Dorm: 6. fejezet

Gondolataimba merülve ücsörögtem a hatalmas előadóban, amely legalább kettőszáz férőhelyes volt – teljesen feleslegesen, mivel talán ha az egész egyetemen voltunk annyian. Persze, eszembe sem jutott elől ülni, itt hamar megjegyzik az ember arcát, aminek le mertem fogadni, hogy meg vannak a maga előnyei és hátrányai. Tudatom a rémálom foszlányait kergette, miközben firkáltam füzetem egyik üres oldalára. A firka eleinte csupán egy vázlat volt és semmi jóval nem kecsegtetett, de ahogy egyre részletesebb lett, a vonalak között felfedeztem egy lovat. Amint tovább bíbelődtem vele, árnyékoltam az ismerős részeket, egykori lovam szép lassan kibontakozott az eleinte céltalannak látszó firkából.
– Szia, te művészlélek! – ült le mellém Dan; tekintete ragyogott, arcán széles mosoly ült, valami azt súgta, hogy nem a következő előadásért lelkesedik ennyire. – Mi jót alkotsz?
Szégyenlősen néztem fel rá, miközben sietve eltakartam szabad kezemmel a rajzot. Nem igazán akartam, hogy bárki is lássa, mert nekem egyfajta tükör volt; minden egyes rajzomban tükröződött a lelkem.
– Vagy talán nem publikus?
Kellett pár másodperc, hogy visszatérjek a valóságba, elszakadjak az emlékektől. A fiú várakozóan nézett hol rám, hol a kezem takarásában lévő oldalra.
– Jaj, bocsi, dehogynem. – s azzal megmutattam neki a tollrajzot. Nézte egy ideig, majd megszólalt.
– Ez gyönyörű, nagyon tehetséges vagy! – hangja teli volt elismeréssel és büszkeséggel, ami meglepett. Eddig senki sem reagált így a rajzaimra, s ami a legrosszabb, előző iskolámban a tanár egyenesen ki nem állhatta, ha valami egyedit próbáltam rajzolni.
– Köszönöm – hangom bizonytalanabbnak sikerült, mint amilyennek szerettem volna. Lepillantottam a ló jól ismert vonásaira, a helyes kis csillagra a homlokán és szomorkásan elmosolyodtam.
– Ha jól sejtem jelent valamit, ugye? – tette vállamra a kezét, mire összerezzentem. Mivel a szavak a torkomra forrtak, csak bólintottam (fenn állt a veszélye, hogy ha megszólalok, elcsuklik a hangom). Szerencsémre ekkor lépett be a terembe az adjunktus, így Dan elhúzódott egy kicsit tőlem, előszedte a füzetét és kért egy tollat. Mr. Burks rövid köszöntő és bemutatkozás után belekezdett az előadásba, addigra én is ráeszméltem a valóságra. Igyekeztem minden lényeges információt lejegyzetelni, mégsem fogtam fel mindent, egyszerűen képtelen voltam száz százalékosan koncentrálni, túl sok dolog járt a fejemben. Az idő meg valósággal vánszorgott, Dan egyszer csak rám sandított a szeme sarkából.
– Na, unod már?
– Teljesen. – feleltem.

– Akarsz maradni gyakorlaton is, vagy lépjünk le? Az első héten még úgysem tartanak katalógust, semmit sem vesztenél.
Az ötlet nagyon kecsegtetőnek tűnt, s már inkább az, minthogy elaludjak az órán az unalomtól. Elvégre azzal biztosan megbélyegezném magam a tanáraim előtt.
– Most akkor tartunk egy rövid, tíz perces szünetet. – jelentette be Mr. Burks, pont a legmegfelelőbb pillanatban. Több se kellett, összepakoltunk és hamarosan kint voltunk a közeli erdős parkban. Csak most figyeltem meg milyen állatokat ábrázolnak az itteni bokrok, volt közöttük mókus, vaddisznó, szarvas, nyúl, farkas. Szeptember elejéhez képest gyönyörű, napsütéses időnk volt, még gond nélkül lehetett közlekedni rövid ujjú pólóban.
– Na, és hova megyünk? – kérdeztem, az unalom egy-kettőre messze járt tőlem, ahogyan a tanulmányokkal járó gondok is. Sőt mi több, nagyon energikusnak éreztem magam ahhoz képest, hogy az előadáson kis híján elaludtam.
– Mit szólnál egy fagyihoz? Ismerek egy nagyon jó fagyizót, nincs messze.

Lelkesen vetettem félvállra a táskám, s azzal távoztunk. Furcsa volt, hogy senki sem kérdi, hova megyünk, miért nem vagyunk órán és a többi. Annyira megszoktam ezt, hogy a hirtelen jött szabadság egyszerre volt vonzó és ijesztő. A fiúnak egész úton be nem állt a szája, folyton ugratott.
– És, hogy érzed magad itt, kellően ki vannak már az idegeid?
Nevetve válaszoltam. – Egy év múlva diliházba fogok kerülni.
– Ha bevonulsz, megyek veled. – tetézte Dan halálosan komoly arcot vágva, de a végét elröhögte, így minden lepel lehullott eme mondatról.
– Jaj, de jó lesz nekem! – feleltem nevetve – De akkor ki fog látogatni?
– Hát majd lesznek egy páran, mert mi leszünk a leghírhedtebb elmebajos páros a diliházban.

Az utolsó pár métert felszabadultan nevetve tettük meg, még akkor is mosolyogtunk, mikor beléptünk a cukrászdába. Dan megvárta, amíg választok magamnak fagylaltot, majd ő is kért pár gombócot és kifizette az én adagomat is.
– Köszi, akkor már neked tartozom.

– Ugyan, nem tartozol semmivel. – felelte azonnal, s már mentünk is tovább céltalanul lófrálni a történelmi szépségű városba, egy-egy tölcsér fagylalttal. Mindenfelé historizáló stílusban épült épületek magasodtak. Olyan volt, mintha a történelemkönyv egyik oldalán sétálnánk.
– Ha nem tévedek, nagyon sokat jelentett neked az a ló, amit ábrázol a rajzod?
Valahol a zsigereimben éreztem, hogy vissza fog még térni erre, hiszen a kérdés vagy már három órája csak úgy a levegőben lógott.
– Jó a tipped, ideje lenne lottóznod, ha még nem töltöttél ki egy szelvényt sem. – kissé kelletlenül meséltem egy kicsit Ginről, közben úgy éreztem magam, mint egy a torkát felfedő kutya. – Ő volt a mindenem.
– Sajnálom. – alighogy ezt kimondta tétován magához ölelt, mintha attól tartana, hogy visszamenekülök a csigaházamba. A reakciója azonban annyira meglepett, hogy azt sem tudtam, hogyan kellene reagálnom rá, így szinte mozdulni sem mertem.

***

Aznap késő este jutottam csak be a közös zuhany alá, a zuhanyzó a folyosón volt, három fülkés és rendszeresen tolongtak előtte. Mivel már az idő közelebb járt az éjfélhez, egy lélek sem várakozott a fürdőnél, szabad volt a terep. Gondosan bereteszeltem magam mögött az ajtót, odabent még forró párától volt nehéz a levegő, a tükörképem homályos massza volt csupán. Undorodva húztam el a szám, amint megcsapott a különféle tusfürdők illatának elegye és némi csatorna szag. Mit nem adnék egy öt csillagos hotelért! Azonban úgy tűnt ez egyértelműen csak vágyálom marad. Feltűztem a hajam, kipakoltam a zuhanyfülke tetejére (ez esetben nem beszélhettem valódi zuhanykabinról) a tusfürdőt, meg a fürdőszivacsot, majd levetkőztem. A ruháimat az ajtó melletti fogasra akasztottam, a hatalmas fali tükör mentén három csap árválkodott, az ajtótól idáig egy csúszós folyosó vezetett, amelyet kiegészített egy fellépő. Beálltam a középső fülkébe, mivel eddigi tapasztalataim szerint ott volt a legtovább meleg víz. Amint megnyitottam a meleg vizet jelző csapot azonnal hideg víz zúdult rám, fojtott sikoly kíséretében ugrottam félre a vízsugár útjából. Vártam egy darabig mire a víz szép lassan felmelegedett, csodálkozásomra hamarosan már-már túl forróvá vált számomra. Emiatt megnyitottam a hideg vizest is, körülöttem párállott a levegő, mindössze sejtelmes foltokat láttam a beteges, halványzöld színű, ízléstelen csempéből. A víz újból kellemesé vált, így hát visszaálltam a zuhanyrózsa alá. Egyszer csak a nyomás gyengült és a víz jóval kisebb sugárban ért, azonban nem törődtem vele, mivel úgyis majdnem végeztem már. Ekkor azonban valami ragacsos folyadék ömlött a fejemre, végigfolyt a nyakamon, mellkasomon és mert a nyomás visszatért, hamarosan az egész testemet belepte ez a forró, ragacsos vacak.
– Mi a...! – pillantottam le a hasamról csöpögő löttyre, a következő pillanatban pedig kapkodva igyekeztem elzárni a csapot. Ám a vörös ragacstól csúszott a kezem, tehát eltartott egy darabig. Sikítva ugrottam ki a kabinból, a törölközőm után kaptam, s éppen magam köré kanyarítottam, amikor az összes csapból vér kezdett a legnagyobb sugárban folyni. Perceken belül még csúszósabbá vált a csempe, papucsom egy kisebb esés következtében lerepült lábamról, majd a másikat is utána küldtem. Nehézkesen feltápászkodtam a földről, már mindenem csupa mocsok volt a vértől. Csúszkálva jutottam el a folyosó feléig, amikor a villanykörte kialudt, s minden korom sötétbe borult.
– Francba, nem hiszem el, hogy lehetek ennyire peches!

Ekkorra már teljesen megfeledkeztem mindenről, csak az érdekelt, hogy kijussak innen. A sötétben egyszer csak eltűnt alólam a talaj, pontosabban ötven centivel alám került. Mit gondolsz? Persze, hogy elvágódtam! Ezúttal sikerült jobb karommal tompítani az esést, viszont a könyökömet rendesen beütöttem a csempébe. Erősen káromkodtam fájdalmamban – olyan szavak csúsztak ki a számon, amiket egy lány sosem mondana – , amíg vér fémes ízét nem éreztem a nyelvemen, a még mindig ömlő folyadék belém fojtotta a mocskos szavakat. Fuldokoltam tőle, mikor kezdett leszivárogni a torkomon, köhögtem akár egy láncdohányos, csak szabaduljak, aztán kiköptem némi alvadékot – hogyan lehetséges ez? Összeszedtem minden erőm és talpra álltam, az ajtóhoz vánszorogtam és neki fogtam feszegetni, amíg eszembe nem jutott, hogy be van reteszelve. Pont a retesszel bajlódtam, amikor egy hatalmas lökés ért hátulról, a vér áztatta fürdőhelyiség vértengerré változott, úgy hullámzott körülöttem minden, mint egy háborgó tenger. Retesz, kijutni, retesz, kijutni...! A fejemben mindössze eme szavak váltogatták egymást, miközben nekivágódtam az ajtónak, a vér felfröccsent, beterítve a fehér ajtót és sejtéseim szerint minden bizonnyal még a plafonra is jutott belőle. A villanykörte pislákolását alig érzékeltem, kellett pár perc, mire felfogtam, hogy dereng némi világosság ebben az addig oly sötét pokolban. A retesz valószínűleg engedhetett, mert a következő hullám kiterelt a folyosóra. Vértől fuldokolva, levegő után kapkodva, a véráztatta törölköző után kutatva sodródtam az árral. Valahogy újból sikerült két lábra állnom, úgy tettem meg a folyosón a szobámig vezető utat, akárha jégen járnék. Többször is majdnem elestem, míg végül szó szerint be nem estem a 119-es szoba ajtaján félig leesőben lévő törölközővel, vértől mocskosan, rémülettel az arcomon egyenesen az éppen távozni készülő Helen lábai elé. A szőkeség ijedten ugrott hátra.
– Veled meg mi történt, Natalie?

Kétségbeesetten néztem fel rá, könnyeim széles csíkokat húztak két orcámon, de ebből neki semmi sem tűnhetett fel, mivel mindenemet vastagon fedte a vöröslő massza.
– Csak gondoltam hatásos lenne egy ilyen belépő – nevettem fel idegesen, s próbáltam lábra állni, de nem sikerült, folyton elcsúsztam a talpamra ragadt vértől.
– Várj, segítek! – ragadta meg szabad karom a másik lány, amíg próbáltam vissza varázsolni a helyére a törölközőt. Ahogy felsegített hátrébb léptem tőle, nehogy ennél is jobban összekoszoljam – így is véres csíkokat hagytam a tenyerén.
– Gyere menjünk be a fürdőbe, hagyd mosd le ezt a vackot magadról. Bántott valaki, talán az a barát?
– Nem, dehogy is – szipogtam, akaratlanul is felébresztve benne a gyanakvást. – Én be nem teszem a lábam oda még egyszer, főleg, hogy egyenesen onnan jövök!

Heves ellenkezésemet látva a fürdő hallatán inkább a szoba kicsiny csapjához vezetett, amelyet mosogatásra használtuk. Mikor megálltam a csap előtt lábaim remegtek, akár a kocsonya. Úgy tűnt a rémület ténylegesen csak most ér el a tudatomig. Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljak, de az utolsó pillanatban megembereltem magam. Belekapaszkodtam a mosdótál széleibe, vettem egy mély levegőt és farkas szemet néztem egy vörösben pompázó lánnyal, aki aligha hasonlított rám, mégis én voltam az.
– Úristen, hogy az a szent szar! – szaladt ki a számon.

Helen elmosolyodott, bár szeme sajnálkozást tükrözött, tudtam, perceken belül kitör belőle a nevetés és így is lett.
– Tényleg, mi a fene történt veled? – kérdezte még mindig a markába röhögve.
– Nem ér kinevetni – már én sem bírtam megállni nevetés nélkül, a helyzet képtelensége és Helen jókedve különös elegy volt. Megnyitottam a csapot, de vártam egy rövid ideig, mert arra számítottam itt is vér fog folyni, azonban a csapból víz jött. Megmostam a kézfejem, az arcom és így tovább, azután a törölközőm a kukában landolt. Még azt fogják hinni, hogy megöltem valakit ilyen sok vér láttán, aggodalmaskodtam.
– Nem fogod elhinni, de a zuhanyból egy idő után nem víz, hanem vér jött és hamarosan az egész fürdő vérben úszott, alig tudtam kimenekülni onnan.

Valóban nem hitte el, továbbra is azt gondolta, hogy ugratom.
Találtam egy elnyűtt pólót a bőröndöm mélyén, azt vettem fel és egy tiszta alsóneműt, a pizsamámnak ugyanis lőttek.
– Ugye itt hagyhatlak, nem csinálsz semmi hülyeséget? – kérdezte félig poénkodva.
– Persze.

Miután Helen távozott, gondolataim folyton visszatértek az elmúlt félóra eseményeihez, hiába akartam tőlük megszabadulni.