Dorm: 9. fejezet

Az iskolaorvos elég furán nézett ránk, amikor megjelentünk nála és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy mindez egy véletlen esés következménye.
– Sajnos nagyon ügyetlen vagyok. – tettem még hozzá – Megcsúsztam a lépcsőn és elestem.
– Jobb lenne, ha ezzel bemennél az ügyeletre.
Ezen kijelentés hallatán vetettem egy kétségbeesett pillantást Danre. A fiú közelebb lépett hozzám, így tarkómon érezhettem lélegzetét.
– Biztosan nem tud rajta segíteni? Muszáj lenne a következő gyakorlaton megjelennie és, ha most elmegyünk a kórházba, akkor az egy újabb hiányzást jelentene és már amúgy sem rózsás a helyzete ebben a tekintetben.
– Elsős, ugye? – vetett ekkor egy cinkos pillantást ránk, mire küldtem felé egy hamiskás félmosolyt. Mi lenne nélküled velem, Dan? A fiú pedig bólintott. Ennél többre már nem is volt szükség, az iskolaorvos helyre tette a vállamat, s mehettem is. A második órámra be is értem, ami egy előadást és egy azt követő gyakorlatot jelentett. Kíváncsian vártam mi lesz gyakorlaton, hiszen a tárgy neve "Általános állattenyésztés" volt. Dannek is órája volt valahol, Helent pedig már jó ideje nem láttam, hiába voltunk szobatársak. Itt sem volt meg az a közösség, ahova tartozhattam volna, ahogyan a gimiben sem volt hozzá szerencsém – talán ezért is éreztem még mindig kívülállónak magam, akinek mindegy lenne, hogy a világ mely részén él. Döbbenetemre gyakorlaton is csak elméleteztünk tovább. Ha ez ilyen ütemben folyik, akkor elméletben tök jól fogok mindent csinálni, sóhajtottam és unalmamban tovább satíroztam a tollal a ló szemét, amely tekintete hamarosan nagyon élethű és szomorú lett. A lelkem ott maradt benne ezernyi emlékkel együtt.

***

A délután napsütéses volt annak ellenére, hogy szeptember vége felé jártunk már. Hihetetlen, mennyire gyorsan telik itt az idő! Attól tartottam, hogy pillanatok alatt véget ér a nyugisabb szorgalmi időszak és jön a nagy hajrá a vizsgaidőszakban. Nem ehhez voltam szokva, a középiskolában egészen más rendszer uralkodott. Itt annyira szabadnak éreztem magam – és bevallom, néha eluralkodott rajtam a lustaság –, hogy sehogy sem bírtam leülni tanulni. Velem ellentétben Helen sokkal szorgalmasabbnak bizonyult, pedig régen nem voltam ilyen. Vetettem egy pillantást a karórámra, ugyanis késésben voltam az "Állatok élettana" nevezetű előadásról. Fogalmam sem volt róla mire számítsak igazán, leszámítva a különféle anatómiai ábrákról, amiket előszeretettel rajzoltam még a gimis biológiai órákon. 
Lélekszakadva rohantam az épületek között, s csak akkor lassítottam, amikor megpillantottam a folyosó végén néhány ismerős arcot a tömegben – szóval még nem késtem el, velük szokott órám lenni. Megkönnyebbülten mentem oda hozzájuk, s percekkel később jelent meg a mogorva tekintetű professzor, aki hírhedt volt a hallgatókkal szembeni embertelenségéről. Nem szerettem volna a célkeresztjébe kerülni. Elvileg tavaly az egyik vizsgán olyan rossz kedve volt, hogy minden nála vizsgázót megbuktatott.
– Jó napot! – köszöntünk rá kórusban, de válaszra sem méltatott minket, vagy ha igen, akkor talán csak az orra alatt motyoghatott valamit. Mikor elindult lefelé az alagsorba, némán követtük őt. Ahogy elnéztem a többieket, rájöttem, hogy ők is rettegnek ettől az embertől. Jaj, s még hol van a vizsgaidőszak...! Az alagsorban a neon lámpák fényétől megfájdult a szemem, s a kicsiny előadó teremben, a preparátumok között sem volt jobb a helyzet. Már a folyosón szemet szúrt a számos preparált belsőség, testrész, régmúlt sebészeti eszközök a vitrinekben. Mennyivel nyomasztóbb ez, mint a gimi folyosóin, a szekrényekben sorakozó kupák látványa. Idefelé jövet elmentünk egy-két csontváz mellett is; a csontokat drótok tartották a helyükön. A folyosón állt egy egykori mén csontváza – a nemét csupán abból tudtam megállapítani, hogy láttam van szemfoga – és egy szarvasmarha. A lóra úgy tippeltem, hogy egykoron fedezőmén lehetett.
Sietve helyet foglaltunk a padok között, igyekeztem valahol középen elhelyezkedni abban a reményben, hogy így nem vonom magamra a professzor figyelmét. Sajnos nem jött be, mert mint egy tesztként mindenkit végigkérdezett. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy kvízjátékba, ahol fogalmam sincs mire megy ki a játék. Mindenesetre legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni. Ha valamelyikünk habozott vagy tévedett akkor láthattam megcsillanni a kárörvendést a professzor szemében. Nagyon úgy festett, hogy őt ez élteti, de mi jó abban, ha megalázod a másikat?
Az idő legnagyobb bánatomra csak vánszorgott, a kérdésekből meg egyre több és nehezebb lett. Aztán egyszer csak véget értek az aznapi megpróbáltatásaim.
– Köszönöm a figyelmüket! És ne feledjék, ideje lenne tanulniuk, ha át akarnak menni nálam a vizsgán.

Szó szerint kimenekültünk a teremből. A folyosón hagytam, hogy vigyen a tömeg, míg magára nem vonta a figyelmemet jó néhány életnagyságú preparátum. Voltak közöttük csupán testrészek, például egy ló elülső és hátulsó lába, melyeket csupán az izomkötegek és némi drót alkotott. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a vázlatfüzetemet, meg egy grafitceruzát és leültem az egyik csontvázzal szemben és alapos megfigyelés után rajzolni kezdtem. Halvány vonalakkal pontosan felvázoltam minden egyes csontot az előttem lévő muflonból. Nem igazán értettem mit keres egy ilyen állat csontváza az egyetem falai között, de volt benne valami méltóság, ami magával ragadott. A neon csövek váratlanul villogni kezdtek, majd kialudtak. Körülöttem minden teljes sötétségbe borult, hosszú percekig meg sem mertem mozdulni. Ekkor azonban valami furcsa zaj ütötte meg a fülem, mintha szuszogás lett volna. Feszülten hallgatóztam egy ideig mire rájöttem, hogy a falakból jön a hang. Akkor valami hozzám ért, ijedtemben felugrottam ültő helyemből, a grafitceruza kiesett a kezemből, de a vázlatfüzetet a mellkasomhoz szorítottam és futásnak eredtem. Kopogást és meg-megcsúszó léptek zaját hallottam magam mögött, már amikor nem nyomott el minden zajt körülöttem a fülemben lüktető vér. Pár méter megtétele után átestem valamin a sötétben, a vázlatfüzet kiesett a kezemből, s elnyelte a néptelen folyosó sötétje. Hiába tapogatóztam utána, nem találtam meg. Viszont helyette belenyúltam valami ragacsos dologba, ijedten kaptam el onnan a kezem. Fogalmam sem volt róla, hogy mi és mikor borult ki, sőt inkább nem is akartam tudni. Félig felegyenesedve, csúszva menekültem tovább, majd elkanyarodtam, mert a folyosó hirtelen ketté ágazott. Akármi is volt a nyomomban, nem tudta bevenni az éles kanyart, kicsúszott, aztán az egyik vitrinnek csattanhatott a csörömpölésből ítélve. Újabb sötétben botorkáló kanyart megtéve, meg egy folyosót magam mögött hagyva végre kijutottam az épület előterébe, ahol már világos volt a beáramló napfénynek hála.  

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött