Dorm: 2. fejezet

Minden aznap éjjel kezdődött. A kollégiumi szoba kicsi volt, s emiatt túlzsúfoltnak tűnt a négy ággyal, négy szekrénnyel, egy mosdókagylóval és két nagy íróasztallal. Továbbá minden ágy felett lógott két polc. Nincs is ennyi holmim, fordítottam rá kétszer a kulcsot a zárra. A bőröndömből egyelőre eszem ágában sem volt kipakolni. Szépen beállítottam az egyik szekrény mellé, majd megágyaztam. Egy ideig álltam a tágas ablak előtt és néztem, amint a lemenő nap vérvörösre festi a tájat. Hirtelen nagyon hidegnek tűnt az a szobahőmérséklet, ami addig körülvett. Megborzongtam, majd kapkodva összehúztam a sötétítőt. Odakint szinte pillanatok alatt besötétedett, én meg nagyon magányosnak éreztem magam. Tudtam, hogy lesznek szobatársaim, de úgy látszott ők az ünnepség reggelén szándékoznak megérkezni. Hogy kicsit elfoglaljam magam, elővettem a laptopomat és előkészítettem a másnapi ruhámat. Általában nem tettem ilyet, de tisztában voltam vele, hogy a reggel csak kapkodásból fog állni. Aztán kerestem egy horrorfilmet a neten és elindítottam. Így utólag belegondolva, valószínűleg nem volt valami jó ötlet. Nem voltam az az ijedős, sikítozós fajta lány, szóval a film nem hozta rám a frászt, sokkal inkább azok a dolgok, amik utána történtek az éjszaka folyamán. Egész éjjel forgolódtam, különféle zajokra riadtam fel. Többek között az ablakon kopogó ágra, a plafon recsegésére, a szekrényből jövő neszezésre. Magzatpózba összekuporodva próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket a zajokat. Egyre szorosabban öleltem körül térdeimet. A takarót az álamig húztam, szemeimet szorosan összezártam és igyekeztem valami szép dologra gondolni, mondjuk egy pipacsos mezőre. Ne nevettesd ki magad! – parancsoltam magamra. Valóban, ez egy igen öreg épület, de azokkal csak a filmekben, meg a könyvekben van gáz. Rémes dolgok a valóságban nem történnek meg. Vagyis történnek, de nem ilyenek, amiket csak a beteges elmém fest le elém, mert még mindig a horrorfilm hatása alatt állok. A zárt ajtóm elől érkező nehéz léptek zaja szó szerint megfojtotta a józan eszem. Felültem, s egyenesen az ajtóra szegeztem tekintetem, miközben az orromig felhúztam a takarót. Mintha az ugyan megvédhetne képzeletem csúf játékától. Szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz, ki tudtam venni a bútorokat és az ajtót, valamint a recsegő, idegesen rángatózó kilincset, amint az ajtóm előtt álló személy le-fel rángatta. Be fog jönni, be fog jönni! A fejemben üvöltő, kétségbeesett hang még inkább rám hozta a frászt, mint az, ami körülöttem történt éppen. A kilincsrángatás váratlanul abbamaradt. Visszatartott lélegzettel figyeltem, mi lesz. Agyam különféle véresebbnél véresebb és ijesztőbbnél ijesztőbb képeket vágott hozzám. Kirázott a hideg, sőt egész testemben remegtem, tenyereim izzadtak, ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam a takarót. A kulcs elfordult a zárban, az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt. Na, most aztán végem van! Halk, takaróba fojtott sikoltás hagyta el a szám. Az arcom elé kaptam a kezem, nem akartam látni, mi fog következni. Egy legalább száznyolcvan centiméter magas emberi alakot pillantottam meg a zsanérokig tárult ajtóban. A folyosóról beszűrődő gyér fény csak jobban kiemelte a férfi körvonalait, de az arcából semmit sem láttam. A félhomály eltakarta. Rettegve kukucskáltam a takaró mögül. Az árnyalak nem mozdult, csak fenyegetően állt az ajtóban. Menj el! Basszus, soha többet nem nézek horrort!
De az az ember még ott ácsorgott egy darabig és engem bámult. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött