Keresd a valótlant!;)

2017. augusztus 13., vasárnap

Dorm: 12. fejezet

A vörös, aranysárga és narancsos színű, száraz faleveleket vadul táncoltatta a hideg szél. Fázósan húztam össze magamon vékony kabátomat - kétségtelen, az ősz megérkezett. Mégsem tudtam száz százalékosan rávenni magam a tanulásra, ez már nem olyan volt, mint a gimi. Itt senki sem kötelezett semmire, itt már nem állt senki a sarkamban, hogy nyaggasson időnkénti lustaságom miatt. Dant hetek óta nem láttam, azóta nem, hogy szembe találkoztam a kicsivel több, mint száz éves tablófotójával. Helyette igyekeztem jó tanuló lenni legalább azzal, hogy bejártam az összes előadásra és jelen voltam minden gyakorlaton. Valamint pótoltam azt az anyagot, amiről lemaradtam a korábbi hiányzások miatt. Többet lógtam Helennel; sokfelé sétáltunk a városban, két hetente pedig jelenlétünkkel gazdagítottuk a szintbulikat, a Faházat, s elmentünk minden szakestre is. Próbáltam azért némi tanulásra is időt szánni, mivel vészesen közeledtek a Zh-k. Az egyik ilyen éjszakába - pontosabban hajnalba - nyúló tanulás során kicsivel éjfél után kezdtek elkalandozni a gondolataim. Helen már rég az igazak álmát aludta a fal felé befordulva, feje tetejéig felhúzott paplannal, a tananyaggal a párnája alatt. Ez volt az ő jól bevált módszere tanulásra, ha már képtelen volt tovább koncentrálni. Nem tudom, hogy csinálja, de elég sikeres volt, hiszen az eddigi eredményei 4-esek és 5-ösök voltak. Amellett pedig eltűnődtem rajta, hogy hogyan lehet így aludni, nem tudtam elképzelni, hogyan kaphat levegőt az ember a paplan alatt.
A betűk kezdtek összefolyni a szemem előtt, a szavak lassan teljesen értelmüket vesztették, a mondatok meg sehogy sem akartak összeállni. Sóhajtva engedtem szabadjára a megviselt füzetet, amely némán a mélybe vetette magát és meg sem állt a padlóig. Halkan koppant, mire azonnal oldalra sandítottam, szerencsére Helen békésen aludt tovább. Lehunytam egy kis időre a szemem, s mivel az éjjeli lámpát égve hagytam, tudtam, nem fogok elaludni. Különben is, még hátra volt vagy két hosszú előadás jegyzete. Tehát kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, majd a füzetem után nyúltam. Csakhogy a füzetem nem volt sehol, legalábbis ott biztosan nem, ahova esett. Csodálkozva néztem le az ágyról, de a füzet kámforrá lett. Hova a fenébe tűnhetett? Helen nem űzne velem ilyen rossz tréfát, főleg nem a zh előtti napon. Tovább tapogatóztam a füzet után, hátha az becsúszott az ágy alá, de ott sem találtam. Helyette valami váratlanul megragadta a kezem és nagy erővel lerántott a földre. Ijedtemben halk sikoly hagyta el a szám, és minden izmomat megfeszítve próbáltam szabadulni a vaskos szorításból. Teljesen sikertelenül. Amikor pedig a másik kezemmel kíséreltem meg kiszabadítani magam a szorult helyzetből, az is csak csapdába került. Hiába karmoltam, mint egy őrült, a kezek nem engedtek el. Aztán ahogy oldalra fordítottam a fejem, hogy belessek az ágy alá, egy tébolytól csillogó szempárt láttam a sötétben. Mivel szabadulni úgy sem tudtam, teli torokból kiabálni kezdtem. - Segítséééég! Valaki segítseeeen! Heleeeeen! Ébreeeedj!
Az erős kezek játszi könnyedséggel húztak be az ágy alá, mikor Helen végre meghallotta segélykérésem. Gondolkodás nélkül ugrott ki az ágyból és egyből utánam kapott. Nevetséges huzavona kezdődött az ágy alatt rejtőző és szobatársam között, a tét pedig jómagam voltam. Végül Helen nyert, de csak azért, mert ellenfele feladta és elengedett.
- Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan a szőkeség. Én csupán bólintani tudtam, azt hiszem kissé sokkos állapotba kerültem a történtek után. Nyeltem egyet, igyekeztem magamba fojtani a feltörni készülő könnyeket.
- Mi volt ez? Mi történt veled az előbb? - az újabb kérdéseivel sem tudott szóra bírni. Remegni kezdtek a végtagjaim, majd egész testemben megrázkódtam, amint végigfutott rajtam a jeges rémület. Válasz helyett üres, tompa tekintetemmel találta szemben magát, képtelen voltam józanul gondolkodni vagy megszólalni. Ennek megfelelően Helen hamarosan feladta.
- Mit vársz, mit csináljak? - kérdezte kissé emelt hangon, kezdtem feldühíteni a viselkedésemmel. A remegés lassan alább hagyott, majd elmúlt, de a helyébe most egy hintázó mozdulat lépett miután összekulcsoltam a kezem felhúzott térdemen. Előre-hátra, miközben lelki szemeim előtt újra játszódott az eddigi összes furcsaság és borzalom, amit eme ódon épület falai között átéltem. A riadalom méregként terjedt szét a testemben, teljesen megbénítva. Helen nem mert hozzám érni, de egyre idegesebb lett, láttam a kétségbeesést a szemében. Kitartóan ringatóztam tovább saját elmém rabjaként. Ekkor megrezzent az asztalon hagyott telefonom. Bekapcsolva hagytam rajta a wifit? - futott át az agyamon a gondolat, de még ez sem tudta megtörni a szűnni nem akaró pánikot. Kitartóan hintáztam tovább előre-hátra és talán nyöszörögtem is mellette - ebben azért nem vagyok olyan biztos - legalábbis az előttem guggoló lány aggodalmas arcából erre tudtam következtetni. Helen hirtelen eltűnt a látómezőmből, de ezt is csak nagy sokára érzékeltem. Egyfolytában véresebbnél véresebb képek úsztak keresztül tudatomon. Egyszer csak Helen visszatért és mintha beszélt volna hozzám, ám semmi sem jutott el hozzám abból, amit mondott. Üres szemekkel bámultam vissza rá, tovább nyöszörögve a félelemtől és ringatózva egy megtörhetetlen ütemben. Előre-hátra. A balta éppen becsapódott a 222-es szoba ajtajába a fejem fölött. Közvetlen utána a szobánkban fellógatott alakot láttam lelki szemeim előtt, amint segélykérőn fordult felém.
- Jól van, veled most nem megyek semmire. És nem tudlak kirángatni ebből...
Halványan érzékeltem, hogy van valami a kezében, babrált valamivel - talán a telefonom az?
A neonfény derengésében megmozduló csontvázak hirtelen megmozdultak, a kitömött állatok sorra ugráltak ki a vitrinekből. Minden üldözőbe vett, mire azt hiszem hangosan is sikítani kezdtem. Helen sietve pötyögött valamit, aztán megpróbálta befogni a szám.
- Kérlek, ne sikíts! Nem verhetsz fel mindenkit hajnalok hajnalán.
De nem ért el vele semmi jót, sőt megharaptam - talán, azonban még mindig nem úgy érzékeltem a külvilágot, ahogy kellett volna. A másik lány fájdalmasan kapta el a tenyerét közelemből. - Azt  hiszem, jobb lesz, ha nem érek hozzád. 
Percekkel, esetleg órákkal később (ki tudja) a távolból kopogást hallottam, mint kiderült a mi ajtónkon kopogtatott valaki egyre türelmetlenebbül. A fülem lüktetett a benne doboló vértől, amely fejemben keveredett valamiféle fémes csendüléssel, akárha egy baltát húznának a padlón. Helen megint eltűnt, hallottam a hangját és még egy ismerős hangot valahonnan, de nem értettem mit beszélnek.
- Valami történt vele, mostanra pedig teljesen pánikba esett. Hiába beszélek hozzá, olyan mintha nem hallaná, mit mondok. Még csak megérinteni sem tudom, megharapott érte és úgy sem tudtam kizökkenteni. Azt hiszem csak te tudsz rajta segíteni. Kérlek!
Hirtelen Dan arca jelent meg a látómezőmben, egy pillanatra kitakarta a közös zuhanyzóból áramló vértengert, amely emléke készült elsodorni.
- Mindent megteszek, oké? Helen, ugye ez a neved? - Dan előttem guggolt, de nem hozzám beszélt, hanem a szobatársamhoz. Kinek is akar segíteni? Nekem vagy neki? Ki van egyáltalán bajban? Minden egyre zavarosabbá vált számomra, már nem igazán tudtam különbséget tenni a valóság és a valótlan világ között. Dan? De hiszen ő nem is létezik! Nem lehet! Több, mint száz évesen nem így néz ki az ember... és különben sem élhet ilyen sokáig! 
- Natalie! Hé, figyelj rám egy kicsit! - kedves volt a hangja, mint mindig, ám ezúttal csendült benne valami, ami leginkább az aggodalomra emlékeztetett. Már nem sikítottam, helyette újból halkan nyöszörögtem. A fiú egész közel hajolt hozzám, arcomon éreztem a mentolos leheletét, ekkor az árvízszerű vérözön elsodort. Az emlék annyira élethűre sikeredett, hogy felsikoltottam és riadtan kaptam magam elé a kezem, nehogy megüssem magam. Csakhogy igazából nem estem el, hanem monotonon hintáztam előre-hátra.
- Natalie, én vagyok az, Dan. Nagyon aggódunk érted, kérlek, gyere vissza közénk! Bármi is zajlik éppenséggel a fejedben, az nem a valóság. A valóság közel sem olyan ijesztő, mint amit odabent találtál.
A fiú szavai süket fülekre találtak részemről. Hinta előre-hátra. Dan kétségbeesetten nézett fel az idegesen topogó Helenre. Még ha homályosan is, de láttam őket.
- Mit mondtál? Megharapott, amikor hozzáértél?
- Igen. Miért?
- Mert már nincs jobb ötletem. - azzal óvatosan a vállamra tette mind két kezét, s finoman megrázott. Nem volt valami sikeres az első kísérlete, mert nem hagytam abba a hintázást, viszont elhallgattam. Fémes csattanás, a balta szét vert egy lámpaburát tudatom színpadán. Dan megint megrázott a vállamnál fogva, de már sokkal erősebben, erőszakosabban. Semmi, azt leszámítva, hogy kibillentett egyensúlyomból, megzavarva a monoton mozgást. Abba hagytam a hintázást. Inkább csapkodni kezdtem magam körül, hátha akkor megszabadulok a rám nehezedő kéztől. Nem sikerült. Dan lejjebb csúsztatta a kezét és lefogta az enyémet, hogy ne tudjak mozogni.
- Hozz egy nagy pohár hideg vizet, Helen!
A szőkeség úgy tett, ahogy a fiú kérte. A következő pillanatban telibe kaptam a pohár tartalmát. Ez már hatott, zavartan néztem farkasszemet a sráccal, majd tekintetem Helenre vándorolt.
- Mi a fene folyik itt? Még van két előadásnyi anyagom, amit át kellene néznem...
- Nem nézel át te már semmit! Jaj, de örülök, hogy vissza tértél! - ujjongott Helen a háttérben. Akkor tekintetem visszasiklott az előttem lévő fiúra, Dan hirtelen átölelt egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Úgy szorított magához, hogy azt hittem, összeroppantja a csontjaimat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése