Vágta a vesztedbe

  

Azt mondják, ők a leggyorsabbak a világon, hogy simán kenterbe verik a versenylovakat. A zsokék minden bizonnyal csak álmodoznak arról, milyen lehet egy ilyen teremtmény hátán ülni.  Veszélyes, hiszen egy telivér is képes közel hetvennel száguldani… Hát még akkor egy ilyen ló?! A nagyszüleim rengeteget meséltek a Kelpie-k legendájáról, mire a szüleim mindig megrótták őket. (Anya szülei ugyanis lovakkal dolgoztak a mindennapokban, és imádták a lóverseny hangulatát.) Folyton azzal jöttek, ha már túl sok badarsággal tömték a fejem, hogy ez mind csupán kitaláció. Ilyen lovak nem léteznek. Most pedig itt állok a Scarba nevezetű szigeten és csodálom a Corrycreckan-öbölt, a túloldalon meg egy másik sziget bontakozik ki a ködfátyolból, a Jura.
A szüleim azt remélték, hogy felnőttem végre, elvégre már elmúltam húsz éves, de nem voltam több egy álmodozó gyermeknél. Persze, sok ember nem örült annak, hogy megőriztem a képzelőerőm, a kíváncsiságom, vagy a legnagyobb szenvedélyemet: a lovakat. Hosszú hónapokon át végeztem a világ legunalmasabb munkáját adatrögzítőként egy irodában azért, hogy Skócia szigetei között barangolhassak egy legendás lény után kutatva. Lehetne az Nessie is, de történetesen ez egy ló vagy ember, attól függően melyik alakot ölti magára.
A tenger hullámai mohón vettették felém magukat, lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy elnyel a víz. Még elidőztem egy darabig a parton, majd útnak indultam. Aznap délután hivatalos voltam az Oat Run Istállóba, ahol angol telivérek tenyésztésével és trenírozásával foglalkoztak. A lovak többsége helyi árveréseken külföldi tulajdonba került, sok ló versenykarrierjét még az istálló színeiben (szürke-kék) kezdte el, vagy éppen illegális tengerparti futamokon indultak velük a lelkes amatőrök. Igen, ez volt a legizgalmasabb esemény az egész szigeten, ráadást mindenki tudott róla és mégsem tiltották be. Így tavasztól őszig minden teliholdas éjszakán elstartolt egy mezőny a homokban. Már csak az is veszélyessé tette volna a parti vágtát, hogy a nyaktörő sebességgel nem a legjobb fényviszonyok mellett kellett megküzdeni. De ha ez nem lenne elég, a tenger hullámai váratlanul beránthatták a lovasokat akár a lóval együtt. A tenger lovai, a Kelpiek bármikor kironthatnak a hullámsírból és elragadhatják a lovasokat. A legendák szerint ezeknek a lényeknek a teste félig ló és félig hal, s majd megvesznek a vízért, a táplálékuk pedig hús. Méghozzá emberi hús. Én pedig történetesen egy ilyen szörnyeteget akartam kihalászni a vízből, hogy részt vehessek vele egy ilyen illegális versenyen.

***

Már kora hajnalban a ködfátyolba temetkező partot jártam, egy könnyedebb láncot vetve át a vállamon, egyik kezemben egy vödörnyi véres hússal, amelyet a hentestől vásároltam még a reggeli, friss vágás során. A marha cafatjai csak úgy vonzották a legyeket. Undorodva húztam el a szám: Mit meg nem teszek egy életre szóló kalandért. Hosszú órákat töltöttem meneteléssel a parton, a tenger hullámait vizslatva. Hátha megpillantok egy közelgő rémet. A láncszemek vészjóslóan csörrentek meg minden egyes lépésemnél. Egyszer csak észrevettem valami fénylőt a távolban. Előszőr azt hittem, csupán a napfény csillant meg a víz felszínén, de ez a valami határozottan mozgott. Hol előbukkant a hullámok közül, hol beleveszett. Remegő kézzel dobtam be egy húsdarabot a vízbe, azt remélve, hogy a vér szaga majd közelebb vonzza akár egy cápát. Aztán torkomban dobogó szívvel vártam, mi fog történni. Akármi is volt a vízben, alámerülhetett, mert már egyáltalán nem láttam. A hullámok csalókán borzolták az idegeimet, feszülten figyeltem a kékség irányába. Időközben a köd teljesen felszállt. Futásra készen várakoztam, minden izmom megfeszült, a vödör fogantyúját továbbra is a kezemben szorongattam olyannyira, hogy az belevágott a tenyerembe. Furcsa volt belélegezni a sós levegőt, hiszen én a szárazföldön nőttem fel, méghozzá olyan vidéken, ahol csupán tavak és folyók akadtak elvétve. Így hát alig bírtam betelni az elém táruló, végtelennek tetsző látvánnyal. Hirtelen valami felsejlett a vízfelszínen, önkéntelenül is hátráltam egy lépést, ám még akkor sem futottam el, amikor szembe találtam magam a szörnyeteggel. A tenger lova egyszer csak ott állt előttem; testén számtalan halpikkely csillogott, gyér sörényébe hínár akadt, keskeny fején obszidiánhoz hasonló, tompán sötétlő tekintet ült. A lény bordái zörögtek, ahogy vette a levegőt. Csúszós bőre a tenger sós levegőjét és hal szagát árasztotta magából, felfordult tőle a gyomrom. Még a véres hús szagánál is rosszabbnak találtam. Amint kitátotta állkapcsát megelevenedtem, s még az utolsó pillanatban sikerült elugranom a felém kapó, cápákéra emlékeztető fogsor elől. A következő másodpercben azonban átvetettem rajta a láncot, ugyanakkor odaadtam neki egy darab húst. Míg elfogyasztotta ráhurkoltam az orrára a lánc egy részét, mintha kötőfék lenne. A vas megbénította a lényt. Innentől kezdve lett egy nem akármilyen versenylovam, de még messze voltam attól, hogy próbára tegyem tudásom.

***

Néhány nappal később eljött a telihold, s a nyárba hajló tavasz elhozta az első éjszakai futamot. Természetesen elmentem rá, de nem résztvevőként, csupán meg akartam nézni, hogyan zajlik egy illegális verseny. Kik és miféle lovakkal indulnak rajta. A népes mezőny zömét izgatottan verejtékező, egyhelyben toporzékoló telivérek alkották. Mégiscsak egyszerűbb egy ilyen lovat beszerezni, mint egy bestiát. Mint egy igazi legális versenyen, itt is meg lehetett nézni a verenyzőket testközelből, valamint fogadást is lehetett kötni. Volt köztük olyan táltos, amelyet korábban az Oat Run Istálló egyik bokszában megcsodálhattam. Vajon máris eladták volna és az új tulajdonosa mindenképpen ki akarná próbálni egy ilyen életre-halálra küzdelemben? – alig fordult meg fejemben a gondolat, máris választ kaptam ki nem mondott kérdésemre.
– Mi van, Cody? Kiloptad Mr. Fletcher lovát egy futamra?
A lovászfiú arcán ideges mosoly suhant át, amit a telihold ezüstje sem segített leplezni.
Ahogy sétáltam a nevezők izgatottan táncoló hátasai között két lovon is megakadt a szemem. Mindkettő nagyobb, izmosabb volt a többinél, mellettük a telivérek megjelenése teljesen jelentéktelenné vált. Ha fogadni akartam volna és külső alapján ítéltem volna meg az esélyeket, biztosan a kettő közül választanék. Csakhogy nem ezért jöttem. Az egyik ló olyan ezüstös volt, hogy azt még az égen terpeszkedő Hold is megirigyelhette volna. Amint közelebb léptem hozzá kirajzolódott szoborszerű testéből kígyózó szarvasnyaka, aminek atlaszán keskeny fej ült borotvaéles fogakkal, figyelmes szemekkel és érdekes rajzolatú fülekkel. A Kelpie rám sandított, aztán eltátott a száját és megkísérelt belém kapni. Mielőtt elért volna egy erős kéz visszarántott a fején lévő láncszemekből font kantárral. A teremtmény felvinnyogott a fájdalomtól.
– Legyen óvatosabb, vagy talán megunta az életét?! – a dühös férfihang a lény túloldaláról érkezett és teljes mértékben lebénított egy pillanatra. Bármennyire is értek a lovakhoz, ez nem az én terepem – döbbentem rá.
– Bocsásson meg figyelmetlenségemért – szabadkoztam.
– Ugyan, el van nézve. Csak ne hibázzon többet, mert lehet, hogy a következő végzetes lesz!
A férfi időközben megkerülte a mutatós mént, s hirtelen felém nyújtotta a kezét – Keagan Buch vagyok. Örvendek, idegen.
– Daniel Hatfield. – ráztunk kezet a kölcsönös bemutatkozás után. – Miféle lova van magának?
– Nos, ez a rémség egyenesen a tengerből jött. Nagyon kevés lovas tud megülni egy ilyet. Ha fogadni akar, mindenképpen rám tegye! Tavaly végig nyerő párost alkottunk.
– Hm… megfontolom. – azonban továbbra sem akartam a pénzemet feltenni egyetlen lóra sem. – Mondja, igazak azok a legendák, amiket ezekről a lényekről regélnek?
– Ó, azok nem legendák. – felelte – Mind megtörtént! Egykoron minden nagyobb vizet benépesítettek a Kelpie-k, de az emberek vadászni kezdték őket, s fokozatosan visszaszorították ezeket a szörnyetegeket ide, a Corrycreckan-öbölbe.
Valahogy felfoghatatlan volt ez számomra. – De hiszen ragadozók, nem? Hogy lehetséges a tizedelésük?
Keagan elmosolyodott a bajusza alatt. – Ragadozók, de védtelenek a fémekkel szemben. Ezt használta ki az ember. De nem csak a Capaill lovak vesztek bele a gyilkolásba, hanem rendszerint magukkal vittek annyi lelket, amennyit csak tudtak.
– Mégis hogyan lehetséges, hogy maga most egy ilyen veszedelemmel dolgozik együtt?
A férfi mosolya, ha lehet még szélesebb lett. – Nem lehetetlen kiismerni őket, hiszen félig úgy viselkednek, mint a lovak. A másik felük már komoly szakértelmet igényel. De általában megrészegülnek a tengertől, meg a vér szagától. Ha pedig egy éhes Kelpie-vel találja magát szemben, akkor haddjon fel minden reménnyel.
– Pedig feltett szándékom próbát tenni egy ilyen teremtménnyel. – bátorkodtam elő végre legnagyobb álmommal, mire ő elnevette magát.
– Szegény ördög! Ne legyen bolond, fogjon inkább egy telivért. Az is megteszi magának. Nem kell mindenkinek értelmetlenül meghalnia ezen a parton. Eleget játszadozhat az életével a hétköznapokban, amikor kiteszi a lábát az otthonából. Vagy talán nincs semmi veszteni valója?
Igazából nem volt semmim. Egyedül éltem, unalmas volt a munkám, utáltam a valóságot. Az egyetlen dolog, ami életben tartott, az a képzelőerőm volt. A futam hamarosan kezdődött, így elköszöntem újdonsült ismerősömtől és megköszöntem neki a jótanácsot. A lovak lassan felsorakoztak egyvonalban a parton, én tőlük húsz méterre, az első sorban foglaltam el a helyem. Egyszer csak eldördült egy pisztoly az éjszakában, a lovak pedig szélsebesen startoltak el a rajtvonalról. Összesen tíz ló és lovas indult azon az éjjelen a vesztébe. Az első pár száz méteren az egyik telivér felbukott, valószínűleg egy rossz lépés következtében. Lovasa pedig a közel fél tonnás állat teste alá került. A népes közönség velem együtt hördült fel az esés láttán. A partszakasz kicsivel lehetett több kettőezer méternél, ahol mi álltunk nem tudhattuk meg a verseny eredményét. Csak sejteni lehetett mi zajlik a távolban. A vérem dobolni kezdett a fülemben, tudtam mi kell nekem: ez a nyaktörő sebesség az ezüstbe vont egyenetlen talajon. Mint kiderült a holdfénnyel vetekedő Kelpie csúnyán megverte az összes lovat, egyedül a másik hozzá hasonló tudta felvenni vele a versenyt, de a célegyenesben sikerült azt is lehagynia egy teljes hosszal.

***

A következő hetekben lázasan készültem a saját versenyemre. A különleges lovamat egy elhagyatott tanyán, egy régi istállóépületben tartottam. Eleinte még a lény közelébe kerülnöm sem volt egyszerű, folyamatosan meg akart támadni.
– Biztosan éhes vagy. – léptem oda hozzá az egyik nap egy vödörnyi kétes eredetű véres hússal. A Kelpie felmordult, olyan hangja volt, mint a háborgó tengernek. Miután minden nap csillapította valamelyest az éhségét egyre ritkábbak lettek a zsákmányszerző kísérletei. Türelmes munkámnak köszönhetően hamarosan gond nélkül lovagolhattam, de igyekeztem mindig éber maradni. Sosem feledtem el, hogy egy olyan élőlénnyel dolgozom együtt, amelyik kiszámíthatatlan. Aztán eljött az a nap, amikor úgy éreztem, hogy kipróbálhatom vele a vágtát. Persze már azon a terepen akartam megejteni a kísérletet, ahol a versenyt is futná. Szóval hajnalban, amikor a nap még csak épphogy kezdte megfesteni az ég szürkéjét lemerészkedtünk a partra. Leendő versenylovam, a deres Tengerszem nagyon izgatottá vált, amint meghallotta a tenger hívó szavát. Hirtelen remegés futott végig a lény egész testén, ami miatt egy pillanatra elbizonytalanodtam és ez a röpke gyengeség pont elegendő volt, hogy kihasználja. Tengerszem megugrott, aztán meglepő gyorsasággal megiramodott a hatalmas kékség felé. Most fogok beleveszni a vízbe, hunytam be a szemem ijedtemben. Csakhogy a józan eszem ösztönös, jól ismert mozdulatokat adott a kezembe. Az már más kérdés volt, hogy működnek-e egy Kelpie-nél is. Finoman meghúztam a szárakat kissé felfelé, hogy a pára szájának szegletére hassak a zablával, közben lassan teljes testsúlyomat hátra helyeztem a nyeregben. Nos, Tengerszem nem lassított, a tenger meg egyre csak közeledett. A hullámok tárt karokkal vártak mindkettőnket, azonban az utolsó minutumban sikerült a Kelpie-t elfordítanom mielőtt belerohant volna velem a vízbe. Így a part szélén vágtattunk tovább folyamatosan fokozva a sebességet. A szél belekapott a mellényembe, a hullámok kapkodva nyúltak hátasom lábai felé, de ezúttal Tengerszem csak rám figyelt. Még nagyobb iramot kértem tőle, ő azonnal készségesen reagált. A homok csak úgy porzott a nyomunkban. Egy idő után a vágta mámora és az ellenszél könnyeket csalt a szemembe. Szélsebesen közeledtünk a part vége felé, az utolsó métereken már kértem, hogy lassítson. Kellemeset csalódtam, mikor Tengerszem engedelmeskedett.

***

Még megismételtük párszor a tengerparti vágtát, majd eljött a verseny napja. Izgatottan terítettem fel a rémséges táltosra a vérvörös, aranyozott szálakkal átfont takarót. Ez volt az én versenyszínem. Ezt követte a nyereg. A különleges jószágokra nehezebb nyerget tettünk a könnyű galoppnyereghez képest, hogy a telivéreknek is legyen némi esélye felvenni a versenyt. Valamint ez a nagyobb nyereg igyekezett hozzájárulni a biztonságunkhoz a hüllőszerű ló hátán. Kialakításának köszönhetően mélyebben ültette a lovast, nehezebb volt belőle kiesni. Miután felszerszámoztam Tengerszemet kilovagoltam az éjféli vágta színhelyére. A versenyszabályoknak megfelelően hamarabb érkeztem, minthogy a futam kezdetét vette volna. Egy óránk volt arra, hogy minden elvetemült amatőr megjelenjen. Idegesen sétáltam fel-le a Kelpie-vel nagyjából ötszáz méteren – hol közelebb a tengerhez, hol távolabb tőle. Teszteltem őt, próbáltam kitalálni mik azok a mozdulatok, amiket a vízbefúlásom követhet. Ám Tengerszem meglepően nyugodtnak tűnt. Nem volt éhes, hiszen bőségesen jólakattam hentesáruval előző nap. S úgy tűnt, a tenger sem érdekli. Azért igyekeztem résen lenni, minden idegszálammal az alattam mozgó izomtömeget figyeltem. Lassan mindenki megérkezett, aki csak játszani akart az életével ezen a teliholdas éjjelen. Felsorakoztunk egymás mellett. A lovak megrémültek hátasomtól, elvégre egy ragadozó állt közvetlen közelükben. Mindenki – velem együtt – idegesnek látszott. Hosszúra nyúló percekig álldogáltunk egyvonalban. Legalábbis az örökkévalóságnak tűnt ez az idő. Akkor eldördült a rajtot jelző pisztoly. Egyszerre lőttünk ki és legnagyobb meglepetésemre a telivérek kerültek az élre. Mondjuk én szándékosan visszafogtam a bestiát, hagy fáradjanak ki az élen járók. Rajtam kívül még ketten indultak tengeri lovakkal, hogy növeljék az izgalmakat és a kockázatot. Amennyire csak tudtam, próbáltam távol maradni a hullámoktól, nehogy Tengerszem kedvet kapjon az úszáshoz. Az első nyolcszáz méter után az egyik Capaill uisce megbokrosodott, s egyszerűen hátra nyúlt a lovasáért, megragadta szerencsétlent a vállánál és lerántotta magáról. Egy fájdalmas kiáltást követően az ember örökre elhallgatott. A lény a felismerhetetlenségig összetiporta élettelen testét, aztán nem a szabadságot jelentő kékség felé vette az irányt, hanem a telivérek nyomába eredt immár lovas nélkül. Másodpercek alatt utolérte az élbolyt, ám nem talált rést, ahol átfurakodhatott volna. Ettől viszont egyáltalán nem esett kétségbe, ugyanis gond nélkül nekiment az egyik lónak és úgy meglökte, hogy a mellette galoppozót is megzavarta. Hiába alakult ki így egy rés, a szörnyeteg nem használta ki. Helyette belekapott az egyik ló torkába és felszakította az állat nyakát egészen a szügyéig. A sérült telivér olyan hirtelen torpant meg a sokktól, hogy önjelölt zsokéja porba hullott. A pej ezután magányosan álldogált maga elé meredve egyre üvegesebb tekintettel, a vér pedig csak úgy patakzott mély sebéből. Látszott szerencsétlen párán, ahogyan tudatosult benne az elmúlás. Belekapaszkodtam Tengerszem sörényébe és finoman gyorsabb vágtára sarkaltam. Nem akartam az elszabadult Kelpie közelébe kerülni, de ő utat törhetett nekem a maga sajátos, kegyetlen módján. Az egyszerű lovakat lovaglók közül néhányan közelebb merészkedtek a tengerhez, hiszen őket nem akarta hátasuk vízbe fojtani. Pár száz méter után azonban a víz közvetlen közelében métereket faló szürke alól kiszaladtak hátulsó lábai, majd az oldalára dőlt – lovasának valami csoda folytán sikerült időben leugrania a hátáról. Értetlenül néztem vissza a vállam fölött, mire éreztem, hogy a bestia meglódul oldalra. Inkább újból rá irányítottam minden figyelmemet. Egyenesen haladtunk az utolsó kilencszáz méteren. Még sokáig csengett a fülemben a szerencsétlen pára gyötrelmes haláltusájának hangja. Az ilyen események vonzották az öbölbe beúszó Kelpie-ket és az egyéb ragadozókat is. Egy ébenfekete telivér elfáradt, s kezdett lemaradni – íme, itt volt a legmegfelelőbb alkalom az előrébb jutáshoz. Nem is vártam tovább, hanem pillanatok alatt lehagytuk a fáradt állatot. Időközben szem elől tévesztettem a szabadon nyargaló tengeri lovat. Egy részem szerette volna azt hinni, hogy visszatért a saját világába, de maradt bennem efelől némi kétely. Már csupán ötszász méter volt hátra, odaadtam Tengerszemnek a szárat és elkiáltottam magam. – Gyerünk, mindent bele!
Eddig fel sem fogtam milyen sebességre is képes egy ilyen lény, sőt fogalmam sem volt arról, mekkora erő lakozik Tengerszemben. A Kelpie egész teste elnyúlt, amint falta a métereket éreztem, hogy valami megváltozott a mozgásában. Nem olyan volt, mint a többi lóé, ugyanis az elülső lábai csak előre, míg a hátulsó lábai hátra mozdultak. Furcsa volt, s a legyőzhetetlenség magabiztos érzését adta. Eddig is felvertük magunk után a homokot, de ezt most leginkább a repüléshez tudnám hasonlítani. Bele kellett kapaszkodnom a hínárok tarkította amúgy is iszamós sörényébe, ha nem akartam idejekorán távozni a hátáról. Tengerszem valami bizarr hangot adott ki, ami félúton leledzett a vinnyogás és a kerepelés között. A versenylovak sorra maradoztak el mellettünk, amint suhantunk előre. Körülöttünk minden elmosódott színfoltok elegyévé vált, képtelen voltam felfogni ezt a sebességet. Vészesen közeledett a partszakasz vége, amikor szemem sarkából észleltem valami rézszínű suhanást, az a Kelpie volt az, amely még lovassal rendelkezett. Kezdtem megnyugodni elszabadult társát illetően – talán tényleg visszament a tengerbe. Tengerszem hihetetlen módon, de képes volt tovább gyorsulni (egyre nagyobbakat lépett). Az utolsó kétszáz méteren már fej-fej mellett hajráztunk a rézvörös veszedelemmel.
– Hajrá, meg tudod csinálni! – kuporodtam össze jobban a nyeregben. A kengyelt szándékosan nem állítottam túl hosszúra, hogy én is ki tudjak emelkedni a nyeregből, könnyítve ezzel a lény terhét. Tengerszem annyira kinyúlt, hogy azt hittem külön életre keltek a lábai. Először csak egy orrhosszal, ezt követően már egy egész fejhosszal sikerült megelőznünk egyetlen vetélytársunkat. Ujjongva bíztattam tovább sporttársamat. – Gyerünk, gyerünk, menni fog!
Ekkor azonban valami hatalmas erővel nekünk csapódott oldalról, kibillentve mindkettőnket az egyensúlyából. Felborultunk és onnantól kezdve mindent homályosan érzékeltem, mintha nem lettem volna öntudatomnál.  Ellenfelemen gubbasztó lovas eszelősen felröhögött. – Na mi van? Azt hitted, ezek a versenyek sportszerűek?
Persze, sosem gondoltam, hogy azok, de ezt erős túlzásnak tartottam. Miért kell ennyire elvetemültnek lennie egy embernek? Hát nem elég veszélyes egy ilyen kihívás már önmagában is? Tengerszem nekilátott mozgolódni, minden egyes rezdülését éreztem a csontjaimban, hiszen az esés következtében alákerült az alsó testem és a bal lábam beleszorult a kengyelbe. Azt hiszem üvöltöttem a fájdalomtól, míg el nem ájultam. Tengerszem minden bizonnyal felkászálódott, bár ekkor én már élettelenül lógtam valahol közte és a föld között.
Mikor magamhoz tértem hajnalodott, a Kelpie fölöttem tornyosult. Először azt hittem, hogy fel akar falni, ám a testtartása nem volt fenyegető, sokkal inkább oltalmazónak tudtam megítélni. Követtem tekintetemmel azt az ívet amerre meghajlott a nyaka, füleit egészen lelapította a koponyájára és ádázul vicsorgott. Tőlünk három méterre a másik tengeri ló feküdt kiterülve, lovasából mindössze egy kézfej maradt meg. Habár a lábam nagy valószínűséggel szilánkosra tört, s teli lettem zúzódásokkal, Tengerszem megkedvelt annyira, hogy megvédjen az élete árán is. Nehézkesen húztam fel magam annyira, hogy hálásan végig simítsak keskeny pofáján.
– Köszönöm.