Dorm: 2. fejezet
Minden aznap éjjel kezdődött. A kollégiumi szoba
kicsi volt, s emiatt túlzsúfoltnak tűnt a négy ággyal, négy szekrénnyel, egy
mosdókagylóval és két nagy íróasztallal. Továbbá minden ágy felett lógott két
polc. Nincs is ennyi holmim,
fordítottam rá kétszer a kulcsot a zárra. A bőröndömből egyelőre eszem ágában
sem volt kipakolni. Szépen beállítottam az egyik szekrény mellé, majd
megágyaztam. Egy ideig álltam a tágas ablak előtt és néztem, amint a lemenő nap
vérvörösre festi a tájat. Hirtelen nagyon hidegnek tűnt az a szobahőmérséklet,
ami addig körülvett. Megborzongtam, majd kapkodva összehúztam a sötétítőt.
Odakint szinte pillanatok alatt besötétedett, én meg nagyon magányosnak éreztem
magam. Tudtam, hogy lesznek szobatársaim, de úgy látszott ők az ünnepség
reggelén szándékoznak megérkezni. Hogy kicsit elfoglaljam magam, elővettem a
laptopomat és előkészítettem a másnapi ruhámat. Általában nem tettem ilyet, de
tisztában voltam vele, hogy a reggel csak kapkodásból fog állni. Aztán kerestem
egy horrorfilmet a neten és elindítottam. Így utólag belegondolva, valószínűleg
nem volt valami jó ötlet. Nem voltam az az ijedős, sikítozós fajta lány, szóval
a film nem hozta rám a frászt, sokkal inkább azok a dolgok, amik utána
történtek az éjszaka folyamán. Egész éjjel forgolódtam, különféle zajokra
riadtam fel. Többek között az ablakon kopogó ágra, a plafon recsegésére, a
szekrényből jövő neszezésre. Magzatpózba összekuporodva próbáltam figyelmen
kívül hagyni ezeket a zajokat. Egyre szorosabban öleltem körül térdeimet. A
takarót az álamig húztam, szemeimet szorosan összezártam és igyekeztem valami
szép dologra gondolni, mondjuk egy pipacsos mezőre. Ne nevettesd ki magad! – parancsoltam magamra. Valóban, ez egy igen öreg épület, de azokkal csak a filmekben, meg a könyvekben
van gáz. Rémes dolgok a valóságban nem történnek meg. Vagyis történnek, de nem
ilyenek, amiket csak a beteges elmém fest le elém, mert még mindig a horrorfilm
hatása alatt állok. A zárt ajtóm elől érkező nehéz léptek zaja szó szerint
megfojtotta a józan eszem. Felültem, s egyenesen az ajtóra szegeztem
tekintetem, miközben az orromig felhúztam a takarót. Mintha az ugyan
megvédhetne képzeletem csúf játékától. Szemem lassan hozzászokott a
félhomályhoz, ki tudtam venni a bútorokat és az ajtót, valamint a recsegő,
idegesen rángatózó kilincset, amint az ajtóm előtt álló személy le-fel
rángatta. Be fog jönni, be fog jönni!
A fejemben üvöltő, kétségbeesett hang még inkább rám hozta a frászt, mint az,
ami körülöttem történt éppen. A kilincsrángatás váratlanul abbamaradt.
Visszatartott lélegzettel figyeltem, mi lesz. Agyam különféle véresebbnél
véresebb és ijesztőbbnél ijesztőbb képeket vágott hozzám. Kirázott a hideg, sőt
egész testemben remegtem, tenyereim izzadtak, ujjaim elfehéredtek, ahogy
szorítottam a takarót. A kulcs elfordult a zárban, az ajtó lassan, nyikorogva
kinyílt. Na, most aztán végem van!
Halk, takaróba fojtott sikoltás hagyta el a szám. Az arcom elé kaptam a kezem,
nem akartam látni, mi fog következni. Egy legalább száznyolcvan centiméter
magas emberi alakot pillantottam meg a zsanérokig tárult ajtóban. A folyosóról beszűrődő
gyér fény csak jobban kiemelte a férfi körvonalait, de az arcából semmit sem
láttam. A félhomály eltakarta. Rettegve kukucskáltam a takaró mögül. Az
árnyalak nem mozdult, csak fenyegetően állt az ajtóban. Menj el! Basszus, soha többet nem nézek horrort!
De az az ember még ott ácsorgott egy darabig és engem bámult.
De az az ember még ott ácsorgott egy darabig és engem bámult.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése