltűnök az élők sorából, csupán szellem leszek, csak éppen húsvér. Nem bírtam ezt a sok újdonságot, vissza akartam kapni a régi életemet, s akármennyire igyekeztem visszatartani őket, a könnyeim mégis patakzani kezdtek. Forró, sós esőcseppként folytak végig az arcomon, égették a szemeim. Az ajkamba haraptam, hogy megembereljem magam, de a sírás nem maradt abba és hamarosan könnyfátylon keresztül láttam a világot. Ajkamból pedig kiserkent a vérem. Sós volt, keveredett a könnyeimmel. Nem értettem, hogy hogy lehetséges ez. Végképp összezavarodtam.

z

Zúgó fejjel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtón. Nem reagáltam rá, inkább tovább heverésztem az ágyamban és a fejemre húztam a paplant. Sok volt az előző éjszakai vadászat, pihennem kellett. Leginkább ahhoz tudom hasonlítani a mostani állapotomat, mintha másnapos lennék. De a kopogás folytatódott, sőt dörömbölés lett belőle. Hát már ilyenkor sem lehet nyugta az embernek?! – dühöngtem magamban és maradtam, ahol voltam, mert azt reméltem: akárki is az, előbb-utóbb feladja és elmegy. Pár perccel később egy mérges barna hajú lány állt az ágyam mellett.
- Ja, csak te vagy az – legyintettem és már dőltem is vissza az ágyamra, magammal rántva Emilyt. Szerencsétlen annyira meglepődött, hogy még egy halk sikoly is elhagyta a száját.
- Hé, csendesebben, mert Edmund itt van – tettem az ajkára a mutatóujjam. Ő elhallgatott aztán zavartan rám nézett. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, hogy ez neki kínos. Elvégre rajtam feküdt és hűvös bőrünk egymáshoz ért, túl közel voltunk egymáshoz. Emily megpróbált elhúzódni, de nem engedtem neki. Szorosan magamhoz öleltem, s ekkor éreztem meg a benne rejlő erőket. Új képességei szép lassan kezdtek a felszínre törni. Nagyon gyorsan lehámozta magáról ölelő karjaimat és a szoba másik felébe menekült előlem. Utána mentem, kihasználva a sebesség mámorító érzését. Hamar utolértem, sarokba szorítottam, s mélyen ragyogó, kék szemeibe néztem.
- Mi nem járunk – suttogta elhalló hangon és elfordult tőlem –, szóval ne csináld ezt, ne játssz velem!
Óvatosan megérintettem az arcát, magam felé fordítottam és rámosolyogtam. – De még járhatunk.
Emily egy pillanatra rám nézett, de gyorsan elkapta rólam a tekintetét. 
- Inkább taníts meg ezzel bánni, aztán örökre elfelejtjük egymást, mielőtt olyan szörnyeteggé válnék, mint te.
- Késő, máris szörnyeteg vagy, csak még nem teljesen olyan, mint én – vigyorogtam rá ördögien – Első lecke, sose állj tükör elé.
Kérdőn nézett rám, mire a túloldalra mutattam, ugyanis ott állt az egész alakos tükröm és egyikünk tükörképe sem látszott benne.
- Rendben. Mi a második?
- Ne rohanj annyira előre. Még sok mindent kell tanulnod.
- De hát azért jöttem ide, hogy tanuljak!
Gonoszul néztem rá, annyira szívesen szórakoztam volna még vele, de akkor elijesztettem volna és épphogy kezdett megbízni bennem. 
- Fogsz is. Olvastad a Drakulát?
Emily bólintott.
- Na, az egy nagy hülyeség! Felejtsd el!
- Akkor…?
- Gyere, meg tanulod kontrollálni az erődet és a sebességedet. Mert azt látom, hogy már felfedezted.

z

„2009.06.24.
Az egész napot a birtok mögötti hatalmas erdőben töltöttük és a legnagyobb fákra mászattam fel Emilyt, illetve arra kényszerítettem, hogy fogócskázzunk. Hol én kergettem őt, hol ő engem. Szép lassan megtanulta kezelni az erejét, bár ha dühbe gurul, még akadnak problémák. Mikor észrevettem egy nyulat, kértem a lányt, hogy fusson utána és kapja el. Ez volt a vizsgája, amin sikeresen átment. Tehát az egyik legfontosabb leckét már tudta. Igyekszem úgy tanítani őt, hogy ne formáljam olyanná, mint amilyen én vagyok.”