Áruld el nekem...

 Belebámultam a lány szomorú, sápadt arcába. Úgy tűnt a világ összes fájdalma az ő vállán nyugszik. Szerettem volna segíteni rajta, ráébreszteni, hogy ez nem igaz, de igazából nem értettem őt és a viselkedését sem. Igen, te idióta már megint tönkre tetted a körülötted lévőket! Meg sem kellett volna születned és élned sem kellene! Miért nem vagy képes kifejezni önmagad? Úgy kellene viselkedned, mint a többi ember! Egy szörnyeteg vagy, aki mindent eldob vagy elpusztít maga körül! Ott kellett volna hagyniuk a szüleidnek a kórházban!
Ökölbe szorult jobbom megremegett mellettem, ahogy a keserűség könnyei kicsordultak a lány szeméből. A csalódás árnyalata színezte meg egy pillanatra az arcát. Azt hittem egy pillanatig, hogy reagálni fog, de néma maradt. Csak farkasszemet nézett velem azokkal a csillagszemekkel, amelyek most a könnyektől csillogtak. Igen, jól érted! Gyerekes vagy! Sosem leszel alkalmas az életre! Túl büszke vagy hozzá, ahogy anyád mondta. De mégis mire vagy az? Hiszen egy senki vagy. Képtelen vagy tökéletesen megfelelni a többi embernek, pedig csak ezt az egy dolgot kellene megtenned. Olvadj be, legyél olyan, mint a többi. Az egyéniség egy felesleges dolog. Nincs rá szükség. Tanuld már meg megvédeni magad! Ehhez nem kell többé olyannak lenned, mint amilyen vagy. Amúgy is egy értéktelen vacak vagy, mert nem tudod kifejezni önmagad. A póker arc fölösleges, ugyanakkor tanuld végre meg, hogy igazából senki sem kíváncsi rád! Még azok sem, akikről úgy gondolod, hogy közel állnak hozzád…
A lánynak rázkódni kezdett a válla a sírástól. Láttam, de nem reagáltam rá. Persze tudtam, hogy ilyenkor meg kellene ölelni a másikat, vigasztalni valahogyan. Ehelyett csak néztem őt és folytattam. Mióta is nem beszélgetsz a körülötted lévőkkel? Azokkal sem, akik elvileg ismernek? Tudom, hogy te is látod, milyennek kell lenned, de olyan béna vagy, hogy nem tudsz elég gyorsan változni. Á, van egy ötletem! Gyakorolhatnád a mosolygást, a felszínes beszélgetéseket, hogy elfogadjanak végre. Azzal ne is foglalkozz, hogy a körülötted lévőket sem látod mosolyogni vagy boldognak. Ők attól még boldogok, csak te nem, mert neked nem ül ki az arcodra minden – leszámítva a fájdalmat. Pedig neked semmi sem fájhat, nem éltél még hozzá eleget! 

A lány fátyolosan lepillantott ökölbe szorult kezemre, majd szólásra nyitotta a száját, de inkább csöndben maradt. Természetesen magam is éreztem a langyos, ragacsos valamit, amint csepeg a markomból. De igyekeztem kizárni a fájdalmat, én erős vagyok, mert a gyengeség rossz dolog. A sírás gyengeség, hagyd abba! – távoli emlékként úszott be egy beszélgetés, pedig már akkor sem tudtunk beszélgetni. Ez apám hangján szólt.
– Szóval én értéktelen vagyok? Nekem nem fájhat semmi? Nem fájhat, ha valaki közvetlen környezetemben folytat önpusztítást? Nem fájhat, ha nincs, akivel beszélgethetek? Nem fájhat, ha úgy érzem megszűnők önmagam lenni? Nem fájhat, ha közvetve bántom az egyetlent, aki a világot jelenti nekem? Nem fájhat, hogy azt akarják nyissak az emberek felé, de még azok sem kíváncsiak rám, akik ezt sulykolják? Nem fájhat, hogy igazából senki sem akar…? – a lány patakozó könnyekkel kiabált nekem, de én csak legyintettem.
Felejtsd csak el azt a kurva nagy egódat! Szállj le a földre, nőj fel és ne kergess többet álmokat! Egyet sem értél utol igaz? Na látod! Ezért vagy értéktelen és az elavult gondolkodásod miatt. Változtass minél előbb, vagy add fel!
A lány már nem sírt, csak ökölbe szorította a kezét, mint én és várt. Aztán a kezem végigszántott a levegőn és nagyot csattant. Az üveg megrepedt, de a lány nem mozdult, csak kárörvendően nézett rám. – Na mi lesz? Elég bátor leszel hozzá végre?
A tükörképem eltorzult a pókhálóvá rajzolt üvegen, vérem bemocskolta a sérült tükröt, hezitálva vetettem egy pillantást a csap mellett heverő vizespohárra és a tablettákra. Magam sem tudtam, meg merem-e tenni vagy küzdök tovább ebben az életnek titulált játékban.