Keresd a valótlant!;)

2017. március 22., szerda

Dorm: 8. fejezet

- Ezt csak a GV-seknek kell leírni, ezt meg a gépészeknek... - a kopaszodó, szemüveges professzor, aki nagy valószínűséggel közel járhatott a nyugdíjkorhatárhoz háttal állt nekünk és különféle megjegyezhetetlenül unalmasnak látszó képleteket írogatott a táblára kacifántos, apró betűkkel. - Ezt pedig mindenkinek tudnia kell, mert kérdezni fogom a Zh-n! - s azzal, még mielőtt leírhattuk volna, letörölte az utoljára felírt képletet, pedig csak arra az egyre lett volna szükségem. Dühösen emeltem égnek a tekintetem, s addig néztem a plafonon villódzó neon lámpákat míg bele nem fájdult a szemem. Helen egy elfojtott nevetés kíséretében oldalba bökött. - Na, ne dühöngj! Gyerekjáték lesz az a zárthelyi!
- Már ha megtanultam a gondolatolvasás minden fortéját - morogtam. Fogalmam sem volt róla, hogyan lesz így meg ez a tárgy. Atkins professzort lehetetlen volt követni, s a későbbiekben sem lett nála egyszerűbb a jegyzetelés. Mivel a következő előadásra csak késő délután került sor, úgy döntöttem visszamegyek a kollégiumba - Helennek gyakorlatra kellett mennie, Dant pedig aznap még nem láttam. Semmi kedvem nem volt egyedül kószálni a városban, bár talán jobb elfoglaltság lehetett volna, mint a baltás gyilkos szellemalakja elől menekülni.

Emlékképekbe kapaszkodva sétáltam fel a szobámhoz, teljes mértékben igyekeztem kizárni a körülöttem lévő valóságot. Lelki szemeim előtt láttam a végtelenül elnyúló mezőket, a nyugalomhoz vezető ösvényeket és a sárga ló füleit, valahányszor terepre mentünk. Próbáltam újra élni az emléket, pedig tudtam, hogy az a pillanat már soha többé nem jön vissza, ahogyan a ló sem.
- Kellett nekem tovább tanulni! - morogtam fennhangon, észre sem vettem, hogy időközben a vállamra csöppent valami, sőt majdnem elsétáltam a szobám ajtaja mellett. Az utolsó pillanatban fordultam vissza, mikor megláttam szemem sarkából a szobaszámot. Amint elfordítottam a zárban a kulcsot és beléptem a szobába, valami sötét, ragacsos mocsok hullott esőcseppként a vállamra. Beljebb mentem, s akkor pillantottam meg a behúzott függönyök miatt félhomályban úszó szoba sejtelmében a levegőben logó emberi alakot. Hisztérikus sikoly szántotta végig a torkomat mielőtt kitört volna belőlem. A józan eszem azt súgta, hogy fussak, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult minden épeszű gondolatnál. Szóval csak álltam ott, a félelemtől ledermedve és szememet erőltetve próbáltam kivenni a részleteket. A férfi fejjel lefelé lógott, a jobb lábánál fogva volt felkötve és a hátából egy fejsze állt ki, vére nagy cseppekben hullott alá, terjedelmes tócsát alkotva alatta. Az arcát nem láthattam, mivel háttal volt nekem, de megkönnyebbültem, hogy legalább ettől megkímélt, a látvány így sem volt valami mesés. Éreztem, amint a gyomorsav végigégeti a nyelőcsövemet, a szám elé tartott kézzel fordultam el még mielőtt a reggelim a padlón kötött volna ki. Aztán a kezdeti sokk is elpárolgott belőlem; végtagjaim és alsó ajkam remegni kezdett, könnyek szúrták a szemem. Nem eshetsz szét, most nem! - próbáltam tartani magamban a lelket, csakhogy minden önuralmam szertefoszlott, mikor az akasztott ember felém fordította véres arcát, akár a baglyok forgatják a fejüket.
- Segíts! - visszhangzott a rekedtes halálhörgés az egész szobában, több se kellett, azonnal felocsúdtam, s rémülten rohantam ki a szobából, menet közben eldobva az iskolatáskámat, a kulcsom és még az ajtót is nyitva hagytam. Percekkel később óriási vérfolyó hömpölygött utánam a folyosón, ösztönösen lefelé futottam, remélve, hogy a szabadban minden rendben lesz. A vérözön zuhatagként hullott alá a lépcsőn, a nyomomban, a lépcső aljában pedig egyenesen nekirohantam Dannek. Az ütközéstől mindketten elvesztettük egyensúlyunkat, s nagyot csobbantunk a körénk gyűlő vértócsában. Az áramlat elsodort minket a hátsóajtó irányába, ekkor tűnt fel csak, hogy milyen néptelen ez a hely. Még a portás sem ült a helyén, minden bizonnyal ebédel, jegyeztem meg magamban. Egymásba kapaszkodva, nagy erővel csapódtunk neki a nehéz ajtónak, pechemre a fiú és az ajtó közé kerültem, vállamat égetően sugárzó fájdalom járta át.
- Basszus, ez nagyon fáj! - kiáltottam fel, aztán különféle cifrább káromkodásokkal folytattam.
- Hol sérültél meg? - húzódott el a fiú és máris vizsgálódni kezdett.
- A vállam. - feleltem gyorsan, megúszva ezzel egy taperolást. Dan felkelt, majd felsegített. Amint két lábbon álltam előtte, azonnal látta mi nem stimmel: a bal vállam kiugrott, s most természetellenesen lógott.
- Gyere azonnal, megkeressük az iskolaorvost! - ragadta meg ép karomat és választ sem várva maga után húzott a néma folyosón, amelyről rejtélyes módon minden vércsepp eltűnt.

2 megjegyzés:

  1. Szia,

    Wow, ezt aztán az erős idegzetűeknek való rész. Tetszett, jó lett. Én nem biztos, hogy el tudtam volna futni a pániktól meg a sokktól. Lehet, hogy csak sikításra telne. Neked lenne elég lélek jelenléted, hogy kifuss onnan, egyenesen a szabadba?

    Szép napot:
    Brukú

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm, örülök, hogy tetszett :) Magam sem tudom mit reagálnék, hiszen ilyen valótlan helyzetbe nem lehet belekeveredni, de a történeteim célja az, hogy elmossam a valós és a valótlan világ közötti határt és ehhez sokszor nagyon lehetetlen helyzeteket írok le.

      Üdv,
      Lovas

      Törlés