Dísztópia (1. rész): Egy világba zárt világ


„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába. A környék régen aludni tért már, hála az esti „áramszünetnek”. Minden nap este hét után a városban elment az áram, pontosabban elvették tőlünk, mert olyan időket éltünk, ahol takarékoskodni kellett az energiaforrásokkal. Minden felértékelődött körülöttünk, ellenben a tudás és az egyéniség koránt sem volt kívánatos. A vezetőknek nem kellettek gondolkodó emberek ebben az új világban. Minden információt a tévéből kaptunk és a legtöbben el is hitték mindazt, ami átjött a képernyőn. Azt mesélték a nagyszüleim, hogy ez már az ő fiatalkorukban is így volt. Tehát korábbról eredt ez az egész. A könyveket még néha emlegették, mint valami sajgó emléket. Hol láthattam azt az idézetet? Lehet, hogy nem is írva volt, hanem valakitől hallottam? Jobbnak láttam visszaaludni, hiszen másnap reggel várt az iskola. Utáltam diák lenni, talán azért, mert tényleges, tiszta tudáshoz sosem juthattam hozzá eddigi rövid életem során. Minden tanár a saját maga módján értelmezte a tananyagot, majd adta át nekünk. Azonban egyik forrás sem volt hiteles, vagyis mi csupán a jéghegy csúcsát érintettük, az rendszerint kimaradt, amit tulajdonképpen hasznosítani tudtunk volna. Alapból az nem tetszett, hogy a családi háttér, a felmenők alapján eldöntötték mi lesz a sorsunk. Attól függött, hogy mit tanulhatok, amit már az elődjeim letettek az asztalra. Az senkit sem érdekelt, hogy mihez volt az embernek tehetsége, sőt ezt a szót egyenesen vétek volt kiejteni. Ugyanis a tehetséges ember deviáns, vagyis képtelen a szabályok betartására és ez problémát jelent. Így hát fokozatosan szabadítottak meg az egykoron rendelkezésre álló tudástól – helyette felszínes, és a népet butító eszenciát kaptunk. Emellett pedig valósággal vadásztak a különböző képességekkel rendelkező emberekre, hogy elüldözzék, börtönbe zárják vagy akár eltegyék őket láb alól. S, ha mindez nem lett volna elegendő, csak a gondtalan élethez segített hozzá – jobban mondva, tetézte a bajt – a képzelőerő teljes hiánya. Az embereknek szó szerint mindent a legrészletesebben kellett elmagyarázni, ábrákkal vagy videókkal demonstrálni, mert már nem tudták saját maguk elképzelni. Furcsa időket éltünk.
Túl gyorsan eljött a reggel, a napsugarak nagy hévvel tolongtak az ablakom előtt, bebocsátás reményében. A lehúzott redőny valamennyire tompította harsányságát az újabb nap ígéretének. Miután kimásztam az ágyból, kirángattam valami elfogadhatót a szekrényből és magamra kaptam, leballagtam a konyhába. A szüleim már az asztalnál ültek és valamiféle idillit testesítettek meg. Minden bizonnyal ezt teszi a boldog tudatlanság. Egy erőltetett mosollyal az arcomon foglaltam helyet közöttük.
 Jó reggelt, Deborah! – zengték kórusban, kirázott a tökéletességüktől a hideg.
 Reggelt!
Automatikusan töltöttem magamnak egy csésze kávét, azt remélve, felébredek tőle. Minden erőmre szükségem lesz, ha túl akarom élni ezt az újabb napot. Mivel kilógtam a rendszerből, igen nehezemre esett a szabályok betartása. Viszont a kormány intézkedéseinek és törvényeinek hála muszáj volt beolvadnom, amennyiben nem akartam bajba kerülni. Be kell vallanom, élni akartam. Ebben talán az is segített, hogy az utóbbi időben vezető hírként közölték le – mintegy elrettentő példaként – azokat az öngyilkosságokat, amiket az olyan gyenge emberek tettek meg, akik nem bírtak beilleszkedni. Azonban, bizonyos pletykák szerint ezek a szerencsétlenek igazából nem saját kezűleg vetettek véget az életüknek, hanem kivégezték őket. Én történetesen mindkettőt elképzelhetőnek tartottam. Lassan kortyoltam a forró italt, miközben tisztultak a gondolataim és körvonalazódott a fejemben, mit fogok aznap csinálni, ami által még nem keltek feltűnést. A reggelit követően a helyi busszal elmentem iskolába. A nagy, szürke épület vészjóslóan magasodott ki a betondzsungelből. Minden egyes nap sajnáltam, hogy nem vidéken élünk, de elvileg ott még rosszabb volt a helyzet, mint a városokban. A városoktól távol eső helyeken szegénység uralkodott, a települések „halottak” voltak, mert nem volt munkája az ott élőknek és ebből kifolyólag szórakozási lehetőségük sem. Azok a falvak ellenben egész szerencsésnek mondhatták magukat, amelyek a nagyobb, gazdagabb városok köré épültek. Ők meg sem érezhették a másik oldalt, amely a távoli helyekre oly jellemző volt. A szegénység betegségeket hozott magával, mivel orvos sosem látta az ottaniakat. Telente csendes magányukban fagytak halálra az emberek, szeretteik körében. Most talán elgondolkozhattál, mégis honnan tudok ennyi mindent, amikor ez tilos? Mert előszeretettel járkálok a tilosban. Kifürkészhetetlen arccal léptem be az épület éhesen tátongó kétszárnyú ajtaján. Hosszú nap elé néztem, nagyjából hétszer negyvenöt percet kellett itt töltenem ezen a napfényes őszi napon. Az iskola területéről nem lehetett csak úgy távozni, de az érkezés sem volt valami könnyed séta. Először is a kaput egy őr tartotta szemmel, ő engedett be és ki. A holminkat általában átnézték, s valamilyen eszközzel is átvilágítottak motozásképpen. Utána még egy beléptető rendszer következett, mindenki saját azonosító kártyával rendelkezett. A motozásra meg azért volt szükség, mert néha az emberek őrültségeket csináltak és nem csak magukra, hanem társaikra is veszélyt jelentettek ilyenkor. Több esetről tudomásom volt, mert egyszer sikerült belógnom az alagsorba, ahol a diákok adatait tárolták; ahogyan mindenkinek, nekem is volt egy dossziém. Eredetileg azért osontam be oda, hogy kiderítsem, mit tudnak rólam. Azt kell, mondjam, sajnos mindent. Nem volt elég nekik a jelentkezéskor megadott adataim, itt tárolták az információkat mindennapjainkról. Nyomon követték a beszélgetéseinket, lenyomozták az érdeklődési körünket. A rengeteg adatra azért volt szüksége az irányító szerveknek, hogy elősegítsék a pályaválasztásunkat. Ez akkor jött kapóra, ha a szülői háttér nem volt egyértelmű.

Például, ha minden ősöm – a családfa bizonyos soráig visszavezetve – más-más munkát végzett, akkor a rólunk összegyűjtött adatokat vették mérvadónak. Tiltakozni természetesen nem lehetett a döntéseik ellen. De a legtöbben elfogadták azt, hogy mások döntsenek a jövőjükről. Egyesek úgy tekintettek a feljebbvalóikra, mintha azok istenek lennének. Sokan pedig nem tudták az igazat, ami a háttérben ment: csak a pénz és a hatalom számított és ezek mind többet értek bármely ember életénél. Szóval a kormány mélyen hallgatott arról, hogy mi is folyik a színfalak mögött. Amúgy is mindegy volt, hogy mit adnak a nép tudtára, hiszen az mindent elhitt, csak jól kellett tálalni. Ebben meg már több évtizedes tapasztalatuk volt, igen a szabadság sokat veszített jelentéséből. Én legalábbis úgy láttam a körülöttem lévőket, hogy saját maguk börtönei. Nem akartam olyan lenni, mint ők. Ezért is titkoltam annyira a személyiségemet, amennyire csak tudtam. Merthogy sok lakóval szemben nekem még volt személyiségem, de sokaknak már nem adatott meg ez a kiváltság. A szüleim sem voltak szerencsések, ugyanolyan zombikká váltak, mint a többség. Titkon azt reméltem, vannak még rajtam kívül olyanok, mint én. Azonban eddig senkit sem találtam, s kezdett elpárologni belőlem minden remény.
Az iskola lassan és unalmasan telt, csak ültem, s folyton azt kérdeztem magamtól: Mégis mit keresek itt? A válasz persze pofon egyszerű volt: mert ezt várják el tőlem. Mindenesetre éreztem, hogy nem tartozom ide. Igyekeztem ugyanolyan unottan révedni a kivetítő irányába, mint az évfolyamtársaim. Az osztályokat az évfolyamok váltották fel; születési évszám szerint soroltak be minket és ebben az esetben egyáltalán nem számított, kinek milyen a felfogása. Mindannyian ugyanazt kaptuk. Ha lett volna elég nagy terem hozzá, akkor biztosan minden évfolyam egyszerre jutott volna hozzá ehhez a semmitmondó okossághoz, amivel folyton körbevettek minket. Nevetséges, hogy a gimnázium utolsó előtti évét tapostam éppen, de még egyetlen leckét sem tudtam hasznosítani az életben. Arról pedig ötletem sem volt, hogyan tovább. Céltalan voltam, mint a legtöbben, de tudtam, hogy velük ellentétben én még nem törtem meg. Amíg belőlem nem irtják ki a lelket, addig lépéselőnyöm lesz mindenkivel szemben. Egy újabb monoton dokumentumfilmet vetítettek le nekünk, ezúttal a számítástechnikával kapcsolatban. Rég nem érdekelt senkit sem, hogy a környezetünk mennyire élhető, a természet értékei elvesztek. S mivel az itt ülők csak ezt a világot ismerték, azt már el sem tudták képzelni, hogy milyen lehetett egykor. A körülöttünk lévőktől egyébként is mindig azt hallottuk, hogy ez a normális, a helyes és ezzel minden rendjén van. A teremben nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a korábbi dolgokkal a sok tilosban való járkálásnak köszönhetően. Az órák többségét átaludtam, mondjuk efölött a tanárok szemet hunytak, mert talán a lelkük mélyén ők is tudták, hogy amit csinálnak az igazából nem tanítás. A képzelőerömnek hála ilyenkor sosem unatkoztam. Lehunyt szemhéjam mögött egy világba zárt világ várt, ahol akármikor menedékre lelhettem. Szép lassan eltompultak a külső zajok, teljes mértékben kizártam a környezetem. Lelki szemeim előtt különös, rég elfeledett fogalmak elevenedtek meg, tárgyak, élőlények jelentek meg, s azok a tettek, amelyek megírták az emberiség történelmét. Láttam a jeges északon hajózó vikingeket, konkvisztádorok partra szállását egy addig ismeretlen kontinensen, hátrafelé nyilazó lovasokat, a forradalom hevétől forrongó tömegeket, igazságos és elvetemült királyokat, páncélos lovagok által vívott csatákat. S lovas katonákat, amint felveszik a harcot egy reménytelen küzdelemben, tankok ellen. Képzeletemben az ember az eget hódította, s a tengerek titkait kutatta. Látni véltem egy jegesmedvét jégsapkás vidéken, amint vadászik éppen. Fájt minden egyes kép és a tudat, miszerint ezekről a körülöttem lévőknek fogalma sincsen. Negyvenöt perccel később a tanóra végét jelző csengő rántott vissza az álmok birodalmából. Kótyagosan hagytam magam mögött a termet.

***

Az utolsó tanítási óra után hazamentem összeszedni a jegyzetfüzetemet, amibe általában emlékeztetőket és azokat a fontos dolgokat írtam fel, amikről olvastam, de nem állt össze teljesen a kép. Utóbbiakat egy régen elfelejtett írással jegyeztem fel, hogy rajtam kívül senki se tudja elolvasni, amennyiben valaki véletlenül megtalálná – ezt nevezték valamikor rovásírásnak. Manapság azonban nem nagyon foglalkoztunk kézírással. Persze, megtanultuk az ABC-t és tudtunk írni, de általában mindent valamilyen számítástechnikai eszközön őriztünk meg. Mondjuk én az utóbbi két évben az iskolában semmit sem írtam le az ott elhangzottakból. A délután hátralévő részét a szobámban töltöttem és egy teniszlabdát dobáltam a falnak. Este hétkor lementem vacsorázni, ez volt szinte az egyetlen közös programunk a mindennapokban. A szüleim rengeteget dolgoztak, ami mellett alig maradt némi szabadidejük. Sokszor éttermekben ettünk, vagy hozattunk ennivalót, s a hétköznapok többi részében az iskolai étkező szolgált élelemforrásként. Mint mindig, ebben a korban is voltak gazdagok és szegények. A családom egyikhez sem tartozott, hanem valahol a kettő között helyezkedett el a társadalomban. Szomorúan idéztem fel gyermekkori álmodozásaimat a jövőt illetően, amikor még azt gondoltam, hogy van jövőm. Mára azok az elképzeléseim kifakultak, sőt nagy részük teljesen eltűnt. Annyira elérhetetlennek tűnt egy saját otthon, ami tényleg az én tulajdonom, hogy inkább abbahagytam ezen ábránd kergetését. Este nyolckor mindenki aludni tért – valójából én csak úgy tettem – a szüleim hamarosan elaludtak. Mondjuk olyannyira fáradtak voltak a napi tizenkét órányi munkától, hogy már nem csodálkoztam a korai pihenőn. Inkább kihasználtam azt. Amint mély álomba merültek a vállamra kanyarítottam a hátizsákomat és kiszöktem az éjszakába. Úgy lézengtem a kihalt városban mintha nem lenne úti célom, pedig volt. Akkor legalábbis azt hittem. Lekanyarodtam egy mellékutcába, amit több sikátor követett, mígnem odaértem egy régi szállodához, amelyet régóta rágott az idő vasfoga. Az Imperial Hotel körülötti épületek, ha lehet még rosszabb állapotban voltak. Ez a negyed halott volt, s ennek megfelelően elhagyatott, ami tökéletes rejtekhelyé tette. Ide úgysem merészkedett senki, csak azok, akik tudták mit keressenek. Itt rejtőzött a világon megmaradt összes tudás egy része. Még most is hihetetlen volt számomra, hogyan voltak képesek ilyen tiszta forrást és olyan sok könyvet megőrizni.
Az Imperial alagsorában szerteágazó folyosók alakultak ki a könyvespolcok rengetegében. Csöndesen besurrantam az épületbe egy résen keresztül. Ekkorra már úgy ismertem az épület földszinti részét, mint a saját tenyeremet, így szükségtelen volt bármiféle fényt használnom a tájékozódáshoz. Egyenesen lementem az alagsorba. Odalent már azt tehettem, amit csak akartam, még a villanyt is felkapcsolhattam, nem kellett a lebukástól tartanom. Pillanatok alatt fényárban úszott a föld alá rejtett birodalom a reflektoroknak és az akkumulátoroknak köszönhetően. Ámulva néztem a rengeteg könyvet, amint katonásan sorakoztak betűrendben és téma szerint besorolva. Minden témához legalább két-három plafonig érő könyvespolc tartozott. S nem csupán szakkönyvek, hanem igazi ritkaságok, verseskötetek és regények is akadtak, hogy feltárjanak egy egészen más világot a menedéket keresők számára. Ezúttal én is ennek reményében jöttem. Odahúztam egy létrát ahhoz a könyvespolchoz, amelyen a regények sorakoztak. Szinte minden műfajból volt jó néhány megmentett darab. A thriller és horror műfajú könyvek egészen a polc legtetején voltak, engem pont azok érdekeltek a leginkább jelenleg. Lelkesen másztam fel a létrára, hogy elérjem őket.
Éppen elmélyülten tanulmányoztam a könyvek gerincén szereplő írók és címek feliratát, amikor hallottam megnyikordulni az egyik régi padlódeszkát a bejárat felől. Megdermedtem, ugyanakkor tovább egyensúlyoztam a létrán, kezemben négy-öt könyvvel. Percekkel később valaki köhintett, hátha magára tudja vonni a figyelmemet. Ez pont elég volt ahhoz, hogy végleg elveszítsem amúgy is ingatag egyensúlyomat. A létra megbicsaklott, majd dőlni kezdett, a könyvek valahol félúton kiestek a kezemből. Már csupán arra volt időm, hogy felkiáltsak:– Vigyáááázzzz!
A létra nagy puffanással ért földet és tudtam, hogy én leszek a következő, aki közeli kapcsolatba kerül a padlóval. Azonban a várt földet érés elmaradt, helyette kisebb ütődéssel érkeztem meg. Félve nyitottam ki a szemem, mire szembe találtam magam egy barna szempárral. Kérdőn felvontam egyik szemöldököm, közben megpróbáltam kimászni a karjai közül. – Köszi az életmentést, de most már elengedhetsz!
A fiú végre leengedte a karjait, így már újból két lábbal álltam a földön.
 Mi ez a hely? – mutatott körbe a szobában ahelyett, hogy bemutatkozott vagy köszönt volna.
Gyanakodva néztem rá, hirtelen nem tudtam eldönteni, megbízhatok-e benne vagy sem. Végül úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Ha ellenőr lenne, már biztosan kattant volna a csuklómon a karperec. – Könyvtárnak nevezném, ha egyetlen szóban kellene megfogalmaznom mindazt, ami itt van. Ugye nem vagy ellenőr, kém, szabadnapos rendőr vagy bármi hasonló?
 Nem, csak egy kívülálló, mint ahogy te is. Jól gondolom?
Kelletlenül bólintottam, még mindig tartottam a lehetséges következményektől.
 Na jó, bemutatkozom. A nevem Maverick Bowen.
 Az enyém Deborah Benson. – azzal kezet fogtunk. Miután Maverick segített visszaállítani a létrát a falhoz, nekiláttam összeszedni a szanaszéjjel heverő könyveket, amelyeket korábban elejtettem. A fiú is lehajolt egyért, s azt követően, hogy alaposan megszemlélte, felém nyújtotta. Félszeg mosollyal és egy halk „köszönöm”-mel vettem el tőle, persze nem tudta szó nélkül hagyni a könyv témáját.
 Na de mi vesz rá egy lányt, hogy pszichopatákról olvasson?
Kényszeredetten elmosolyodtam, ugyanis a könyv nem egészen erről szólt, csupán egy thriller és misztikus irányzatú regény volt, amelyben a főszereplő viselkedése miatt akár beillett igazából annak is.
 Azt hiszem, félre értetted, az csak egy része az egész történetnek. Amúgy meg a kíváncsiság. – öleltem át magam előtt az egymásra rakott könyveket. – És te mit olvasol, ha már itt tartunk?
 Bármi érdekel, ami nem a tévéből vagy a körülöttem lévő emberek szájából jön. Bármi, aminek van értelme és nem csupán üres szavak tarkította felszínesség.
Úgy tűnt találtam egy magamhoz hasonlót, kíváncsian vártam, mi fog kisülni ebből.

***

Hetek, majd hónapok teltek el első találkozásunk óta. Azóta ez többször is megismétlődött bármiféle rendszeresség nélkül az Imperialban, az éj leple alatt. Rengeteget olvastunk, néha összefutottunk más hozzánk hasonlókkal is. Meglepődtem, hogy milyen élet elevenedhet meg az ódon falak között, ha többen vagyunk, és nem egyedül ugrok fejest a könyvekben lakozó másik világba. Így szereztem barátokat, míg a valóéletben igyekeztem jól színlelni a zombi létet.

 Tudjátok, többen is vagyunk ám a világban, fel kellene vegyük egymással a kapcsolatot. – vetette fel egyik esti kiruccanásunk során egy Anna nevű rézvörös hajú, fiatal nő. Jó ötletnek tűnt és mindenki egyből lelkesedett érte, de aztán jöttek az ellenvetések.
 Belegondoltatok egyáltalán, mi lesz velünk, ha megtalálnak minket vagy ezt a helyet a rend őrei és egyéb hivatalos szervezetek? Tudjátok, azok, amiknek az egyetlen célja, hogy mindenki ugyanolyan legyen: engedelmesen bólogató zombi.
Ezt követően mély csend ereszkedett ránk, ahogy az aggodalom megült a szobában. Izgatottan néztem végig a körülöttem helyet foglaló húsz emberen. A miénk csak egy kisváros volt, mégis akadt húsz bátor kívülálló, aki felmerte vállalni a különcségét. Pedig ez igazából nem számított különbségnek a múltban, ott még – több évszázaddal ezelőtt – ezt nevezték elfogadottnak, az ilyen emberek kaptak lehetőséget, ha nem is a szülőföldjükön, akkor egy másik országban. Mostanra azonban nem volt ránk szükség, csak az irányítható, engedelmes, jó magaviseletű, mindenféle józan észt nélkülöző polgárokra. A tehetség és az egyéniség fogalma betegséggé, negatív dologgá vált a köztudatban.
 Persze, tisztában vagyunk a kockázattal, John. Bármelyikünk bármikor börtönbe vagy javítóintézetbe kerülhet – amint az utóbbit kimondta, ránk villant a tekintete. Maverick közvetlenül mellettem ült, mi voltunk a legfiatalabbak a csapatban.

***

Hamarosan felvettük a kapcsolatot más hozzánk hasonló különcökkel, a környező városokból. Morzejeleket használtunk a kommunikáció során, a legtöbben már amúgy is képtelenek voltak az értelmezésére, ezért nem kellett tartanunk az azonnali lebukástól. Kiderült, hogy igazából több százan vagyunk és egyre csak gyűltek az emberek. Nagyszerű érzés volt számomra végre tartozni valahová, eddig ugyanis sehol sem találtam a helyem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött