Merengő
A novellára hatással volt Salvador Dalí művészete
Hosszas zuhanást követően – és miután átbukfenceztem
egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem
talajt, a vattacukorszerű, perzselő homokban.
Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. A habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillant rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül.
Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. A habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillant rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül.
„Várj meg!” – akartam kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. A
szélbe beleveszett az álombeli táltos, s én futottam, hogy utolérhessem. A homok
pár méter megtétele után örvényleni kezdett lábaim alatt, akárha valamilyen
ragacsos masszában mennék. El is estem párszor, mivel a talaj szó szerint
kifutott a lábaim alól. Láttam magam előtt amint aprócska lábnyomok képében
rohanó talpak követik egymást, mintha a szél is menekült volna előlem a talaj
mentén, felkavarva némi homokot. Azután, hogy feltápászkodtam és újra szilárd
talajt éreztem magam alatt, megpillantottam a távolban egy ajtót. Igen, egy
ajtót, ami a homokból emelkedett ki, és amit nem vett körül fal, vagy bármi
hasonló. Először azt hittem, hogy rosszul látok, de az ajtó tényleg ott volt.
Ahogy egyre előrébb haladtam a homok mélyült, mikor az ajtóhoz értem már a
derekamig ért.
Rövid habozás után lenyomtam a kilincset és benyitottam. Egy varázslatos vidék tárult a szemem elé. Amikor átléptem a küszöböt olyan volt, mintha egy másik világba tettem volna be a lábam. Egy olyanba, ami csak úgy úszik a békében. Minden zöld volt, még az égen, lustán vánszorgó felhők is. Sőt, amikor végignéztem magamon, a bőrömet is zöldnek találtam. Ugyanakkor éreztem, amint elönt a nyugalom – úgy ért, mint egy ölelés. A felhők hatalmasak voltak és csak úgy lógott a lábuk, ez esetben pedig valóban emberi lábak lógáztak egykedvűen az égen, mintha óriások ülnének a felhőkön és csak a lábuk látszott volna ki a gomolyból, mely most tejfehéren ragyogott.
Hitetlenkedve néztem fel, s ekkor valami rácsöppent a karomra. Először azt hittem, hogy eső, de nem az volt, hanem buborékok; a szivárvány minden színében pompáztak, ahogy finoman megcirógatta őket a játszadozó napsugár. A szél lágyan sodorta őket keresztül a fátyolos levegőn, s bennem egyre inkább erősödött az az égető érzés, miszerint követnem kell őket. El is indultam utánuk, csakhogy nem bírtam lépést tartani velük. Ugyanis elbotlottam valamiben és sikerült elhasalnom. Meglepetten néztem az orrom elé. Aztán mikor felfogtam, hogy mi van előttem, vagy inkább alattam, ijedten ugrottam fel. Két kézfejet láttam magam előtt, finom, hosszú ujjakkal, minden bizonnyal női kezeket, melyek könnyeden játszottak a talajon, ami a zongora billentyűihez hasonlított. Percekig néztem a biztos kezek könnyed játékát az elfolyó fekete-fehér kavalkádját, s hallgattam a gyönyörű zongoraszót. Miután felkeltem a földről, követtem a végtelen fekete és fehér ösvényt. Valahányszor ráléptem egy billentyűre, az megszólalt, dallamos hangja egyszer sem zavarta meg a művészi szólamot.
Hamarosan megpillantottam egy hatalmas, piros madarat, amelynek a mellkasa és a has oldala fel volt tárva. A madár kétségbeesetten verdesett óriási szárnyaival, mintha csak fel akarna szállni, viszont még csak meg sem mozdult. Amint közelebb értem láthattam, hogy a mellkasa nem más, mint egy alagút. Talán egy újabb átjáró, ennek reményében sétáltam keresztül rajta, mit sem törődve szívszaggató rikácsolásával. Amikor kiléptem az alagútból egy pillanatra elvakított a napfény. Miután hozzászoktam, a tekintetem beleveszett az alkonyati tájba, míg meg nem pillantottam egy emberi alakot a távolban, egy festővászon előtt állt és a tenger felé nézett. Mikor odaértem hozzá, s megálltam a sötét hajú, bajszos alak mögött, megcsodáltam a festményét. Egy fiatal lányt festett.
Átnéztem a vászon fölött és abban a pillanatban döbbenten hőköltem vissza, mert a festő modellje én magam voltam.
Rövid habozás után lenyomtam a kilincset és benyitottam. Egy varázslatos vidék tárult a szemem elé. Amikor átléptem a küszöböt olyan volt, mintha egy másik világba tettem volna be a lábam. Egy olyanba, ami csak úgy úszik a békében. Minden zöld volt, még az égen, lustán vánszorgó felhők is. Sőt, amikor végignéztem magamon, a bőrömet is zöldnek találtam. Ugyanakkor éreztem, amint elönt a nyugalom – úgy ért, mint egy ölelés. A felhők hatalmasak voltak és csak úgy lógott a lábuk, ez esetben pedig valóban emberi lábak lógáztak egykedvűen az égen, mintha óriások ülnének a felhőkön és csak a lábuk látszott volna ki a gomolyból, mely most tejfehéren ragyogott.
Hitetlenkedve néztem fel, s ekkor valami rácsöppent a karomra. Először azt hittem, hogy eső, de nem az volt, hanem buborékok; a szivárvány minden színében pompáztak, ahogy finoman megcirógatta őket a játszadozó napsugár. A szél lágyan sodorta őket keresztül a fátyolos levegőn, s bennem egyre inkább erősödött az az égető érzés, miszerint követnem kell őket. El is indultam utánuk, csakhogy nem bírtam lépést tartani velük. Ugyanis elbotlottam valamiben és sikerült elhasalnom. Meglepetten néztem az orrom elé. Aztán mikor felfogtam, hogy mi van előttem, vagy inkább alattam, ijedten ugrottam fel. Két kézfejet láttam magam előtt, finom, hosszú ujjakkal, minden bizonnyal női kezeket, melyek könnyeden játszottak a talajon, ami a zongora billentyűihez hasonlított. Percekig néztem a biztos kezek könnyed játékát az elfolyó fekete-fehér kavalkádját, s hallgattam a gyönyörű zongoraszót. Miután felkeltem a földről, követtem a végtelen fekete és fehér ösvényt. Valahányszor ráléptem egy billentyűre, az megszólalt, dallamos hangja egyszer sem zavarta meg a művészi szólamot.
Hamarosan megpillantottam egy hatalmas, piros madarat, amelynek a mellkasa és a has oldala fel volt tárva. A madár kétségbeesetten verdesett óriási szárnyaival, mintha csak fel akarna szállni, viszont még csak meg sem mozdult. Amint közelebb értem láthattam, hogy a mellkasa nem más, mint egy alagút. Talán egy újabb átjáró, ennek reményében sétáltam keresztül rajta, mit sem törődve szívszaggató rikácsolásával. Amikor kiléptem az alagútból egy pillanatra elvakított a napfény. Miután hozzászoktam, a tekintetem beleveszett az alkonyati tájba, míg meg nem pillantottam egy emberi alakot a távolban, egy festővászon előtt állt és a tenger felé nézett. Mikor odaértem hozzá, s megálltam a sötét hajú, bajszos alak mögött, megcsodáltam a festményét. Egy fiatal lányt festett.
Átnéztem a vászon fölött és abban a pillanatban döbbenten hőköltem vissza, mert a festő modellje én magam voltam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése