Dorm: 7. fejezet

Idegesen sétáltam végig a kihalt, gyér fényben úszó folyosón, amikor meghallottam a fémes csendülést-pendülést, amint valami hozzáütődött a padlóhoz. Tarkómon felállt a szőr, a hideg is kirázott a hangtól, a félelem áramütésként vonult végig testemen. Menekülj és ne nézz hátra! – zengett a fejemben szüntelenül, míg el nem indultam. Épphogy kiértem egy újabb folyosóra, mikor kialudtak a fények. Kétségbeesetten erőltettem a szemem, hogy bármit is ki tudjak venni a sötét folyosón, Reméltem, hogy megpillantok a távolban valamiféle világosságot, mert akkor habozás nélkül az irányába szaladhattam volna, azonban a folyosó sötét útvesztőként kanyargott előttem, a fémes csendülés és a nehéz léptek zaja egyre erősödött. Megint egy néptelen, sötétbe borult folyosó, már kezdtem nagyon unni. Nem lehet egyetlen nyugodt napom sem a kollégiumban? Hát egyszer sem juthatok el gond nélkül az előadásra? Úgy tűnt, hogy nem. Elágazáshoz értem, majd jobbra fordultam és pár méter megtétele után majdnem elvágódtam valamiben. Belerúgtam még egyszer, de ekkor már szándékosan, s meggyőződhettem róla, hogy egy lépcső az, ami fölfelé vezet. Botladozva megindultam rajta, a katonai bakancs tulajdonosa nekiütötte a baltát az alsó foknak mielőtt utánam jött volna. A lépcsőfokok beleolvadtak a sötétbe, s valami azt súgta, odafent sem lehet más a helyzet. Azt hiszem a második emeleten vagyok, fújtam ki a levegőt, amint elfogytak alólam a fokok. Vagyis Dan is itt lakik valahol, de melyik is volt a szobája? A balta nagyot csattant mögöttem, ijedtemben óriásit ugrottam, aztán gondolkodás nélkül futásnak eredtem. A lépcsőt elhagyva egy teraszos aulában találtam magam, amelyből többfelé is nyíltak menekülési lehetőségek. Csakhogy fogalmam sem volt róla, melyik folyosó lehet zsákutca, melyik hova vezethet, sőt még azt is el tudtam képzelni, hogy egymásba szaladnak.Balra fordultam, mert az volt a legközelebb hozzám, utána jobbra, majd megint balra, itt már pislákolt a lámpa, ami reménnyel töltött el. A gyér fényben ki tudtam venni a folyosót; linóleum padló, jobbra tőlem 205-ös szám állt az ajtón, ezek szerint Dan szobája a közelben lesz, ha jól emlékeztem rá, a 210-es szoba volt az övé.

Alighogy elrohantam a lámpa alatt, a balta ijesztően nagyot csattant mögöttem – széttörte az üvegburát, kioltva az egyetlen fényforrást – beleállt a falba. Bíztam benne, hogy sokáig tart majd kihúznia onnan, de nem így lett, ugyanakkor abba is belegondoltam, mit érzékelnének ebből az ott lakók, ha éppen nem órán tartózkodnának. A filmek által festett képzeletemben a kollégiumi lét mindig úgy élt, hogy aki csak teheti az előadás helyett a négy fal között tölti az idejét; filmezik, olvas, alszik, esetleg a barátaival lóg. Itt azonban úgy tűnt, mindenki szeret tanulni, inkább a padot koptatják, csupán én lógók ki a sorból, meg talán Dan. Erre megint eszembe jutott, hogy meg kell őt találnom, még mielőtt kinyír ez a baltás elmebeteg. Abba már bele se mertem gondolni, hogy ki lehet a nyomomban, mégis egy pillanatra felrémlett lelki szemeim előtt az ajtómban álldogáló férfi alakja. Megráztam a fejem, hogy száműzzem a fejemből, aminek köszönhetően kis híján elrohantam a 210-es mellett. Ész nélkül dörömbölni kezdtem az ajtón, aztán jobb ötletem támadt és megrángattam a kilincset. Persze, az ajtó zárva volt, szóval maradt a dörömbölés és immár kiabálás is társult hozzá részemről. – Hé, Dan! Engedj be, életbevágóan fontos, halál komolyan mondom!
Tompán lépteket hallottam az ajtó túloldaláról és  egy ismerős hangot – hála a jó égnek, hogy ma sem mentél be az első órára, tartsd meg ezt a jó szokásodat a kedvemért! Hálálkodtam magamban miközben fordult a zárban a kulcs, de még mielőtt nyílt volna az ajtó a balta a fejem fölött belecsapódott, s rezegve állt meg a 210-es szám közepén. Ijedtemben felsikoltottam, könnyeimmel küszködve estem be az ajtón, egyenesen Dan karjaiba. A fiú döbbenten nézett rám; mi az, talán ő nem hallotta a szobája ajtajának vágódó baltát? Nehogy már csak képzeltem az egészet, az nem lehet! Ahhoz túlságosan is valóságos...! Remegve próbáltam kibontakozni a karjaiból, de nem engedte. Inkább még jobban magához szorított, az ajtó pedig csendesen bezáródott mögöttünk, kirekesztve ezzel a baltás szellemalakot.
– Ugye nem képzeltem az egészet? Ugye nem őrültem meg? – kockáztattam meg eme két számomra létfontosságú kérdést, s már előre ódzkodtam a választól.
Dan finoman beletúrt a hajamba. – Persze, hogy nem. Hiszen tudod, én is hallottam azt a baltás jöttmentet. Mennyi előadásra kéne bemenned ma?
Zavartan próbáltam felidézni az órarendemet, miközben a fülem még csengett a balta fémes csendülésétől. – Még egy lenne az ebédszünet után.
– Jól van, akkor azt kihagyod. Pihenj inkább egy kicsit. – javaslatába beletörődve bólintottam, közben felderengett előttem a fejem felett elsüvítő balta képe.
– Azt hiszem visszamegyek a szobámba – jelentettem ki minden meggyőződés nélkül és még percekig nem mozdultam, mert a karjai még mindig körülöttem voltak. Zavaromban lesütöttem a szemem és azon imádkoztam, nehogy elpiruljak.
– Nem, nem kell visszamenned. Aludhatsz itt is, a fiúk amúgy is csak este jönnek.
Végre sikerült kibontakoznom az öleléséből és remegő lábakkal megállnom. Percekig azon tűnődtem, érdemes lenne-e elfogadni az ajánlatát. Ha visszamennék lehet, hogy megint üldözőbe venne a baltás fickó szelleme, itt talán biztonságban lehetek. Így hát maradtam.