Kelpie

A napfény ezernyi darab gyémántként csillant meg a nyugodt víz felszínén. Úgy tűnt, mintha egy unatkozó istenség dobta volna a halandók közé az ékköveit, pedig nem volt más, mint a természet csodája. Egyszerűen gyönyörű volt, elállt tőle a lélegzetem. Alig léptem ki a fák közül a kis tisztásra, aminek közepén csillogott a tó, amikor meghallottam a vidám zsivajt. A környékben gyerekek játszottak, csengő nevetésük egyre erősödött, ahogy közeledtek felém. Boldogságuk mosolyt csalt az arcomra, letelepedtem a fűbe, nem messze a víztől. Onnan csodáltam a természetet. Gyönyörű és érintetlen, gondoltam. Hamarosan olyannyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem mi történik körülöttem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a gyerekek – mindössze öten – a parton játszanak, nem messze tőlem. Jó volt őket nézni, eszembe juttatták a saját gondtalan gyermekkorom. Amikor még nem állt másból a világ, mint nevetésből és jókedvből. Hogy mi mennyi őrültséget csináltunk a móka kedvéért! Rengeteg időt töltöttünk a szabadban, fogócskáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk – egészen sötétedésig.
A gyerekek leszaladtak a folyóhoz, melynek partján most lapos köveket kerestek. Diadalmasan felkiáltottak, valahányszor találtak egyet. Mikor már mindenkinek volt egy marékra való, felsorakoztak a parton, s dobálni kezdték a kavicsokat. Mosolyogva néztem, hogyan kacsáznak. Az egyik gyerek lapos kavicsa métereket szaladt a víz felszínén. Boldogan nevettek, miközben felkavarták az állóvizet. Legszívesebben én is velük lettem volna. Mégis csak egy külső szemlélő voltam; magas, láthatatlan fal állt köztem és a körülöttem lévő világ között. Ez mindig így volt, de csak ilyenkor bizonyult a leginkább szembetűnőnek. Ekkor izgatott kiabálás és sikítozás rántott vissza a valóságba gondolataimból. Riadtan fordultam a hangok irányába.
– Egy ló! Egy ló! – próbálták túlkiabálni egymást a gyerekek. S valóban, a tó partján egy gyönyörű, hollófekete mén várakozott. Hosszú sörénye majdhogynem a szügyéig ért. Nemes feje, élénk tekintete volt, az egész állatból sugárzott a méltóság.

– Fel akarok ülni! – indult meg a legbátrabb a ló felé, a többi követte. Igyekeztek egymást túlkiabálni. – Én is! Én is!

A fekete szépség türelmetlenül kaparta egyik elülső lábával a földet és idegesen horkantott. A gyerekek pillanatok alatt körülvették. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek az, amire készültek, mégsem avatkoztam közbe, csak figyeltem. A ló izmos nyaka gyönyörű ívbe hajlott, ahogy lehajolt a kis kétlábúakhoz. Beleszuszogott a hajukba, s egyszer csak a legbátrabb gyermek ott ült a hátán. Kíváncsian vártam mi fog történni. Két gyerek visszatért a kavicsok dobálásához, míg a másik kettő körülugrálta a lovat és annak lovasát.
– Nézzétek, én vagyok a hős lovag, ti pedig az apródjaim vagytok! – kapaszkodott bele a ló dús sörényébe, amikor az állat felágaskodott vele.
A következő pillanatban a táltos a víz felé vette az irányt, lovasával mit sem törődve. Valami legbelül ösztönösen azt súgta, hogy cselekedjek, ám még csak meg sem mozdultam. Megdermesztett a döbbenet és a tehetetlenség. Időközben a ló vad vágtába kezdett, kristályokként csapva fel a vizet maga körül. Lovasa kétségbeesetten igyekezett az állat csúszós hátán maradni, mivel le már amúgy sem szállhatott. A hideg vízpermet beborította mindkettőjüket, míg bele nem vesztek a habzó hullámokba. A fiú, aki a ló hátán ült felsikoltott, de akkor már késő volt. A ló levitte a víz alá, melynek felszíne még jó ideig örvénylett. El sem tudtam képzelni, mi történhet a mélyben. A gyerekek arca megkövült a rémülettől, úgy álltak a parton, mintha gyökeret eresztett volna a lábuk. Váratlanul a vízből egy szörnyeteg ugrott elő, ami koránt sem hasonlított arra a gyönyörű állatra, ami magával vitte a gyermeket. Szörnyülködve néztem azt a valamit, ami előtört a hullámsírból. Ugyanis félig lószerű, iszapszínű teste volt, amely halfarokban végződött, akár a sellőké. Kopott, összecsomósodott sörényébe friss hínárok keveredtek. Amint kitátotta a száját, kivillantak sárga, a cápákéhoz hasonló fogai. Hányféle lényből lehet ez összegyúrva? De mind közül a hangja volt a legrosszabb, mintha ezernyi, meg ezernyi ember sikoltott volna utoljára. Kirázott tőle a hideg; a gyerekek végre futásnak eredtek. Jómagam is követtem a példájukat, meg sem várva, hogy az a valami teljesen előmásszon a vízből.
Hazaérve az első dolgom az volt, hogy feljegyezzem a történteket. A furcsa, lószerű rémséget pedig Kelpie-nek neveztem el.