Lunatic


Elmerengve szemléltem a fehér papírlapon lassan életre kelő lovat, miközben a nyári eső kitartóan dobolt az ablakon. Szívesebben lettem volna kint, sétáltam volna a tocsogó betonon egyenesen ki a világból. Azonban jelenleg egész más kötötte le a figyelmemet. Lelkesen húztam egymás után a vonalakat, satíroztam és csodáltam a feketének mennyiféle árnyalata lehet. Egy idő után viszont kétségeim támadtak, ami az élethűséget illeti. Valamiért minél inkább kidolgoztam a lovat, az egyre kevésbé tetszett. Kelletlenül elhúztam a szám és hosszan néztem a paripa szomorú tekintetét. Legszívesebben azonnal a szemetesbe vágtam volna az egészet. Feleslegesnek éreztem az eddig ráfordított időt. Szomorúan gondoltam vissza a pár héttel ezelőtti beszélgetésre, amikor is anyám felvetette, lehetne egy saját kiállításom. Persze, ilyen pocsék rajzokkal! Még jobban rányomtam az amúgy is sötét ceruzát a lapra, így annak árnyalata könnyedén átütött a papíron. Hirtelen nagy csörömpölés ütötte meg a fülem, majd valami feketeség hullott a rajzomra. Ijedten ugrottam fel, a szék, amin ültem felborult a lendülettől.
Rémülten néztem a pihegő testet, amint az utolsókat rúgja. A varjú kétségbeesetten verdesett megviselt szárnyaival, de ha mindez nem lett volna elegendő, a mellkasából több apró üvegszilánk állt ki. A vér szíve elhalló pumpálására bugyogott elő sebeiből. Szemem sarkából vetettem egy sanda pillantást az ablakra, hatalmas rés tátongott rajta, immár a jeges esővíz szabadon beözönölhetett a szobámba. Kővé dermedve néztem a madarat és azon tűnődtem, hogyan könnyíthetném meg neki a maradék idejét. A józan eszem különböző lehetőségeket vetett fel, de a szívem nem engedte, hogy bármelyiket is megtegyem. A varjúból lassan elpárolgott az élet.
Éppen már meg akartam érinteni, amikor felpattant és dühösen felém kapott. Ezúttal hátra vetődtem, de most átestem a felborult széken. A lélegzetem is elakadt, a fekete tollas jószág ellenségesen nekem esett – mintha csak én tehetnék az egészről. Védekezően az arcom elé kaptam a kezeim, mert a nyavalyás a szememet akarta mindenáron kivájni. Éles karmai és acélos csőre felszántották a bőrömet, mély, vérző sebeket hagyva maguk után. Minden egyes mozdulat fájt, de végül csak sikerült odébb löknöm a varjút. Szerencsétlen akaratlanul koppant neki a nehéz, tölgyből készült íróasztal sarkának. Kimenekültem a szobából, ám nem maradt időm becsukni magam mögött az ajtót, a tébolyodott állat utánam repült. Egy darabig hadakoztunk a folyosón. Vérem serkent, ahol csak ért, felsőm lassan ronggyá vált a sok támadás következtében. A folyosó elkanyarodott, majd kiszélesedett, ahogy elértem a pihenő környékéhez. Valami csoda folytán sikerült kikerülnöm az itt bóbiskoló bőrkanapét. Aztán támadt egy ötletem, s felkaptam róla az egyik díszpárnát. Céloztam és habozás nélkül hozzávágtam üldözőmhöz. A madár nekicsapódott a falnak a párnával együtt. Az ott díszelgő csendélet nagy csatazajjal bukott alá a hirtelen ütközéstől. A varjú fájdalmasan károgott, mígnem elnémult. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy feltámadjon a hamvaiból, mint valami főnix, de nem történt semmi. Éppen vettem a bátorságot, hogy megpiszkáljam a tornacipőm orrával, amikor nehézkesen felkászálódott és megrázta magát. Fekete tollai felborzolódtak csapzott testén. Ijedten ugrottam hátra, s abban a pillanatban elvesztettem az egyensúlyom. Valósággal lebukfenceztem a lépcsőn. Minden egyes érintkezés a fokokkal fájdalmas volt, meg sem álltam az aljáig. A varjú természetesen utánam szállt, s pillanatok alatt letelepedett a lépcső korlátjára. Onnan lesett fénylő gombszemeivel, míg nem kárörvendően elkárogta magát.
 Te rohadt dög! – morogtam magam elé, miközben megkíséreltem felkelni. A nyavalyás csak erre várt, azonnal támadásba lendült. Visszarogytam a földre, akkora harci kedvvel tépte a húsomat… Sikoltozva vergődtem a földön, valahol a lépcső aljában egy újabb zavaros álomból eszmélve. Miután a szemem hozzászokott a sötéthez feltérképeztem az előszobánkat. Cipősszekrény őrködött az ajtó melletti kis asztal takarásában. A fogas velük átellenesen nyújtózkodott a plafon felé. Minden ismerős volt és ez megnyugtatott. Otthon vagyok, még nem hagytam el a házat. A szüleim elég mélyen aludtak ahhoz, hogy meg se hallják hajnali sétámat. Igen, titkon ránéztem a bejárati ajtó fölött logó órára. Hajnali három óra húsz percet mutatott. Ahogy elindultam felfelé a lépcsőn belém nyílalt a fájdalom. Megpróbáltam kevésbé terhelni bal lábamat, persze tisztában voltam vele – reggel minden porcikám fájni fog, elvégre lebukfenceztem a lépcsőn egy rémálom és egy újabb alvajárás következtében. Nagyjából negyed órába telt visszavonszolnom magam a szobámba, ahol az éjjeliszekrényről felkaptam egy füzetet. Mindig ott pihent, hogy feljegyezhessem azon álmaimat, amik mozgásra bírnak. Az alvajárás rendszerint akkor történt meg, ha valami üldözött álmomban. Felírtam a füzetbe a listám végére a legújabb hajszolómat: „varjú”. De volt a listán már bika, krokodil, kutya, ember – utóbbi mellett már csak a strigulákat húztam aszerint hányszor kergetett az őrületbe.
 Hát ennek sose lesz vége – sóhajtottam, és visszamásztam sajgó tagokkal a kihült ágyba.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött