Dorm: 11. fejezet

Unottan ücsörögtünk Dan ágya szélén, holott éppenséggel gyakorlaton kellett volna lennünk.
– Mostanra már biztos nem lesz meg a kellő óraszámom és nem vizsgázhatok majd le... – sóhajtottam. Azonban amióta a fiúval lógtam, szinte alig szántam időt a tanulmányaimra, pedig azért jöttem ide. A szüleim nagyon csalódottak lesznek, nem kellett volna ilyen szabadságot kapnom.
– Ugyan, ez még csak egy gyakorlat és maximum hármat hiányozhatsz. Nem kell semmin sem aggódnod, le fogsz tudni vizsgázni. Különben is, kificamodott a vállad, amiért jár a pihenés.

Másnap és a hét további részében már részt vettem az összes előadáson és gyakorlaton, sőt Helennel pénteken bevetettük magunkat az éjszakába. Eleinte egy szintbuliban voltunk, aztán azt megunva beültünk iszogatni egy hangulatos bárba. Nagyjából hajnali öt körül érhettünk vissza a kollégiumba.

Egy hétfői délután, amikor már nem volt semmilyen kötelezettségem bementem az iskola épületcsoportjának "kastélyába". Igazából egy régi erődítmény volt, hideg termekkel, amelyet éppen hogy alkalmassá tettek a diákok tanítására. Nekem elsősként még nem volt itt semmilyen előadásom, így nem kellett élveznem a nem éppen huszonegyedik századi kényelmet. A kíváncsiságom viszont mindennél erősebbnek bizonyult, így történhetett, hogy beléptem az erőd udvarába, melyet egy külső fal és egy mély – valószínűleg egykori vizesárok – hivatott védelmezni a külvilágtól. Ezen két akadályt most könnyű volt leküzdeni, hiszen egy masszív kőhíd vezetett be az erőd évszázados titkokat őrző falai közé. A vár belseje tele volt emlékművekkel és szobrokkal. A felújított épület falait domborművek díszítették, melyek arcképeket ábrázoltak, mindenhol neveket és évszámokat láttam, de mivel semmit sem tudtam hova kötni – ugyanis nem voltak ismerősök, a történelem könyvekben sosem említették őket – az első kettő után csak úgy átsiklott rajtuk a tekintetem. Négy ajtón lehetett bemenni a vár épületébe, mindegyik ajtó fölött egy égtáj kezdőbetűje díszelgett kovácsolt vasból, feketén és méltóságteljesen. Az "NY" betűt választottam, vagyis nyugatot. Az ajtó kissé nehezen nyílt, vagy kétszer neki kellett mennem vállal, mire be tudtam lökni, s akkor is fülsértően nyikorgott. Az épület amúgy csendes volt, úgy tűnt aznap ebben a szárnyban nincsenek előadások, vagy tilosban járok? Reméltem, hogy nem az utóbbi. A földszint csupán egy szűk belépőből állt, innen szépen faragott csigalépcső vezetett felfelé. Habozás nélkül elindultam felfelé, a nyugati ajtó jajveszékelő nyikorgással csukódott be utánam. Az első szinten irodákat találtam, számomra egyelőre semmit mondó névtáblákkal. Töretlen lelkesedéssel mentem tovább, a következő szintre. Ott előadó termeknek kialakított régi helyiségekre bukkantam, melyek zárva voltak. Azonban innen nyílt egy ajtó, ami egy újabb folyosóban folytatódott. A régi köveket vastag szőnyeg borította mindvégig, hogy tompítsa az arra járó lépteinek zaját. Még egy ajtó és ezúttal egy sötétebb folyosó, ahol a falakat tablók díszítették, találtam még az ajtó mellett egy villanykapcsolót, megnyomtam. Azonnal barátságos narancsos fényárba borult a falak között rekedt múlt. Hosszasan tanulmányoztam a tablókat, s a korábbi diákokat. Észre sem vettem hogyan telik az idő, annyira belemerültem. Némely korábbi diák, mondjuk úgy három évszázaddal korábbról igen érdekesen néztek ki, többször is a szám elé tartott tenyerembe nevettem. Ha nem így tettem volna, akkor a nevetésemtől visszhangzott volna az egész folyosó, és talán még a vár nyugati szárnya is. Ám akkor megpillantottam egy ismerős arcot, még a tekintetem is elkerekedett a döbbenettől, pillanatokig levegőt sem mertem venni, s mintha belém szorult volna minden addigi lélegzet. Ez meg mi? Hogyan lehetséges...?
– A rohadt életbe, ez meg mi a franc!? – nem bírtam tovább magamban tartani, de azért igyekeztem megválogatni a szavaimat, mert hölgynek nem illett csúnyán beszélnie, habár koránt sem tartottam magam hölgynek, attól távol álltam. Az 1884 és 1889 között ide járt diákok között ott volt Dan Reid fényképe. Többször is elolvastam a nevét, mert nem akartam hinni a szememnek. Pedig ő volt az, ugyanaz a vidám tekintet, szája széle mosolyba húzódott, valamiféle dolmányt viselt és bajsza volt, de ettől függetlenül Dan volt az.